A meséről

Mivel az unokáim közül többen más városban élnek, nem tudtam nekik rendszeresen mesélni. De az aradi unokákkal is csak annak volt erre lehetősége, aki több időt töltött nálunk, a nagyszülőknél. Kezdetben vele is nehézséget okozott, hogy meséljek: a délelőttjeinket mindig úgy szerveztem, hogy sokat legyen szabad levegőn, sokat mozogjon. Ebéd után aztán hamar álomba merült – két perc alatt elaludt –, este pedig már otthon aludt. Nem maradt idő mesére.

A mesékről, a mesélésről manapság sokféle vélemény létezik. Sokan úgy gondolják, túl sok bennük az ijesztő, kegyetlennek tűnő motívum, a konfliktus. Bruno Bettelheim A mese bűvölete című könyvében viszont éppen amellett érvel, hogy ezek a félelmetes elemek nemhogy ártalmasak lennének, hanem ellenkezőleg: segítik a gyermek érzelmi fejlődését. Nem kell kicenzúrázni a boszorkányt, a sárkányt, a szörnyeteget – hiszen ha valami megtestesíti a gyerek szorongásait, azt könnyebben fel tudja dolgozni, jobban tudja kezelni a félelmeit.

Ma nem könnyű megszerettetni a gyerekekkel a meséket. A televíziós és digitális világ mást kínál. Pedig a mesehallgatás messze értékesebb, mint a mesenézés. Mert a legfontosabb nem is maga a történet, hanem a kapcsolat, amely a mesélő és a hallgató között kialakul. Azok mondják a legszebb meséket, akik közel állnak a gyerekhez, akik a mese fonalát hozzá tudják igazítani a kis hallgatóhoz.

Aki mesét néz, az a kész képet látja. Aki hallgatja, annak beindul a fantáziája. A belső képalkotás képessége, amely így fejlődik, gazdagítja a gyerek lelki világát. Ha nem alakul ki, akkor unatkozni fog a meséken, és szegényesebb lesz a szókincse is.

Hogyan szerettessük meg a mesehallgatást?

Elsőként fontos, hogy kialakítsunk egyfajta rituálét, ráhangolódást, amely megelőzi a mesélést. Legyen egy kuckó, egy biztonságos hely, ahová a gyerek szívesen bújik. Lehet mondani egy kis versikét is – például: Mese, mese, mester..., elő lehet készíteni a kedvenc játékát.

Lassan, ráérősen kell mesélni. Aki nem tud elegendő időt szánni rá, inkább ne is kezdje el. A mesélő a saját személyiségéből is sokat átad: az is árulkodó, hogy milyen mesét választ, és hogyan mondja el. A meséléshez hozzátartozik az összebújás, a simogatás, a közösen megélt, zavartalan idő.

A két éven aluliaknál érdemes a mindennapi eseményekből kiindulni, egyszerű, saját szavainkkal elmondott történetekkel kezdeni. Később, két-hároméves korban már jöhetnek rövid, de valódi mesék – ekkor már fontos, hogy a gyerek értse is, miről van szó. Ők gyakran újra és újra ugyanazt a történetet kérik, és rákérdeznek, amit nem értenek.

Nem kell mindig tanító célzatú, didaktikus mese. Nem kell, hogy tanulság legyen a végén – csak hagyni kell, hogy hasson. Mesélni nemcsak este lehet: lehet az utcán, a buszmegállóban, főzés közben is. A mesének varázsereje van: élni kell vele.

Sokan azt hiszik, nem olyan nagy dolog gyereknek mesélni. Azoknak azt javaslom: próbálják ki. Már a figyelem felkeltése és megtartása sem olyan egyszerű, mint gondolnák.

Végezetül egy utolsó gondolat: ne azt kérdezzük a gyerektől, hogy mi volt az óvodában vagy az iskolában. Kérdezzük inkább azt: mi volt ma a legörömtelibb vagy legszomorúbb pillanatod? Akkor ő is mesélni kezd.