Az Aradi Tagányi család - I.fejezet 1 rész

Sorsszerű találkozás
Néha egyetlen találkozás megváltoztatja nemcsak a mi életünket, hanem mások emlékeit is. Ez a fejezet arról szól, hogyan ismertem meg Tagányi Magdolnát, és miként bontakozott ki a történet, amelyből nemcsak családtörténet, hanem korrajz is született. Az elindulás pillanatai mindig különlegesek.

Helyzetkép a Dél-magyarországi–Bánát vidékéről a XVIII. sz. elején

Amikor összehozott a sors Tagányi Magdolnával az aradi arisztokratákról szóló könyv bemutatóján, a rendezvény után elbeszélgettem vele. És bekattant valami: összehozott a sors egy jól mesélő, sok mindent meg- és átélt emberrel, akivel kapcsolatban nem csupán közhely, hogy az életéből regényt lehetne írni.

Sok ilyen ember van, nagyon sok, de nem mindenkit hoz össze a sors egy olyan emberrel, aki meg is írja életük meséjét.

Örömmel fogadta ajánlatomat, meg is beszéltünk egy időpontot, és elkezdtük a mesedélutánokat. Amikor arra kértem, hogy a legrégebbi, őseiről szóló emlékeit szedje elő, azt mondta: őseim messziről jött emberek voltak mindkét ágon. Mindkét család a XVIII. század végén, a XIX. sz. elején települt erre a bánáti vidékre.

Mivel mostanában írtam 200 éves szülőfalum, Majláthfalva monográfiáját, sokat tanulmányoztam a dél-magyarországi, a bánsági vidék történetét. Mielőtt elkezdeném a Tagányi család sorsát elbeszélni, néhány oldalon leírom vidékünk állapotát a törökök kiverése után, azt az időszakot, amikor mesélőm ősei letelepedtek erre a vidékre.

Dél-Magyarország az Árpádok korában, a középkorban az ország éléskamrájának számított. A sűrűn lakott vidéken a mezőgazdaság virágzott, gabonatermeléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak az emberek. A törökök bevonulásáig közel 150 gazdag település volt a térségben – kivonulásukkor már 50 sem volt.

Az Oszmán Birodalom másfélszáz éves uralkodása alatt a mi bánsági vidékünk majdnem teljesen elnéptelenedett.

Erről az időszakról Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai 1664–1666, a M. Tud. Akadémia történelmi bizottságának megbízásából fordította és jegyzetekkel kísérte dr. Karácson Imre. (kiadva Feridun-bey alapítványtól), és Francesco Griselini: Încercare de istorie politică şi naturală a Banatului Timişoarei, Editura Facla 1984.) műveit találtam kevésbé ismertnek, de igen figyelemre méltónak.

A síkvidéken a mocsár uralkodott, a dombos, erdős keleti tájakon pedig a hegyekből kiszivárgott románok éltek. Szerbek is laktak a vidéken. Ők pár száz évvel korábban már a rigómezei csata után a törökök uralma alá kerültek, így a XVI. században, amikor azok elfoglalták Magyarországot, a szerbek már régi „ismerősök”, együttműködők voltak a törökökkel. Sokan szolgáltak a hadseregben, (több szultánnak a testőrei voltak), de még többen voltak a helyőrséget és a határvédelmet ellátók.

A nagyobb várakban helyőrséget hagytak a törökök – minden itt maradó katona 50 ha földet kapott a zsold mellé. De a török katonák, a janicsárok nem kezdtek el szántani-vetni, hanem kiadták földjeiket, ha maradt helyi lakos, ha nem, akkor délről szerbeket hívtak be, s nemcsak a földeket művelni. A törökök nem pénzt kértek a bérlőktől, hanem takarmányt, gabonát stb.

Jól jártak így a törökök, megbízható, mindenre kész segítőket kaptak, s mindennek a magyar őslakosok látták a kárát: ők nemcsak a török igának itták a levét, hanem a szerbek túlkapásainak is. Jó példa erre Fekete Iván felemelkedése és bukása: fiatal korában Lippa várában szolgált, majd Mohács után, amikor már nem kaptak ellátást, önállóan kellett ellátniuk magukat. Fekete Iván, alias Nenad Jovan, jó betyár módjára még segítette is a szegényeket, így egyre gyarapodott martalóc serege, úgyhogy Szapolyainak is számba kellett vennie, tárgyalni kényszerült vele. Iván elfoglalta Török Bálint birtokait is, ott Szabadka központtal szerb államot, cárságot alapított. Igaz, csak pár hónapot regnált, de Szabadka központjában egy monumentális emlékművet állítottak Jovan Nenad cárnak a hálás utódok.

(Később Török Bálint elfogta, kivégeztette és fejét elküldte Szapolyainak.)

Zárójelben: később az osztrákok is a szerbeket tették meg a Délvidék határőrzőinek. Igen harcias nép déli szomszédunk, ez meglátszik az 1990-es évek közepén kirobbantott háborúikon is, de a foci-, vízilabda-, kézilabda-csapatuk játékán is.

De volt még egy tényező, ami közrejátszott a Délvidék elnéptelenedéséhez. Griselini osztrák történész írja könyvében: a bánáti dombvidéken élő románok nem vetettek, de aratni arattak. A síkvidéken élő népek termelték meg nekik a gabonát. Nyáron legeltették a nyájat, kaszálták a szénának valót, s ősszel, a tél elején meglátogattak egy-egy falut, levittek egy kocsi almát, körtét, létrát, nyírfaseprűt stb., cserekereskedelmet folytattak, az áruikért gabonát kértek. Így tudták kipuhatolni, hol tartják az emberek a gabonát, kinek van több. Télen pedig, amikor jól csúsztak a szánkók, csináltak egy-egy portyát, és kiürítették a síkvidék hangyáinak a gabonatárolóit.

Amikor a Habsburg seregek, Savoyai Jenő vezetésével, kizavarták a törököket, egy elvadult, szinte lakatlan Délvidéket találtak. Nem csoda, hogy hadizsákmányként kezelték a tartományt, és eszükbe se jutott a régi nemesi tulajdonosoknak visszaszolgáltatni birtokaikat. Azért sem, mert abban az időben tudták csak nagy nehezen leverni a magyarok felkelését, a kurucok mozgalmát. A kamara a saját hatalma alá vonta a vidéket, új adminisztratív egységet, bánságot hozott létre, és elkezdték a benépesítést, katolikus, főleg német lakosok betelepítését.

A XVIII. sz. közepén nemcsak a német vidékeken megszaporodott a lakosság, és a Kamara kereste a helyeket, hova lehet telepíteni németeket bizonyos gazdasági, de politikai célokat is követve. Jövedelmet akartak szerezni az egyre bokrosodó adminisztratív szervek, no és a háborúk költségeire, de terjeszkedésükkel a német életteret is bővíteni akarták. A XVIII. sz. elején három helyet, célpontot szemeltek ki, Amerikában gyarmatokat próbáltak szerezni, Dél-Oroszországba és Magyarország déli részébe pedig német alapossággal meg is szervezték a telepítéseket.

A legtöbb telepes a Bánságot választotta, mert elég közel, még elérhető távolságban volt a többihez viszonyítva.

Az első időszakban, 1724-től 1770-ig, benépesítési telepítés folyt, csak később a magyarok vezették be a szerződéses betelepítéseket, amik teljesen más szabályok szerint folytak.

Amikor az osztrákok meghirdettek egy-egy benépesítési telepítést, már tudták, hova fogják vinni a telepeseket. Eleinte elnéptelenedett falvak elhagyatott házaiba. Ahol még maradtak őslakosok, azokat áttelepítették más helyre, amikor ilyen már nem találtak, előre kiépített szállásokba vitték a telepeseket. Csak házas embereket fogadtak el, és úgy szervezték a csoportokat, hogy azokban mind legyen: ács, asztalos, kovács, cipész, mindenfajta mesterember, pap és tanító is.

A telepeseknek házhelyet, 24 ha szántóföldet, legelőt adtak ingyen.

Hajóval vitték az embereket a Dunán, a Péterváradi kikötőben tették ki őket. Elég sok holmit vihettek magukkal, de az odaérkezőket a Kamara előre, pontos tervek alapján, vállalkozók által megépített házakba telepítette. Azért voltak olyan egyformák a házak a régi német lakossággal benépesített falvakban. Ez még ma is meglátszik sok helyen, habár mostanában már nagyon sok ilyen házat felújítottak a svábok helyett a német házakba betelepült új lakók.

De csak a szántóföld és a házhely volt ingyen, a házra és munkaeszközökre a kamara hitelt biztosított mindenkinek, amit 6 év múlva kellett elkezdeni a visszafizetését részletekben.

Viszont nem ment minden úgy, ahogy azt előre kigondolták a Habsburgok. A hiteleket csak kevesen fizették vissza, mire fizetni kellett, sokan már meghaltak, megöregedtek, s a fiatalok már nem tartották magukra nézve kötelezőnek a törlesztést.

De a termelés sem ment jól. Többnyire csak saját megélhetésre volt elég a termény, nem sok jutott a piacra, a kamarának tehát nem hozott hasznot ez a próbálkozás. 40 év kellett, míg rájöttek erre, amikor is rászánták magukat, hogy visszaadják Magyarországnak a déli tartományt.

Az osztrákok a pozsarováci béke alapján Olténiát is megkapták a törököktől. Ott is megalakították a Bánságot, de ott már 20 év alatt rájöttek, hogy nem érdemes kínlódni a tartománnyal, és (amikor a betyárok a hadsereg ménesét is elhajtották), eladták azt a fanariótáknak. De a 20 év alatt két értékes eredményt is produkáltak. Elkészítették Olténia első hiteles, pontos katonai térképét, és kiépítették az átjárót az Olt völgyében.

Ez 1778-ban történt. Amikor Magyarország visszakapta Temes, Torontál és Krassó-Szörény megyéket, levonták a tanulságot a magyar hatóságok, s már nem ilyen benépesítést, hanem gazdasági telepítést szerveztek. Szerződéses alapon, amiben mindkét fél jogai, kötelességei le voltak szögezve. Itt már semmi sem volt ingyen, mindennek az árát meg kellett fizetni, ha nem is mindjárt és egyszerre, és nem pénzben, hanem termékekben.