Anyám búcsúztatója

Nehéz gyerek kora volt. Még meg sem született, az anyja hasában volt, amikor a szülei elváltak. Még nem járt iskolába, amikor az anyja párt talált magának, mégpedig a Temes megyei Rékás faluban. Oda költöztek, ahol egy, a faluszélen, a cigánysorhoz közel levő házat béreltek, s ott laktak, amíg elvégezte a hét osztályt.

Az első emlékei, ami megmaradt ezekből az évekből, az

hogy a házuk udvarán nem volt kút és vízért a nyomáson lévő, a cigánysor melletti csordakútról kellett vizet hordani, nem is keveset. A mostoha apja oda tette vizet hordani már 5-6 éves korában. Sok kellemetlenséget okoztak neki a cigánykölkök, akik látták, hogy fél tőlük és így kutyaösztön alapon, sokszor megkergették. Olyankor kilötyögött a víz a kandiból, és ahogy haza ért csak azt leste mikor tűnnek el a purdék, és már újra kellett menjen vízért, hogy mire hazaér a családfő, tele legyen a dézsa. Nyáron még csak elment ez a dolog, de télen, amikor nem volt rendes cipője, az anyja gumicsuszijába kellett menjen, és menekülés közben a víz a cipőjébe lötyögött, s mire hazaért szinte jégé fagyott a lába.

A Rékási évekről másik emléke sem kellemesebb. Román iskolába adták, mert abban a falurészben nem volt más. De ott már nem a cigánygyerekektől szenvedett, hanem a tanító nénitől, aki szinte nem vette ember számba. A négy év alatt egyetlen egyszer sem hívta ki a táblához felelni, a házi feladatát sem nézte meg. Megadta neki az átmenő jegyeket, de semmi több, alig szólt hozzá. Barátnői sem voltak.

Amikor 14 éves lett, nem bírta tovább, kipanaszkodta magát a nagymamájának, szilémnek ahogy mondta neki, aki magához vette Majlátra. Rövid ideig volt nagylány, az első komoly kérőhöz hozzá is ment, s nem bánta meg. 66 évet éltek le, egymás mellett, jóban, rosszban, az apánkkal. Később meg is hálálta szilénknek hogy hazahozta, amikor megbetegedett, tehetetlen éveiben ő gondozta.

A házassága után sem következtek jó évek. Igaz ők ketten, az apámmal jól megérették egymást,(65 éves házassági évfordulójukat is együtt ünnepelték), hanem a sors tépte tovább. Anyósa már a lakodalom alatt is nagyon beteg volt és nem sokára meg is halt. Így rá maradt az egész ház, gondja, a férje, az apósa és az árván maradt kislány Ilonka, a férje kishúga.

Erre már csak az hiányzott, hogy az apánkat elvitték három évre katonának.

De a sok gond-bajhoz szokott fiatalasszonynak, ezek már semmi gondot nem okoztak, az apósával és Ilonkával is jól kijöttek, és Karácsonyra meg lett neki is az első gyereke, Teri is. Mire a három év letelt, és apánk leszerelt, két lánc földet és egy portát is vett.

Aztán jöttek sorban a gyerekek. A negyedik után, az okosabb rokonok, öregasszonyok, amikor látták, hogy ismét kerekedik a hasa, azt tanácsolták neki tetesse el a magzatot. A végén rá is beszélték és összeszedett annyi pénzt, ami ilyekor kellett, és elment Aradra.

Az állomástól a korházig a hosszú utat gyalog tette meg, és sok szép mindenféle áruval teli kirakat előtt ment el. Látva a szebbnél szebb ruhákat, cipőket eszébe jutott, hogy Ilonka már nagylány és nincs egy szép ruhája és cipője se. Bement egy boltba, megvette, a magzatelhajtásra szánt pénzen, amit kiszemelt és indult hazafele, az állomásra. Rá félévre megszületett az ötödik testvérünk, Jenő öcsém is.

Ezt látva, rámosolygott a Megváltónk, belátta, hogy az eddigi 30 életévében túl sok szenvedés, nehézség volt az osztályrésze, és adott neki még kétszer annyi boldog esztendőt. Igaz, ezután is voltak gondok, bajok, de nagyságrenddel kisebbek és, sokkal több öröm, boldog perc jutott neki. A gyerekek nőttek, egészségesen, mindenkinek kialakult a sorsa, és többnyire csak örömet, okoztunk neki. Mindannyian igyekeztünk a lehetőségeinkhez képest minél többször hazajárni, nem csak nagy ünnepeken, hanem amikor a különböző munkák dandárja volt, vagy ha valamilyen probléma megoldásához hiányzott egy jó tanács.

Utolsó éveiben sem maradt magára egy pillanatra sem. A legnagyobb lánya, nővérünk hazaköltözött és gondozta, amikor már rászorult arra. De Ilonka is, akinek a cipőt és ruhát vett az abortuszra szánt pénzből, az utolsó két héten egész nap mellette ült, fogta a kezét, imádkoztak, szenténekeket dúdoltak. Sokszor harmadiknak a sógorunk is melléjük ült és besegített asz éneklésbe. Olyan is volt, hogy elakadtak, nem tudták a szöveget, s akkor az anyám szép halkan mondta a soron következő sort.

Önfeláldozó szeretete, ösztönös jóakarata, segítőkészséggé, egész lénye egy megnyugtató helyé varázsolta a Majláti házunkat, összetartotta és reméljük ezután is összetartja a most már közel 30 tagú családunkat.