ANTI BÁCSI MESÉJE

Apám családjában nyolcan voltak testvérek: hat fiú és két lány. Mind felnőttek, nagy család voltunk. A nevünk németes hangzású volt, de otthon mindig magyarul beszéltünk.

Amikor hétéves lettem, anyám beíratott a magyar iskolába. Az első napon azonban a német osztályban olvasták fel a nevemet, és oda kellett mennem. Anyám próbált tiltakozni, mondta, hogy ő magyar iskolába szeretne járatni, de a tanárok meggyőzték: nem lesz abból semmi baj, ha németül is megtanulok – főleg ilyen névvel. Ráadásul kevesen voltak a német osztályban.

1945 januárjában már második osztályos voltam. Egy reggel, miközben a konyhában anyámmal reggeliztünk, apám kint volt az udvaron, az állatokat látta el. Egyszer csak valaki kiabált az utca felől, apámat szólította. Nemsokára egy premilitar – katonai előképzésen részt vett helybéli fiatalember – lépett be az udvarunkra két orosz katonával. Apám észrevette őket, és a színben, a nyúlketrecek mögé rejtőzött.

A főnök megkérdezte anyámat, hol van apám. Ő azt felelte, nem tudja, már elment valahová. Ekkor a három egyenruhás keresni kezdte. A házban nem találták, így kimentek az udvarra, majd a hátsó kertbe. A kerítésen át meglátták a szomszédot, aki figyelte, mi történik nálunk. Amikor megkérdezték tőle, látta-e apámat, bólintott, és a fejével a szín felé mutatott.

Meg is találták apámat. Kivezették, és megmutatták neki a papírt: munkaszolgálatra kell mennie.

Pár nappal korábban már elvitték egyszer, de akkor csak az állomásig jutott. Ott néhány tehervagont kipakoltak, majd hazaengedték. Most is hasonlóra számított, ezért nem vitt sok holmit: csak egy kevés élelmet és a bekecset, mert tél volt, január.

Ahogy elmentek, láttuk, hogy az utcán megállítanak egy arra járó fiatalasszonyt. Igazoltatták, majd őt is apám mellé állították. Később tudtuk meg, hogy azért vitték el, mert a mellettünk lakó német lányt nem találták otthon, így valakit vinniük kellett helyette. A lista szerint pontosan annyi embert kellett beszállítani, ahány név szerepelt rajta.

Az asszony öt év múlva került haza – de legalább hazajött. Sokat szenvedett a lágerben, pedig még a neve is román volt. A Jóisten mégis megsegítette: sokáig élt, majdnem százéves koráig.

Hamar elterjedt a városban, hogy az elhurcoltakat Oroszországba viszik kényszermunkára, újjáépíteni a Szovjetuniót. Hallottuk, hogy a posta épületében gyűjtik őket, és ott orosz katonák őrzik őket. Egy liter pálinkáért cserébe azonban megengedték, hogy csomagot adjunk nekik.

Anyám engem küldött. Vittem egy hátizsáknyi ennivalót és egy bőröndnyi meleg ruhát. Egy darabig elkísért az úton, de aztán hazament az öcsémmel, mert félt, hogy őt is elviszik. Kicsi, vézna, hétéves gyerek voltam, de ezt a küldetést sikeresen teljesítettem. Odaadtam a pálinkát az orosz őrnek, aki beengedett, én pedig átadhattam apámnak a csomagot.

Másnap is vittem újabb csomagot, mert még mindig ott voltak. Apám levette a bakancsát, odaadta, és azt mondta, sürgősen talpaltassam meg a suszternál – ki tudja, mikor viszik el őket.

El is vittem, de a suszter nem vette előre. Sírhattam, könyöröghettem, csak másnapra lett kész.

Amikor másnap visszavittem, apám már nem volt ott. Elvitték. Az udvaron még állt egy teherautó, rajta a nagynénémet láttam. Próbáltam neki odaadni a bakancsokat, hogy vigye el apámnak, de nem értem fel. Csak később jutott eszembe, hogy fel kellett volna dobnom a csomagot.

Sírtam az udvaron, aztán hazamentem. Anyám is sírt. Átment az egyik nagybácsimhoz, és kérte, menjen el Aradra, hátha az állomáson még megtalálja apámat. El is ment, és csodával határos módon megtalálta. Átadta neki a bakancsokat.

Otthon maradtunk hárman: anyám, én és az öcsém. Semmiféle jövedelmünk nem volt. Anyám a bánatba is belebetegedett. Nagyszüleim – anyám szülei – két évre magukhoz vettek minket.

Később egy asszony levelet kapott a Krivoj Rog-i táborból, ahová apámat is vitték. Abból tudtuk meg, hogy apám meghalt, és el is temették. A levél írója szerint már a vonatról hordágyon szállították le. Nem evett, csak ült szótlanul, nézte a tájat, és néha letörölt egy könnycseppet az arcáról.

Ha kérdezték, azt felelte:

„Mi lesz az én két kisgyerekemmel?”

Végül a Jóisten megsegített minket: két év múlva anyám újra férjhez ment. Jó emberhez. Mi, gyerekek is megszerettük.

Nem is jutott volna mostanában eszembe ez az egész történet, ha az unokám nem kezdeményezi a kártérítési kérelmet az elhurcoltak hozzátartozóinak. Azóta már majdnem egy év telt el, de semmi hír. Nem tudják apámat a nyilvántartásban megtalálni – mert az oroszok nem jegyezték fel, hányan haltak meg. A túlélők szerepelnek a listákon, de a halottak nincsenek.

A hatóság most azt javasolja, kérjünk igazolást az orosz hadügyminisztériumtól, Moszkvából.

Nekik nem elég, hogy apám halotti anyakönyvi kivonata szerint 1945 márciusában, Krivoj Rogban halt meg – a mai Ukrajna területén. Ezt még további dokumentumokkal kell igazolni.

Talán turistaként járt ott?

Nyolcvanöt éves vagyok. Beteg is. Már csak kevés reményem van, hogy megérem a napot, amikor a postás hozza azt a pár száz lejt…

Utóirat: Végül mégis megjött a határozat, és már pár éve kapom a támogatást.