A torokgyíkról

Mostanában elővettem a Majláti Családkönyvet, belelapoztam, s bizony megdöbbentem, amikor sok olyan családot találtam, ahol tíz-tizennégy megszületett gyerek közül hatan-heten torokgyíkban haltak meg még hároméves koruk előtt.

Az őseimet kutatva is ért meglepetés. Egyik ükapám neve mellett öt feleséget találtam. Miután jobban megnéztem, rájöttem, hogy az első négy felesége szülés közben vagy után halt meg, s csak az ötödik feleségével lett négy utóda.

A másik dolog, ami eszembe juttatta a torokgyíkot, a vasárnapi mise volt, ahol a pap Balázs-áldást osztott a híveknek.

A pap a szentmise végén két, kereszt alakban összeillesztett gyertyát tart a hívek álla alá, miközben ezeket a szavakat mondja:

„Szent Balázs püspök és vértanú közbenjárására őrizzen meg téged Isten a torokbajtól és minden más betegségtől. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.”

A torokgyík, más néven diftéria, fertőző, baktérium okozta betegség. A torokban, a mandulákon és a gégében vastag, szürkés álhártya képződhet, amely akadályozhatja a légzést, és fulladást okozhat. A kórokozó által termelt méreganyag a szívet és az idegrendszert is károsíthatja.

A harmadik ok pedig, amiért tollat fogtam, az volt, hogy amikor a templomból hazaértem, elmeséltem, mi történt ott.

Fiamtól megkérdeztem, emlékszik-e, mit írtam egyik könyvemben a torokgyíkról. Hát nem emlékezett, pedig ő nemcsak olvasta azt a könyvet, de még javította is a helyesírási hibákat. Lehet, hogy éppen ezért nem emlékezett: jobban figyelt a hibákra, mint a szöveg értelmére.

Nos, ez a három dolog az oka annak, hogy kiragadtam egy kis, a torokgyíkkal foglalkozó részt a 200 év a Szeged–Majláthfalva–Szeged útvonalon című könyvemből, amelyet alább idézek. Az esetet a könyv főhőse, Berta Antal mesélte el, aki az 1930-as évek végén, Majláthfalván átélte és túlélte ezt a betegséget.

„Tragikus sorsa volt nevelőapámnak is, mielőtt elvette az anyámat. Megházasodott, s már két gyereke volt, egy fiú és egy lány, de három év alatt elvesztette, eltemette az anyját, a feleségét és a kisfiát. Amikor összekerültek anyámmal, már csak a Piroska nevű kislánya élt, aki egy évvel volt nagyobb nálam: ő négyéves volt, én három.

Ez a kislány nagyon érzékeny lelkű lehetett, mert sehogy sem tudta megszokni anyámat, aki fiatal lévén lehet, hogy másképp viselkedett velem, mint vele, és ezt ő megérezte.

Egyszer csak megbetegedett Piroska, de még akkor sem engedte magához az anyámat. Többnyire én segítettem neki öltözködni, enni, én adtam rá a kis zubbonyát, a zokniját, amikor egyre gyengült. A nagyok tették a dolgukat a ház körül, én vigyáztam a beteg kislányra. Nem volt könnyű feladatom, nem tudtam, mit kell tenni, hogy segítsek a szenvedő féltestvéremen.

Sok részletre emlékszem azokból a napokból. Nemsokára én is elkaptam a betegséget. Így is sokszor maradtunk csak mi ketten a szobában. A felnőttek végezték a ház körüli teendőiket. Alig kaptunk levegőt, s arra is emlékszem, hogy akkor is csak az apjának vagy nekem engedte, hogy zsíros fakanállal simogassuk a dagadt nyakát, hogy lélegezni tudjon.

Arra is emlékszem, hogyan halt meg. Egyszer csak annyit hánykolódott, hogy leesett az ágyról. A földre esett, s előbb elpirosodott, majd lila lett, aztán feketedni kezdett az arca. Akkor kirohantam, és hívtam az anyámat, de már késő volt: meghalt a kislány.

Nem tudom, miképp, én megmaradtam. S még valami eszembe jut ezekből az időkből. Volt még egy különös kezelés, amit alig tudok ma is elhinni. Levették a szobában a kampóról a lámpát, a nyakamra egy nedves törülközőt kötöttek, és felakasztottak a kampóra. Igaz, ott voltak mellettem, és levettek, ha baj volt, de így próbálták nyújtani a nyakamon a daganatot, hogy mégis valahogy kapjak levegőt. Lehet, hogy csak álmodtam.

Még mindig van valami, még nincs vége. A kislány temetésén, jobban mondva a virrasztásán anyám szoknyájába kapaszkodtam, vagy az ölébe kérezkedtem, de a mellette ülő öregasszonyok úgy beszélgettek, mintha én ott sem lettem volna, pedig rólam volt szó. Máig emlékezem mind a két vénasszonyra, s most is, ha boszorkányokra gondolok, akkor ők jutnak az eszembe. Az egyik Magda dajka, a másik Tercsi néni; lehet, még te is emlékszel rájuk.

Úgy beszélgettek, mintha ott sem lettem volna. Biztos azt hitték, én is úgy hallok, mint ők.

Anyám mondta, hogy nagyon fél, mi lesz velem, hisz nekem is dagadt már a torkom, és másnap visz a kórházba, orvoshoz. Nagyot legyintve csak annyit mondott az egyik, a másik pedig nagyokat bólogatott rá: »Vihetöd te mán akárhová, ördögé a mán, ne kínlódj te mán avva.«

Amikor aztán elmentek az öregasszonyok, elkezdtem sírni, és arra kértem anyámat, ne vigyen a kórházba, mert nem akarok odamenni. Ha meg kell halnom, akkor legalább haljak meg itthon, az anyám mellett. Ölébe vett akkor, és még most is érzem, hogy sírt, hogy remegett az egész teste, és potyogtak rám a könnyei. Meg is hallgatott az anyám, nem vitt sehova, s lám, nem vitt el az ördög, még most is élek.

Néha magam is csodálkozom, hogy emlékszem ilyenekre is, hisz akkor nagyon kicsi voltam. De még másra is emlékszem. Azt is tudom, hogy a kislány halotti torán olyan kis, szalajkás, félhold alakú, vékony süteményeket sütött anyám, és én azt majszoltam akkor, amikor az öregasszonyok beszélgetését hallottam.”

A védőoltásoknak köszönhetően a torokgyík sok országban ritkává vált. Ez azonban nem jelenti azt, hogy végleg eltűnt: ahol csökken az átoltottság, újra megjelenhetnek megbetegedések és járványok. A betegség kezelhető, de a korán megkezdett orvosi ellátás életmentő lehet.

Manapság azonban az internetes oldalakon sok félelmetes történet kering a védőoltások mellékhatásairól. Emiatt sok szülő bizonytalan, vagy ellenzi azok beadását. Az oltásoknak valóban lehetnek mellékhatásaik, de ezek többnyire enyhék és átmenetiek; a súlyos reakciók nagyon ritkák. Az oltással megelőzhető betegségek ennél jóval nagyobb veszélyt jelenthetnek. A védelem fontosságára azok a régi családi történetek is emlékeztetnek, amelyekben egymás után veszítették el a kisgyermekeket.

© 2025. All rights reserved.

Write your text here...