A megkapaszkodás

Már közel egy éve annak, hogy szinte minden nap velem volt a két – maholnap hároméves – unokám. Látni, ahogy cseperedik egy emberpalánta, segítője lenni ennek a fejlődésnek, együtt örülni az apró és nagyobb eredményeknek, igazán felemelő feladat. Életem egyik legszebb időszakaként éltem meg ezt a tíz hónapot.

Az együtt eltöltött idő alatt számtalan kellemes, korábban nem tapasztalt élményben volt részem. Ezek közül néhányat le is jegyeztem magamnak, mígnem egy megrázó esemény le nem zárta ezt a szép időszakot: az óvodakezdés.

A gyerekeimet – ahogy most az unokákat is – többnyire az anyukák és a nagyszülők vitték óvodába, így korábban csak hallomásból ismertem az óvodakezdés nehézségeit. Most azonban személyesen is megtapasztaltam mindezt.

Az első héten, pénteken azt gondoltam, egy kis örömet szerzek az unokámnak: rövid napot csinálunk, ezért ebéd után, fél egykor mentem érte. Amikor az óvoda udvarába értem, zajt hallottam az egyik ablak felől. Közelebb mentem, az ott álló anyukák pedig elmondták, hogy a gyerekek éppen ebédelnek.

Az ebédlőből olyan sírókórus hallatszott, hogy egy pillanatra azt hittem, a pokol tornácán állok. Felléptem egy kőre, benéztem, és láttam, hogy a huszonvalahány gyerek mind sír, óbégat – de közben eszik is.

Amikor végre a közelembe került az unokám, azonnal az ölembe ugrott, és ott sírt tovább még három-négy percig: reszketett, alig kapott levegőt. Aztán lassan megnyugodott, és a nap további része pontosan úgy telt, mint máskor: ebéd után aludt, majd önfeledten játszott. Az ezt követő napokban a stressz fokozatosan enyhült, egy hét elteltével pedig már vidáman készült reggelente az óvodába.

Mélyen meghatott ez az élmény, és olvasgatni kezdtem a témában.

Az anya–gyermek kapcsolat alapja a megkapaszkodás és az elszakadás.

Az embercsecsemők – akárcsak a főemlősök ivadékai – életük első szakaszát az anyjuk közvetlen közelében töltik. A kismajmok három-négy hónapig folyamatosan az anyjuk hasába kapaszkodnak, miközben az anya mind a négy végtagját szabadon használhatja táplálkozásra vagy menekülésre.

Amikor az ember megszületik, az anyja karjába, mellkasára helyezik. Ez ad számára biztonságérzetet és meleget az új környezetben. A következő években is akkor érzi magát igazán jól, ha megérintheti vagy láthatja az anyját. Ez a megkapaszkodás ösztöne, amelyet egy magyar pszichológus, Hermann Imre írt le Az ember ősi ösztönei című könyvében az 1930-as évek elején.

Ezt az ösztönt bárki megtapasztalhatja: ha egy újszülött kezébe tesszük az ujjunkat, olyan erősen megszorítja, hogy akár fel is lehet emelni, és néhány másodpercig meg is lehet tartani.

Ez a reakció ösztönös mind a gyermeknél, mind az anyánál. Az anyát táplálásra, védelemre, gondoskodásra készteti, míg a gyermek számára alkalmazkodási mód: nélküle az egyén elpusztulna, a faj nem maradhatna fenn. Az ölelés, a simogatás, a kézfogás, a tekintetváltás mind nyugalmat és biztonságérzetet adnak.

A természeti népeknél mindez ma is élő gyakorlat: ruhadarabokkal rögzítik a csecsemőt az anya testéhez, aki így akár éveken át magával hordozza a mindennapi teendői során.

Ez a megkapaszkodás tehát ösztönös, ám egy idő után szükségszerűen követnie kell az elszakadásnak is. Normális körülmények között ez nem okoz különösebb gondot. Vannak azonban kivételek: az úgynevezett „anyás” gyerekek, sőt felnőttkorban is sokan még az élettársukban is az anyjukat keresik.

Minden eset egyedi, de a legtöbb gyermek számára az óvodakezdés jelenti az első komoly elszakadási nehézséget – a szoptatás elhagyása után. Ideális körülmények között ez a folyamat néhány nap, legfeljebb egy-két hét alatt lezajlik: a gyermek megszokja az új környezetet, és később örömmel jár óvodába. Az élet során ezután sorra következnek a további elszakadások, amelyek a felnőtté válás állomásai, és többnyire problémamentesen oldódnak meg.

Magam is egy ilyen elszakadási folyamat részese voltam az elmúlt hetekben, és mondhatom, nem volt könnyű. Ugyanakkor, ha nem olvastam volna a témáról, sokkal nehezebben éltem volna meg ezt az időszakot.

Eszembe jutott egy régebbi történet is, amikor a lányomat vittem a kisdedóvóba. Ő nem sírt, csak bánatos szemmel könnyezett, amikor ott hagytam az óvodában. Az óvónő, látva a félelmét, karjába vette, nyugtatta, engem pedig bátorított, hogy menjek csak nyugodtan.

Egyszer megkérdeztem tőle, meddig tartja kézben a gyerekeket. Azt felelte: addig, amíg egy másik síró gyereket nem kell felvennie. Amikor leteszi, az már nem sír tovább.

Azóta még jobban tisztelem az óvónőket. Munkájuk rendkívül nehéz, óriási felelősség hárul rájuk, és nagyon sok minden múlik rajtuk. Köszönet érte.

Utóirat: Tegnap ismét én mentem az unokámért, és feltűnt, hogy kevesen voltak a csoportban. Megkérdeztem az óvónőt, aki elmondta: minden kezdet nehéz. Sok szülő megsajnálja a gyermekét, és egy ideig nem viszi óvodába, pedig ezzel csak megnehezítik és meghosszabbítják a beilleszkedést.

A gyerekek eleinte azért sírnak, mert azt hiszik, ott hagyják őket – hogy senki sem megy vissza értük.