Az ősök, az anyai ág - I.fejezet 2 rész

Ilyen betelepítéses alapon érkeztek anyai ági őseim, a Braun és a Zih család is erre a vidékre. Tehát nem a benépesítés, hanem a telepítések idején, ők pénzért vásároltak birtokokat.

A Braun család Lotaringiából települt Bánátba. Szegény, de dolgos német emberek voltak, a XVIII-ik század második felében kerültek egészen délre, Orsova környékére, már nem tudom, melyik településre.

Ott vettek szántóföldet, házhelyet, és ami kellett az élet elindításához. Mezőgazdasággal foglalkoztak, de olyan helyre sikerült jutniuk, ahol jók voltak a szántóföldek. Eleinte kendert termeltek, gabonát, zöldségféléket, állatokat tartottak, úgy, hogy rövid időn belül meggazdagodtak. Már a XIX. sz. elején beköltöztek előbb Lugosra, Krassó-Szörény megye központjába, később Temesvárra, a környék legnagyobb városába. A nagymamám sokat mesélt nekem az őseinkről, de csak kiskoromban, s már nem emlékszem ezekre a mesékre.

Ám az megmaradt bennem, hogy őseim kigondolt, pontos tervvel érkeztek erre a bánsági vidékre, megtakarított pénzüket úgy akarták befektetni, hogy gyarapítsák vagyonukat, megalapozzák családjuk jövőjét, és civilizáltabb körülmények között folytassák az életüket. Amint tudtak, Temesváron szép házat vettek, jó helyen, ahol vendéglőt nyitottak, és másfajta kereskedéssel is foglalkoztak, így hamar bekerültek a polgárság előkelő köreibe.

A nagymamám, Braun Terézia már Temesvárott született, 1890-ben, és amikor befejezte az alapfokú iskolát, felsőfokú leányiskolába járatták. Ott volt az első 5 temesvári között, akik felsőfokú leányiskolát végeztek.

Még be sem fejezte az iskolát, az utolsó tanévben a szülei kivették onnan és férjhez adták a nagyapámhoz, az aradi Zih József jogászhoz, aki akkor ügyvéd volt, később törvényszéki bíró lett. Hogy kerültek össze a fiatalok, milyen kapcsolat volt a temesvári és az aradi családok közt, nem sokat tudok. De biztosan a szülők hozták össze őket, akkoriban az volt a szokás.

A nagymamám 14 évvel volt fiatalabb a nagyapámnál, aki Aradon élt, dolgozott, s így ő költözött a férjéhez Aradra.

A Zih család Belényesről való volt. Ők is betelepült németek, de a betelepülésük részleteiről semmit sem tudok. A gyerekek, a nagyapám és a testvére, Péter ott nevelkedtek és román iskolába jártak, mert arra nem volt más. A középiskolát már Aradon végezték, mert a szüleik közben ide költöztek. A jogi egyetemet pedig mind a ketten Budapesten végezték. Arra emlékszem, mondták nekem, hogy a nagyapám 5 évvel idősebb volt, s amire elvégezte a jogot, az apjuk, a dédnagyapám meghalt, így a báty fedezte az öccse tanulmányi költségeit. Ahogy elvégezte az egyetemet, Aradon helyezkedett el. Ügyvédként kezdte, szerencséje volt, mert Arad környékén sok román élt, és ő pedig jól tudott románul, s így sok román kliense volt és jól keresett. Így tudta eltartani, taníttatni kezdőként is a kisebb testvérét. Arra is emlékezem, hogy amikor az öccse is elvégezte az egyetemet és elhelyezkedett Aradon, pont akkor volt az átállás, és mint ügyvéd, neki is le kellett volna tennie az esküt a román államra. Ő egyedül lévén, s még emlékezve a pesti életre, megtagadta ezt és visszaköltözött Budapestre, ott élt élete végéig, ott is halt meg 1974-ben.

A nagyapámnak akkor már volt családja, jól menő klientúrája, letette az esküt és itt maradt Romániában. És jól tette, mert a román nyelv ismerete hozta meg neki a sikert, a szép pályafutást. Az impériumváltás után nagy szükség volt Aradon is a románul tudó jogászokra. Nemsokára bíró lett belőle és táblabíróként ment nyugdíjba.

A testvérének is, aki inkább átköltözött Magyarországra, a román nyelv tudásából lett szerencséje. Jó nevű ügyvéd vált belőle, nemsokára a parlamentbe is bekerült képviselőként. Amikor a nyilasok átvették a hatalmat, nem vállalt semmiféle funkciót, inkább félrehúzódott, és vidéken várta ki a háború végét. Amikor a kommunisták jöttek hatalomra, őt is elővették, letartóztatták és internálni akarták. Ám akadt egy pártfogója, aki tanúsította, hogy németes neve ellenére nem segítette a nyilasokat, s akkor megszabadult és folytathatta ügyvédi munkáját. A családomban sok olyan eset történt, amikor a hatóságok, elnyomó szervek megértést tanúsítottak, nem gonoszkodtak velünk. Ez az eset is példa, persze ellenpélda is van jócskán.

Később a szocialista időkben neki is a román nyelvtudás hozott hasznot. Békés megyei románok keresték meg és kérték fel, hogy legyen országgyűlési képviselőjük. Meg is választották, sokáig töltötte be ezt a funkciót. A hetvenes években egyszer a nagymamámmal én is eljutottam Pestre, ahol találkoztam Péter nagybátyámmal. Egy nagy, palotaszerű villában lakott, Budán. Megkérdeztem, tud-e még románul. Persze, mondta és átváltott románra. Olyan érdekes, archaikus, bihari nyelvjárásban beszélt akkor is, amilyet sohasem hallottam. Sokszor nem is értettem, mit mond, majd amikor rájöttem, sokszor elkapott a nevetés.

Tehát az anyai nagyszüleim, Zih József és Braun Terézia, Aradon éltek. A nagyapám bírói keresetéből éltek és jól éltek. A nagymamámnak nem kellett dolgoznia, de nem is igen lehetett volna, mert nemsokára, 1920-ban született meg a leányuk is, Zih Terézia, az anyám. Akkoriban ez volt a normális. Az lett volna kirívó, ha egy bíró felesége dolgozik akár egy hivatalban, akár egy magáncégnél.

Trianon után is jól ment a Zih család sorsa, mert kellett a románul tudó jogász.

A nagyapám megbecsült tagja volt az aradi elöljáróknak, a társadalmi életből is kivették a részüket. Előkelő társaságba, helyekre jártak, színházba, koncertekre, szolgálójuk volt, nyaralni mentek minden évben, híres külföldi üdülőhelyekre.

A nagyapám a református egyházban a presbitérium tagja volt — amikor a gazdasági válság után, felújították a templomot, ő tartotta a kapcsolatot a munkálatot felvállaló Szántay Lajos építészmérnökkel, a Kultúrpalota építőjével. Az együttműködés alatt jó barátok lettek. Olyannyira, hogy amikor kész volt a templom, a nagyapám megkérte, tervezzen neki egy házat. Szerzett is egy telket, a mostani Május 9. utcában. Szántay megcsinálta a tervet, fel is épült a ház. Ez kívülről egyszintes háznak tűnik, de az egész ház alatt olyan magas szuterén van a pince helyett, rendes ablakokkal, szigeteléssel, hogy amikor orosz katonákat szállásoltattak el a házunkba, a földszinten, akkor a család, én is, ott lent éltünk évekig, s lehet mondani jó körülmények között.

Egyszerű, minden kirívó díszítés nélküli erős építmény, ami annak ellenére, hogy min ment át, ma is nagyon jó állapotban van. Tágas, a földszinti első két nagyszobát mozgatható deszkafal, ajtó választotta el. Azt ki lehetett nyitni, egybe lehetett olvasztani a 2 szobát. Ez még ma is működik, nem akadozik. Itt sok vendéget lehetett fogadni, de akkor is jól jött, amikor oroszok laktak ott. Amikor a katonák elmentek, utánuk sem kaptuk vissza a felső szintet egy jó darabig. Állami hivatalnokoknak adtak ki ott lakrészt, egyszer egy rendőr is lakott ott, s az okozta a legnagyobb károkat a házban, amíg ott lakott. Semmire se vigyázott.

Amikor a nagyapám kinézte magának a házhelyet és elkezdte az építést, az ismerősei, azt mondták: „megbolondult a táblabíró, kiköltözik falura”. Azért mondták ezt, mert akkoriban még nem volt egyetlen más épület sem a Vörös Ökörtől kezdve a Marosig, vagy nagyon kevés. Később aztán egyre-másra jelentek meg a környéken a szebbnél szebb villák. 1936-ban költöztünk a Május 9. utcába.

A háború alatt megromlott az egészsége, nyugdíjba ment és 1945-ben, 65 éves korában meghalt. A nagyapámnak mondhatni jó állása volt, rendszeres, nyugodt ember volt, semmiféle túlkapásai nem voltak, mégis, pont abban az évben, amikor én megszülettem, 3 hónappal korábban meghalt. No persze, ki tudja, milyen stresszes gondjai lehettek munkahelyi feladatainak a végzésekor.

Egyedül maradt a nagyanyám, abban a nagy házban, ahol még szomszédok sem voltak a közelben, s még nem volt 55 éves sem. A lányának, tehát az én anyámnak akkor már volt egy 3 éves fia, a bátyám, s megszülettem én is. Amikor egyéves lettem, s már nem szoptam, a nagymamám addig rágta az anyám fülét, mígnem az kiadta a Május 9. utcába a kislányát, engemet. Azt mondta, hogy megbolondul egyedül abban a nagy házban, és az anyám belegyezett, megtartotta a testvéremet maga mellett, én pedig odakerültem a nagyanyám mellé, és ott is maradtam felnőtt koromig, mert nemsokára a szüleimet elvitték, kitelepítették. Egyéves koromban kerültem ki a nagymamámhoz, négy hónapot leszámítva az egész további életemben ott fogok lakni. Most is ott lakom.

Ahogy elkezdtem gagyogni, csak németül beszélt hozzám a nagyanyám, hisz ő német nemzetiségű volt, Braun Terézia, hároméves koromban nem is tudtam, csak németül. Akkoriban, ha összekerült a család egy helyre, olyan hangzavar volt, hogy nem lehetett szót érteni. Én a nagymamámmal németül beszéltem, a testvérem pedig csak magyarul tudott. Egyszer az anyám elvesztette a türelmét, s azt mondta: mi van itt, bolondok háza, és engem is bevitt a Batthyány utcai lakásunkban, a Tagányi-palotába, ahol azonban csak 4 hónapig lakom, mert 1949-ben elvitték a szüleimet, kényszerlakhelyre internálták őket. Ott mindenki csak magyarul beszélt, ott tanultam meg magyarul. Ezen a négy hónapon kívül csak 60 év múlva tudtam belépni abba a palotába, amikor az 1989-es változások után, sok pereskedés után visszakaptam a házat.

Az anyám gyerekkoráról majd az apám történetével együtt mesélek.