Az ember és a természet
Ahogy a gyümölcsfának szüksége van metszésre, úgy a társadalmat is formálják a kultúra, a hagyományok és az örökölt értékek. De mi történik akkor, ha a metszőollót lassan kivesszük a saját kezünkből?
ESSZÉ
8/9/20263 min read
Nemrég a gyümölcsfák metszéséről írtam, arról, hogy a fák metszése szinte filozófia. Az ember, amikor odaáll egy fa elé metszőollóval a kezében, nem állhat csak úgy ukk-mukk-fukk neki, és nem kezdheti szabdalni az ágakat.
Először el kell gondolkodni azon, mit tudunk arról a fáról: milyen fajta, hány éves, hol áll, milyen környezetben él stb. Ha van, amit nem tudunk, annak utána kell nézni. Például annak, milyenek a termőrügyei, mennyit érdemes belőlük meghagyni. Azután pedig ki kell alakítani egy jövőképet: mit akarunk elérni, merre nőjenek a fő- és mellékágak, milyen sűrű legyen a korona, hogyan szeretnénk, hogy kinézzen jövőre vagy akár néhány év múlva az a fa.
Régóta fontos munka ez. Hogy mást ne említsek, sok népmesében is próbatétel a mesehős számára, amikor az egyszeri legény vagy lány elmegy egy gondozatlan fa mellett, megáll, szépen megtisztítja, rendbe teszi, majd továbbmegy. Később aztán megkapja jótettének jutalmát.
Most egy másik megközelítésben olvastam a metszésről, és ez már valóban filozófia.
A mai liberális társadalom egy metszés nélküli, elvadult fához hasonlítható. Igaz, nőhet, amerre akar, de annak nem biztos, hogy jó vége lesz. A társadalomban a kultúra a metszőolló. És ezt a szerszámot mintha egyre inkább ki akarnák venni a kezünkből.
A történelem során, a keresztény felfogás szerint „az ősök, az emlékezet és az ígéret”, tehát a múlt és a jövő folytonossága adta az élet rendjét. Kialakultak az együttélés formái, az életviteli és viselkedési módok.
A férfiak hagyományosan a nagyobb fizikai erőt igénylő tevékenységeket végezték: vadásztak, háborúztak, nehéz munkát végeztek a földeken vagy a gyárakban. A nők szerepéhez pedig elsősorban a család, a gyermekek gondozása és a következő nemzedék felnevelése tartozott.
Mostanára mindez sokat változott. Valami összezavarta az embereknek a világról alkotott képét. Ma már sokszor nem a múlt és a jövő összefüggéseiben szemléljük a világot, hanem elsősorban a jelen, a mai valóság fontos: a javak és szolgáltatások megszerzése és fogyasztása.
Talán azért is alakult ez így, mert egyre több veszélyről hallunk, és már abban sem vagyunk biztosak, milyen lesz az a jövő, amelyre készülünk.
Elég, ha csak a globalizációra vagy a klíma miatti aggodalmakra gondolunk. Amikor pedig már a saját bőrünkön érzékeljük a természeti károk hatásait, bőszen tiltakozunk ellenük, miközben nem mindig vesszük észre azokat a változásokat és sérelmeket, amelyek magában az emberben és a társadalomban mennek végbe.
Ellágyulunk. Vért nem akar látni senki, be akarják tiltani a bikaviadalokat, nem szabad tömni a libákat, nem akarunk koporsót látni. A férfiak életmódja is sokat változott: több figyelmet fordítanak az ápoltságukra, a testükre, arra, hogy vonzók legyenek, ékszereket és tetoválásokat viselnek. Trendi lett az individualizmus dicsőítése, a hagyományoktól való eltávolodás, miközben a vallás, a házasság és a család hagyományos tekintélye is meggyengült.
Már-már a legfontosabb intézményeinket is kikezdik. Pedig a család, az egyház és a nemzet eltűnése után az egyén magára marad a bolygóval.
Ahogy Régis Debray írja A zöld század című művében:
„A bolygó árnyékában megfeledkezünk a poliszról.”
Figyelemfelkeltőnek, gondolatébresztőnek szántam ezt az írást. Nem feltétlenül kész válaszokat keresek, inkább arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy érdemes ezeken a kérdéseken elgondolkodni, és talán utánuk is olvasni.