A Tagányi-vagyon kezdete - I.fejezet 3 rész

Az ükkapámról, Tagányi Jánosról nem tudok sokat, még azt se, hol született. Csak azt tudtam meg a felvidéki rokonoktól, hogy 1794-ben született és 1873-ban halt meg. János a XIX. sz. közepén (elején) települt át Bánátba, a felvidéki Oszlányból (nem Oroszlányból). Ott éltek a Tagányiak, az 1500-as évektől kezdődően vissza tudják vezetni a családfájukat. Nemrég, vagy 15 éve volt nálam egy Jan Tagányi nevű oszlányi rokonom, aki összeállította a Tagányiak családfáját. Ő direkt azzal a céllal jött ide, Szlovákiából Aradra, hogy beírja a bánáti Tagányiakat is ebbe a családfába.

Részlet a Jan Tagányi összeállította családfából.

Az első Tagány János 1553-ban tűnik fel Bisztricsány községben, majd ugyanott 1597-ben Tagány Benedeket pedig tanúként említik meg 1597-ben egy birtokperben.

Az első híres tagja a családnak Tagányi Adam Oslanensis, aki 1618-ban evangélikus pap, Oszlányban, majd iskolaigazgató. Sárospatakon is tanított, és vallásos latin verseket is írt.

Tagányi Béla 1705-ben piarista szerzetes, professzor, a Nagy Károly-i kolostor első igazgatója. Kiváló nevelő és szónok volt.

Tagányi Károly (1858–1924) történész, levéltáros, etnográfus, az MTA tagja. (l. 1897, r. 1918). A Magyar Néprajzi Társaság elnöke volt 1920–24 között, 1879-ben a Magyar Országos Levéltár munkatársa lett, ott dolgozott nyugdíjazásáig, 1919-ig. Fontos szerepe volt a magyar gazdaság- és társadalomtörténet megalapozásában, s az erre vonatkozó korszerű kutatások szorgalmazásában. A kortárs néprajzkutatással állandó intenzív kapcsolata volt, elsősorban a jogszokások, a társadalmi élet néprajzi kutatását végezte. Alapvető és tudománytörténeti jelentőségű a földközösség kérdésével foglalkozó munkája, nélkülözhetetlen a néprajzi kutatás számára erdészeti oklevélgyűjteménye, fontosak a megyeszervezet kialakulásáról, a gyepűrendszerről szóló tanulmányai.

Többet csak a dédapámról, Tagányi Istvánról tudok.

Az 1836-ban született Tagányi István már az 1860-as években 200 ha szántóföldet vett Kürtösön. Ez megvan a kürtösi telekkönyvekben. A Tagányiak nem betelepülők voltak, akiket a kamara toborzott és hozott erre a vidékre, hanem olyan főurak, akik birtokot vettek. Tagányi István sírkövén, ami a gyoroki templom alatti kriptában található ma is, már oda van írva a Halomkői nemesi előnév: amikor egy ember nemesi rangot kapott, választhatott magának előnevet, s mindenki az ősei, eredete után választott előnevet. Hogy ő miért választotta ezt a nevet, nem tudtam kinyomozni.

A gyoroki kriptában van ma is ez a sírkő:

Összefoglalva, az aradi Tagányiak névsora:

1. A mesélőm, Tagányi Magdolna ükapja, Tagányi János 1794-ben született. Ő települt át a XIX sz. első felében

2. Fia Tagányi István, a dédnagyapa, aki később kiérdemli a Halomkői nemesi előnevet, 1836-ban született, már Aradon. A családfakészítő a következőket írta a neve mellé: Ügyvéd, az Aradi Szabadelvű Párt elnöke

3. Tagányi Sándor, mesélőm nagyapja 1863-ban született ugyancsak Aradon. Róla sok szó lesz majd a következőkben

Sándornak volt egy húga, Hajnalka, aki férjével, Oszlányi Szabó Zoltánnal a mesélőm apja szüleinek halála után gyámja volt nagykorságáig

4. Tagányi István, Magdolna apja, 1918

5. Tagányi István, 1941 bátyja és Tagányi Magdolna, 1945

Előbb Kürtösön vettek 200 ha szántóföldet, a dédnagyapám, ott talált elég eladó földet s elég munkaerőt, akik megdolgozzák. Gabonát, kendert termeltek, hisz közel volt az iratosi kendergyár. Szőlőültetvényeket is telepítettek, de hamar, pár év alatt belátta a dédapám, hogy Kürtös nem bortermelő vidék. Oszlány, ahonnan jöttek, dombos vidék, tudták, milyen a nemes, a minőségi bor. Pedig amikor az 50 hektáros szőlőültetvényt telepítette, még arra is volt gondja, hogy egy óriási pincét építsen a bor tárolására, érlelésére. Ennek a pincének a nyomai még most is megvannak. Amikor Kürtösön jártam, egy helybeli megmutatta ennek a pincének a romjait, amit le is fényképeztem.

Látva, hogy Kürtös nem alkalmas bortermelésre, a megtermelt tőkét Gyorokon fektették be, ott vettek egy déli fekvésű domboldalt. Be is jött a számításuk, mert azútán tényleg minőségi borokat termeltek. Erről majd még lesz szó. Később Gyorokon is vettek szántóföldet is. Ez a család jól tudott gazdálkodni, hamar a települések urai lettek. A Tagányiak építették Gyorokon a templomot és a paplakot is, és azt a saját nevükre telekkönyvezték. Erre akkor jöttem rá, amikor a 89-es változások után visszakértem a gyoroki szántóföldjeinket. Amikor az ügyvéd a birtokíveket, papírokat kutatta, rájött, hogy nemcsak szántóföldek, de épületek is vannak az őseim nevén, amiknek én voltam a jogos örököse. Tudtam, hogy a templomot nem lehet, nincs minek visszakérni, de a paplakot sem szerezhettem volna vissza, hisz az utóbbiban szülészet működött még a 90-es évek elején is. Nagyvonalúan lemondtam a két épületről, az egyiket a katolikus egyháznak, másikat a községnek adományoztam, remélve, hogy legalább a földeket visszakapom. Úgy is lett, a szántóföldek negyed részét visszakaptam.

Jó képességű gazdálkodó, újító szellemű ember volt István dédapám, akiről sok adat megtalálható a Lanevschi Ghe. Aradul vremurilor de mult apuse c. könyvében... Ő, miután elvégezte tanulmányait, körutat tett Európa különböző országaiban. A mezőgazdaság, a bortermelés, a borkereskedelem érdekelte, sok embert megismert, könyveket, folyóiratokat szerzett be és hozott haza.

A Kürtösön megtermelt jövedelemből vette a gyoroki birtokot, s még az sem állította meg az útján, hogy nemsokára a filoxéra kipusztította a szőlőültetvényét az 1870-es évek végén. Nem lehet tudni, hogy a szerencse vagy a jó gazdasági érzéke mentette meg a csődtől, vagy valami más. Az is lehet, hogy a körútján szerzett tudás, az ott beszerzett szakkönyvek, vagy a járatott szaklapokból kapott információk segítettek, de a filoxéra járvány nem tette tönkre. Ezt úgy kell érteni, hogy a szőlőültetvényeit tönkre tette a kártevő, ki kellett vágni az egészet, de nem tette tönkre a gazdasági helyzetét, sőt, azt is lehet mondani, hogy nem szegényítette le, hanem még jobban meggazdagította.

15 évvel a filoxéra megjelenése előtt István dédapám leállította a borkereskedést, termelte továbbra is a bort, de csak nagyon keveset adott el, a többit raktározta a kürtösi pincéjében. Hogy miért ott, nem tudom, csak sejtem. Azért, mert ott volt hely elég, és mert nem is volt szem előtt, senkinek sem tűnt fel a nagy raktározás.

A filoxéra a levéltetvek közé tartozó, a szőlő gyökerein élősködő rovar. Az l860-as években Amerikából érkezve jelent meg Európában, óriási pusztítást okozva a szőlőterületekben. Amerikában 1866-ban, Magyarországon l874-ben, jelent meg, és a XIX. sz. végéig a szőlőültetvények kétharmadát kipusztította, óriási károkat, szegénységet okozva.

Szénkénegezéssel védekeztek, kevés hatékonysággal. A közvetlen védekezés mellett megindult az ellenálló, direkttermő szőlőfajták telepítése is. Leginkább a Noaht, Elvirát, Othellót, Herbemont és York Madeirát telepítették.

De ezek nem adtak kiváló minőségű borokat, ezért hamarosan áttértek az oltványszőlők telepítésére. Elterjedt a kiváló illattal és zamattal rendelkező Szilváni és Zöld Vertelini, de divatos lett az Olaszrizling, Kadarka, Ezerjó, stb. is

Utánagondolva tudjuk, a dédapa az 1860-as években járt Amerikában, ott halhatott a filoxéráról, és azt is megtudhatta, hogy nagy valószínűséggel erre, felénk is eljuthat ez a rovar, így szép csendben cselekedett…

Nemsokára ki is derült, hogy jó húzást csinált István dédapám, mert beütött a filoxéra járvány és kipusztította a szőlőültetvényeket az egész országban. Akkoriban a bor volt a legkedveltebb ital, amiből a legtöbb fogyott, mert a sörivás nem volt még divatban, legalább is felénk, az emberek sokszor víz helyett is bort ittak. (A londoni kolerajárvány idején figyeltek fel arra a tényre, hogy főleg asszonyok és gyerekek haltak meg, azok, akik vizet ittak, s kevesebb férfi, mert azok főleg bort ittak).

S akkor, amikor már senkinek sem volt bora eladó, amikor a legnagyobb volt a kereslet, akkor árulta el készletét, óriási haszonra téve így szert.

Annyi pénzt csinált, hogy megvette a Fehér Kereszt szállót, más palotákat is, és bankot alapított... Népbankot, és sok minden másba is befektetett.

Akkor vette meg a családi házunkat is, ami a Batthyány (mai Episcopiei) utca 10. szám alatt volt.

1890-ben ipari mezőgazdasági kiállítást szerveztek Aradon, ami regionális jellegű volt, dél-magyarországi régiók vettek rajta részt, ahol István, de sok más aradi ember is bemutatta termékeit. Szép jövedelmet biztosított mindenkinek ez a rendezvény, nemcsak a kiállítóknak, hanem azoknak is, akik bármely formában részt vettek a kiállításon, pl. a kőműveseknek, asztalosoknak, akik készítették az épületeket, bódékat, sátrakat építettek, s még a rakodómunkásoknak is.

Annyira sikeres volt a kiállítás, hogy a következő években Temesváron és Nagyváradon is rendeztek ilyen kiállítást.

A kürtösi pincéről még eszembe jut egy dolog. A két világháború között immár a nagyapám a Neuman testvéreknek adta ki bérbe az üresen tátongó pincét, akik ott raktározták el a szeszkészletüket a háború idején. Minden jól ment addig, amíg el nem jutottak az oroszok Kürtösre. Grisa és társai kiszimatolták a pia szagát és megrohamozták a pincét, aztán nem is akartak onnan tovább menni, amíg volt ott szesz. Az orosz katonai vezetőség csak úgy tudta tovább vinni katonáit, hogy felrobbantotta a pincét, nem volt mást mit tenni. Akkor ment tönkre a pince, de még most is látszanak a romjai.