Ami a miénk volt - III. fejezet 2. rész

Amikor már úgy tűnt, hogy nagyjából rendeződnek a dolgaink, a bátyám megnősült és el is költözött tömblakásba a feleségével, de akkor ott voltam már én, nap mint nap. Jól kerestem és jól kijöttem mindig a szüleimmel. Úgy néz ki, megnyugtatta ez a helyzet az apámat, mert egyszer csak fogta magát és elköltözött ő is, de nem más lakásba, hanem a temetőbe. Egy éjszaka szépen elaludt, s nem kelt föl többé. Megkegyelmezett neki az Isten, a sok baj, szenvedés után egy nyugalmas, könnyű halált rendelt neki.

Az anyám még élt 10 évet. Ő mindig megvolt magával, derűsen nézett mindig az életre, elfoglalta magát olvasással, rejtvényekkel, sok barátnője is volt, akikkel naponta találkozott a közeli Maros-parti sétányon.

Ahogy Aradra kerültem, sokszor találkoztam régi ismerősökkel, munkatársakkal, akikkel a Tricoul Roşu gyárban dolgoztam.

Egyszer az utcán összetalálkoztam a gyár igazgatójával, akivel jó kapcsolatban voltam még élmunkás koromból. Rám ismert, elmeséltem a sorsomat és egyből elkapott. Mondta: épp keresnek egy számítástechnikust, és ha elmegyek hozzájuk a gyárba, jó fizetést fog adni.

Elfogadtam a javaslatát, és ott dolgoztam 5 évet.

Később ugyanígy a hírem ment előre, a Vagongyárba is, oda is úgy hívtak, ahol informatikusként kezdtem, de a végén 20 évig a kész vagonokat átvevő szekció főnöke voltam, ahol 150 marcona férfi dolgozott. Felelős pozíció volt az, mert miután mi rábólintottunk, a vagonok indultak a felhasználókhoz, a vevőkhöz, és sok külföldre, exportra került. Emlékszem, sok tehervagont szállítottunk az arab országokba, Braziliába is.

De nem volt gond, megtaláltam a hangot velük is, pedig nem kis egy részük rendetlen, részeges, gyenge munkaerő volt. Ki tudtam alakítani az egyensúlyt a főnök és munkások között, ki tudtam hozni belőlük a jó tulajdonságaikat, pláné akkor, amikor nagy szükség volt a jó, felelősségteljes munkájukra.

Azt hiszem, most itt az ideje, hogy magamról is mondjak valamit, amiről András már többször is kérdezett úgy finoman, csak célozva a karakteremre, a családi életemre.

Azt hiszem, sokaknak feltűnik, hogy nemigen esett szó férfiról az életemben. Fiatal koromban egyszer el is voltam jegyezve, de még idejében meggondoltam magam, s azután csak barátaim voltak, futó kapcsolataim. Nő voltam mindig, sok férfias tulajdonsággal, de soha nem jutottak eszembe ilyen mostani, modern gender gondolatok. Már mondtam, gyerekkoromban is inkább a fiúkkal játszottam, és a családunkban sokszor az kerekedett ki, bizonyos esetek, történetek után, amit én karakánul, férfiasan megoldottam, hogy az anyám és a nagymamám azt mondták: „Magdolna, te kellett volna, hogy fiú legyél, nem a bátyád. Összekevert benneteket az Isten.” De az ilyen beszélgetések mindig csak viccesen fordultak elő, nem csak a családban, de a munkahelyemen, a baráti körömben is. Sose csináltam ebből problémát, éltem az életem, ahogy tudtam, ahogy akartam. És ami igaz, az igaz, mindig is erős akaratú, céltudatos ember voltam, fölösleges érzelgősségek nélkül.

Aztán jött a „revolúció”. Arról nincs mit meséljek, arról sok helyt lehet olvasni, információkat szerezni.

De azért csak van, amiről még mondok valamit, mégpedig a vagyon egy részének a visszaszerzéséről.

Amikor már eltelt néhány a '90-es évekből, megnyugodott a helyzet, az ismerőseim, sorstársaim mondták: sikerült visszaszerezniük legalább valamennyit a vagyonukból, és én is nekikezdtem egy szinte don-quijote-i küzdelemnek.

Megkerestem a családi irattárunkat és elkezdtem olvasni, tanulmányozni. Akkor kerültek a kezembe a Batthyány (Episcopiei, Püspökség) utcai házunk papirjai. Ahogy most visszagondolok fiatalságom éveire, gondolom, sokszor elmentem a szülészet utcáján, tehát a házunk előtt is, de soha még eszembe se jutott, hogy megnézem azt a házat, hogy úgy nézzek rá, mint a mi valamikori házunkra, amiben eltöltöttem gyerekkoromban pár évet. Kis gyerek voltam, amikor elköltöztünk onnan, a mi családunkban nem volt téma a múlt sebeit nyalogatni, nem emlékszem, hogy nagymamámmal vagy az anyámmal beszéltem volna egyszer is a házról. Teljesen kikerült az életünkből, senki sem bánkódott utána. S amikor megtaláltam a ház régi iratait, elmentem arra, bementem az udvarra is, nézelődtem, de semmi sem tűnt ismerősnek. Én arra emlékeztem, hogy az nagy udvaron a hintók is meg tudtak fordulni, az istállókban szép lovak voltak. Most az istállóból, de a cselédházból is lakásokat alakítottak ki, és az udvar is jóval kisebb lett, mert tele volt fáskamrákkal, fészerekkel. Az utcai résszel együtt 10 család lakott az udvarban.

Ennek ellenére elkezdtem utánajárni a dolognak, de nehezen boldogultam, így ügyvéd segítségét kértem.

Amikor a szüleimet elvitték, kitelepítették, már a nagyházban állami hivatalok voltak. Így amikor a környékbeli házakat államosították, a mienk kimaradt a sorból, mert nem volt sehol a tulajdonos, akitől el lehetett volna venni. Alakították ki az irodahelyiségeket, lakásokat, és mindenki úgy tekintett a házra, mint egy államosított ingatlanra. A polgármesteri hivatal intézte az ügyeket, úgy bánt a házzal, mint a tulajdonával, és senki nem akadékoskodott, semmilyen ügyintézés, építés, kiosztás esetében, senki sem kérte a tulajdonpapírt, az magatól érthetően az államé, a polgármesteri hivatalé volt, s minden ment, mint a karikacsapás, egészen addig, amíg visszaköveteltem a házat.

Akkor kérték tőlem az államosítási igazolást, de én nem találtam sehol, és mondtam is a hivatalban, de senki nem mozdította a füle botját sem, csak vonogatták a vállukat, hogy anélkül nem megy. Így ment ez egy jó darabig, egészen addig, míg az ügyvédem rájött, hogy a 12. szám alatti ház nem volt államosítva, az most is a Tagányi néven szerepel a telekkönyvben.

No, ez nagyot lendített a helyzetemen, most már csak a visszaszolgáltatásról, vagyis a kártérítésről kellett megegyezni. Itt is szerencsém volt. A hivatalban, ahol az ügyemet intézték, egy magyar nőhöz került az ügyem, egy intelligens, kulturált nő, aki hivatásos sportoló volt fiatal korában. Ismertük is egymást, találkoztam vele koncerteken, színházban, egy pár szót talán váltottunk is, ha közös volt a társaságunk. Ő nem csak jóhiszeműen bánt az ügyemmel, velem, hanem, azt is mondhatom, hogy jóindulattal.

Én pénzbeli kártérítést akartam kérni, mert a lakás akkor is tele volt lakóval, s nem akartam tíz családot kilakoltatni, biztos nem is lett volna könnyű. De ez az asszony tanácsolta, hogy kérjem vissza az egész házat, és azután majd csak lesz valami vele, hogy jobban járok, mintha kiszúrnák a szemem valami csekély összeggel, aminek pár hónapon belül romlik az árfolyama.

Úgy is tettem, ahogy mondták, minden papírt sikerült megszereznem, és a végén approbálták az ügyem, visszakaptam a valójában el sem vett házamat. Megvolt, a kezemben volt az új, a hivatalos telekkönyvi kivonatom is.

No, akkor kezdődött a második félidő. El akartam adni a házat, mert az eddigi ügyintézés is nagyon sokba került, és vissza akartam adni a kölcsönöket, neki akartam látni a szántóföldek visszaszerzéséhez. Tudtam, hogy az se lesz olcsó játék.

Elsőbb is meghirdettem az eladását úgy, a lakókkal együtt. Jöttek-mentek a vevők, de gyorsan odébb állt valamennyi, senki sem vett a nyakába ekkora problémát, még ha látták is, milyen nagy az ingatlan, és milyen szép a villarész kívül-belül.

Persze én már fogadtam egy ingatlankezelőt, aki nógatta is a lakókat, hogy költözzenek ki, mert a lakás előbb-utóbb el lesz adva és nincs mit csináljanak. Kb. úgy fele a lakóknak megértette a problémát és elköltözött, de a többivel külön-külön, személyes csatákat, hónapokig, évekig tartó tárgyalásokat kellett folytatni. Többiknek én kerestem (már az ingatlanügynökön keresztül) más lakást, némelyiknek pedig lelépési díjat is adtam, csak hogy rendeződjön az ügy.

A végén meglett a ház, és amikor kiüresedett, gyorsan vevőt találtam rá, mégpedig egy lippai házaspárt, akiknek jól menő üzletük volt, sok jövedelmük, és megvették azt a szép házat. A férfi iskolatársam volt az egyetemen, pár évvel fiatalabb, de ismertük egymást. Mondhatom, jó üzletet csináltam, mert amikor eladtam — általában 10 000 DM-ért lehetett egy 2 szobás blokklakást venni —, én 100 000 DM-et kaptam a házért, tehát 10 lakás értékét. Megkaptam a pénzt, nagyon örültem, és elkezdtem visszaperelni a szántóföldeket.

Azzal a pénzzel a végén sikerült is elég sok földet visszaszerezni.

Visszatérve egy kicsit a házra, még elmondom: a gazdag házaspárnak csődöt mondott az üzlete, és el kellett adniuk a házat. Egy olasz vette meg, aki aztán el is intézte, eltüntette a föld színéről. Neki nem jelentett semmit a ház szépsége, pont úgy, mint annak a hivatalnoknak sem, aki kiadta rá a bontási engedélyt. Szerintem a hivatalnok nem is volt a háznál, csak úgy szóra, hogy öreg a ház, kiadta az engedélyt.

Nem tudom, mit akart oda építeni az olasz, mert nagyon gyorsan lebontotta, a szomszédok azt mondták, egy nap alatt eltűnt, másrészt viszont azóta is úgy áll ott a telek, üresen, meg lehet nézni most is. Még az is lehet, hogy megérte neki a palota belső építészeti elemeit lebontani, és úgy eladni. Mennyi márvány…

Ennyit akartam elmondani magamról, csak a lényeget tartottam fontosnak. Nem azért kezdtem ebbe a mesébe, hogy magamat dicsérjem, hanem azért, hogy az őseimnek emléket állítsak, az egykori igazi aradi embereknek, akik nagyon sokat tettek városunk fejlődéséért, s akikre már csak nagyon kevesen emlékeznek. Az őseim egykor, nem is olyan régen, a város, a régió nagytekintélyű emberei voltak, akik templomot, paplakot, gazdasági épületeket építettek, országgyűlési képviselők voltak stb.

Azért is fontos volt ezt megtennem, mert manapság már én vagyok az utolsó Aradon élő Tagányi. Se nekem, se a bátyámnak nem voltak gyerekei, amikor engem a földbe tesznek, véget ér egy nagy aradi család története.

Gondoljanak ránk tisztelettel.