Az Aradon maradtak meséje - II. fejezet 3. rész

Ebben az időben nekünk is voltak problémáink, itt Aradon is.

A házat, amiben laktunk, egy szép tágas villát, a Május 9. utcában Szántay Lajos tervezte a nagyápám s családja részére. Szép nagy szobák. A két nagy utcai szobát, olyan harmonika ajtókkal, egészen egybe lehetett kapcsolni, olyankor, amikor többen voltunk, vagy vendégek jöttek a házba. Az alagsort alacsony földszintnek is lehetne nevezni, mert szépen ki voltak képezve a szobák, s bizony áldottuk az eszét Szántaynak, és a nagyápánknak, aki rendelte a házat. Jó megoldásnak bizonyult a szocialista években, mert a fenti nagy házunkba 40 orosz katonát el tudtak szállásolni, minket pedig lezavartak a pincébe. Mint mondtam, még szerencse, hogy ott is elég jól ellaktunk, megvoltunk.

Akkoriban hárman laktunk ott, és abból éltünk, amit megtermeltünk magunknak, mármint a nagymamám megtermelt a kertben és az udvaron, és amit hozott az anyám a kényszerlakhelyükről. Ez is érdekes helyzet, nemde? Volt mikor 30-40 tyúkunk is volt, és olyan Rodheisland kakasunk is volt, ami, amikor levágta a nagymama, s megmérte eladás előtt, 16 kg-ot nyomott. No, persze azon kívül, amit megtermeltünk, voltak még más forrásaink is.

Kaptunk másoktól is segítséget, már említettem a régi sofőrünket, szakácsnőnket és a dadát is.

A sofőr és a szakácsnő, akik nálunk dolgoztak, amikor még tartottunk személyzetet, sokszor sokat segítettek nekünk. Biztos nem azért, mert rosszul bántunk velük, akkor sem felejtettek el bennünket, amikor rosszul állt a szénánk.

Ezek az emberek a kommunista rendszer idejében sem feledkeztek meg rólunk. A sofőr pl. évekig eljárt hozzánk összeváégni télire a fűteni való fát, s ha szert tett tartós élelmiszerre, akkor nekünk is juttatott valamennyit, még akkor is, amikor már évek óta nem dolgozott nálunk.

A szakácsnő vagy tíz évig mindig meghívott magához, a lakásukba szombatonként ebédre, s olyan időszakban, amikor nekünk alig volt mit főznünk. Amikor ott ettünk én és a testvérem nála, annyit ettünk, amennyi csak belénk fért. Azok a szombati napok ünnepnapok voltak. Sokáig a szombati ebéd tartotta bennünk a lelket. Mi, gyerekek főleg egész héten vártuk a következő szombatot, hogy egyszer jóllakjunk, hogy aztán bírjuk a koplálást a másik szombatig.

Külön fejezet a dajka meséje. Mint mondtam, amikor a Sarolta nagymamánk szülés után meghalt, a nagyápánk nem is akarta látni a fiát. Dajkát vett melléje, egy olyan lányanyát talált, akinek ugyanannyi idős kisfia volt, mint az apám. Az asszony és a kisfiú is nagyon jól beilleszkedett a családba. Így mindenki jól járt, a Tagányiak mert nem csak jó anyatejet találtak az örökösnek, de szinte anyát is anya helyett, sőt még egy jó játszótársat is. A gyerekek mindig együtt voltak, egyformán ettek, egyforma ruhát, cipőt kaptak, tehát a dada fiának is főúri gyerekkora volt. Nem csak az aradi eseményekre vitték mindenhova együtt a két gyereket, de pl. a távoli üdülőhelyekre is, mint pl. Abbáziába.

S ezt nem felejtette el sem a dada, sem a fia. Mondta is a fiú, már nagy korában, ha nem így alakult volna az élete, sose került volna el olyan helyekre.

A dajka nagyon szépen nevelte mind a két fiút, az apámat és a saját gyerekét, akik egészségesen, szépen fejlődtek. Minden rendben ment, amíg nem jött a krach, Mindent összezavart a gazdasági válság. A dada látta, a család vagyoni helyzete megváltozott, s amikor az apám elég nagy lett, egy szép nap azt mondta a nagyápámnak, hogy talált magának férjet, akivel Bukarestbe költözik. És szépen összepakolt és elment. Nem is láttuk a következő válságig, amit már a kommunisták okoztak, ami már a második világháború után volt. Akkora ez a mi dadánk, szakácsnőnk már elköltözött Bukarestből, Magyarországra családostul együtt. A férje nagyon ügyes szobafestő volt, aki nagyon jól keresett, akivel nagyon szépen éltek, és meggazdagodtak, no már szocialista értelemben. És láss csodát, akkor, amikor már jól élt, mindene megvolt, akkor eszében jutottunk mi, a volt munkaadói, az aradi nagyságos urak. A magyarországi eseményekből tudta, hisz ott is ugyanúgy bántak a kizsákmányolókkal, s gondolta, hogy mi sem vagyunk jobb helyzetben, mint a határon túli sorstársaink. Eszébe jutott a dadának, hogy fiatal lányként, kis bébivel a karján, amikor egyedül találta magát a világban, volt egy család, amelyik befogadta és addig segítette, amíg tehették. Amikor találkoztunk, mert később sokáig ismét tartottuk a kapcsolatot, azt mondta a dada, arra gondolt, hogy most itt az ideje, hogy visszaadjon abból a segítségből, amit kapott tőlünk. A dadának a fülibe jutott, hogy vannak olyan emberek akik Romániába szállítanak rokonoknak, ismerősöknek csomagokat, főleg élelmiszer csomagokat. Ő is megkeresett egy ilyen embert és megkérdezte, vinne-e Aradra is csomagot. Először egy kis csomagot küldött, de miután látta, hogy a küldönc megtalált minket, egyre többször és nagyobb csomagokat küldött. A kommunizmus első éveiben, abban a válságos időszakban nagyon jól jött nekünk ez a segítség. Később el is látogatott hozzánk a dajka. Elmesélte, hogy keresett, hogy talált meg bennünket, s később amikor jobb volt már a helyzet, mi is ellátogattunk hozzájuk Magyarországra.