A közelmúlt — István, Magdolna apja — II. fejezet 1. rész.

Az apám, Tagányi István Alexander 1941-ben, 22 évesen került haza Aradra. Jóképű, gazdag fiatalember, gyorsan talál magának élettársat, és egy éven belül meg is házasodott. A családunkban minden férfi korán nősült, mert biztosítani kellett az örökösöket, és tudták, hogy az élet olyan kiszámíthatatlan, hogy mindent időben kell kezdeni, elvégezni.

A háború, a front akkor még messze járt, az ifjú birtokos eljárt a társaságokba és nem telt bele sok, míg megakadt egy lányon a szeme, Zih bíró lányán, Terézián, a leendő anyámon.

Körülbelül ugyanabban az időben kerültek vissza Aradra mind a ketten, az apám Budapestről, az anyám Kolozsvárról. Így egyiküknek sem volt baráti köre Aradon. Amikor hazakerültek, a társaságokban, ahova jártak, már kialakult köröket találtak, és amikor a két „idegen” egymásra lelt, nem kellett sok idő, hogy összebarátkozzanak, összeházasodjanak.

Nem csaptak nagy lakodalmat, csak a legközelebbi rokonok voltak hivatalosak az esküvőre, ami után a háborús körülményekhez igazodva a fiatalok egy szerény, temesvári útra mentek nászútra, ott laktak egy hotelben pár napig.

Mielőtt tovább mennék a közös életük fonalán, egy kicsit még mesélek az anyám fiatal éveiről is. Csak egy kicsit, de nem azért, mert nem akarom hosszúra nyújtani a mondanivalóm, hanem azért, mert egyszerű, átlagos gyerek- és fiatalkora volt az anyámnak, ugyanúgy, mint a bíró úr egész családjának az élete.

A nagymamámnak nem volt más dolga, mint a lányára gondot viselni és ellátni a férjét. Mindent németes alapossággal csinált, és hál’istennek nem is voltak problémák, vagy bajok az életükben. 14 éves koráig anyám a zárdában tanult, diszpenzációval, mert ő református volt, a nagyápám a prezbitérium tagja is volt a reformátusoknál, de nem volt más olyan szintű iskola, mint a zárda, így oda járt az anyám.

A magyar közösség által Zárdaként ismert épület az aradi magyar oktatástörténet része. Az utca felőli földszintes épületben 1875-ben indult meg az oktatás kétosztályos leányiskolaként – írja Ujj János az Arad – történelmi városkalauz című monográfiájában. Az épületet a hozzá tartozó nagy kerttel 1910-ben vásárolta meg a várostól a csanádi római katolikus püspökség. Az intézményt akkor bízták a Notre Dame-i (Miasszonyunk) Nővérekre. 1917-ben indult az Aradi Római Katolikus Leányiskola, közismerten a Zárda. A román közigazgatás bevezetése után a város magyar polgárságának támogatásával hozzáfogtak egy háromszintes korszerű iskola építéséhez, a teljes udvari épület csak két év múlva lett kész. Az intézményt 1948-ban államosították, akkor ősszel nyitották meg benne a magyar pedagógiai leányiskolát. 1956-tól három éven keresztül magyar középiskola volt, azután a felső osztályokat átvitték a volt Királyi Főgimnáziumba (Ioan Slavici, ma Moise Nicoară iskola). A Zárda akkor alakult át általános iskolává, s a Csiky Gergely Főgimnázium 1990 utáni megalakulásával a magyar tagozat is kiköltözött belőle. Az épületben jelenleg a román (és elemiben német) tannyelvű Mihai Eminescu Általános Iskola működik.

A középiskolát Kolozsváron végezte az anyám, de ott is katolikus iskolába járt.

Az előbb elfelejtettem mondani: az esküvő is katolikus szertartás szerint ment végbe. Zih nagyápám azt mondta, van olyan nagy név a Tagányi, amiért a leányának érdemes áttérni.

A szüleim életüket a Batthyány utcai palotában kezdték a legjobb körülmények között.

A Batthyány utcai palotáról mondok pár szót. Ez egy ma 200 éves épület lenne, ha még megvolna, de nincs, lebontották. Én személyesen laktam is benne, igaz nem sokat, csak 4 hónapot 5 éves koromban, de jártam benne akkor is, az 1990-es évek végén, amikor visszakaptam. Ez a palota egy nagy telken volt, a központban, a szülészettel szemben. Hátul istállók, középen egy külön ház a személyzetnek, és elöl volt a palota. Palota a szó szoros értelmében, a szobákban intarziás parkett volt, a falak 2 m magasságig faragott, keményfa burkolattal voltak ellátva, és a burkolat fölött, a plafonig kristályüveg. No és a szép csillárok, azokat nem is tudom leírni. Fürdőszoba, kb. 10 négyzetméteres márvány medence stb.

Akkor még megvoltak a földbirtokok. Az apám többnyire vidéken, Kürtösön vagy Gyorokon volt, intézte a birtokok ügyeit, s csak este ért haza, az anyám pedig otthon unatkozott. Akkoriban az apám hintón járt haza Gyorokról és Kürtösről is. A lovaknak volt hely az istállóban, s reggel ugyanúcsak hintón indult végezni a dolgait.

De nem sokat unatkozott az anyám, mert az egyéves házassági évfordulójukra már megszületett az örökös, a harmadik István a családból, a bátyám. De akkor ez már nem felhőtlen körülmények között történt. Ugyanis az apámat behívták katonának, s persze nem akart a háborúba menni. Úgy határozott a család, hogy nem megy a vágóhídra, s kiköltözött Gyorokra, ott elhúzódik, azt hitte, majd elfelejtkeznek róla egy idő után, de sajnos nem úgy történt. Egyszer valaki biztosan besúgta, mert egy reggel kopogtattak a rendőrök és elvitték az apámat és a saratai internáló táborba zárták, ott is volt 1944-ig. Amikor a testvérem született, akkor már az apám nem volt otthon.

1942-ben született meg a bátyám, István. Akkor a Batthyány utcában laktunk, az édesanyám nagyon jó kapcsolatban volt a Fischer Elizzel, az utcán, velünk szemben lévő szülészet tulajdonosával, megalapítójával. Amikor érezte, hogy eljött az idő, gyalog szaladt át a kórházba, ahol meg is találta Elizt, aki hívatta Salvator Vuia doktort, aki aztán le is vezette minden probléma nélkül a szülést.

A háború vége felé került haza a fogságból az apám, 1944-ben, és akkor nemsokára 1945-ben én is megszülettem. Ugyanabban az évben 3 hónappal előbb meghalt Zih bíró, nagyápám és a nagymamám egyedül maradt a Szántay-villában.

Immár négyen laktunk a Batthyány utcai palotában, a szüleink és én a testvéremmel. Akkor még megvoltak a birtokok, volt személyzet, szakácsnő, szobalány, kocsis stb.

A legnagyobb probléma a Braun nagymamámmal volt, aki fiatalon, alig múlt 55 éves, maradt özvegyen és egyedül, abban a nagy Maros-parti házban. Járt oda hozzánk elég sűrűn, de már-már megbetegedett. Egyszer aztán megegyeztek az asszonyok és kikerültem a villába, a Maros-partra.