A fekete cirmos

Az unokám egyéves kora körül kapott egy kiscicát, játszótársnak. Gyorsan az is lett belőle: igazi partner, aki mindenben benne volt, aki ott termett a mozdulat előtt, és még az unalomnak sem hagyott helyet.

Egy idő után azonban baj lett abból, hogy a kisfiú túl durván játszott. Húzta-vonta maga után, és hiába próbáltuk finomítani a bánásmódját, nem nagyon sikerült. A macska meg csak ritkán unta meg a dolgot. Legtöbbször tűrte a durva játékot, és csak néha csapott vissza. Még úgy is, hogy a menyem rendszeresen rendbe tette a karmait, néha plezúros lett a kisfiú keze, kétszer az arca is.

Nem igazán tudtuk, hogyan lehetne finomítani a fiú bánásmódját, viselkedését az amúgy nagyon szeretett kis játszótárssal szemben. Mintha kétféle szeretet futott volna egymás mellett: az egyik még tanulatlan, a másik türelmes, ösztönös.

Nemsokára azonban ez a helyzet megoldódott.
A szülők elhatározták, hogy ivartalaníttatják a macskát.

A fiam szállítóketrecbe tette a cicát, és elvitte az állatorvoshoz. Ott voltam, amikor a húsz hónapos unokám – saját maga – betette a cicát a ketrecbe. A cica simán tűrte, hiszen sokszor utazott már így: vitték falura a nagyszülőkhöz vagy barátokhoz. A ketrec rácsa mögül még ugyanúgy nézett, mint máskor; semmi jel, semmi intés. Senki sem sejtette, hogy ez lesz az utolsó autókázása.

Az állatorvos a rendelőben azt mondta, majd telefonálnak, amikor mehetnek érte.

Három óra múlva csörgött is a telefon – de nem azt mondták, hogy mehetnek a cicáért, hanem azt, hogy nem élte túl az operációt: nem ébredt fel az altatásból.

Nem hittem volna, hogy egy háziállat elvesztése ekkora fájdalmat tud okozni. Amikor letették a telefont, mindkét szülő percekig tartó zokogásba tört ki. Az a fajta sírás volt, ami nem kérdez és nem magyaráz, csak egyszerűen van, és betölti a szobát. Rossz volt nézni őket. Még szerencse, hogy ott voltunk, és mindent elkövettünk, hogy a kicsi ne fogja fel a sírásuk okát.

Nagy volt a szomorúság.

Aznap még nem érzékelte a fiú a kis pajtása hiányát. Másnap reggel viszont, amikor ébredés után a hintaszékben ébredezett – ahol általában a cica is mellette volt –, egy idő után lemászott, és keresni kezdte a játszótársát. Csendesen, szinte természetesen: ahogy az ember keres valakit, akinek ott kellene lennie. Az apja ezt látva igyekezett elterelni a figyelmét, ami szerencsére sikerült is.

A nagyobb baj a felnőttekkel volt. Napokig szomorúak voltak. Nemcsak a cica hiányzott, hanem az a kis, magától értetődő rend is, amit észre sem veszünk, amíg el nem tűnik.

Én pedig azóta is azon gondolkodom: vajon a felnőttek vállalnak-e még egyszer háziállatot… és ha igen, mernek-e ugyanúgy megszeretni valakit, akit egyszer már így el kellett engedni.