Budakalászi mise
Egy reggeli mise csendjében egy hattagú család apró mozdulatai meséltek szeretetről, figyelemről és összetartozásról. Néha egy egész élet szépsége belefér egy templomi padba.
ESSZÉ
6/7/20263 min read
Az utóbbi időben, a diákszínpados pályázat keretén belül, több városban is megfordultam. Szegedi pályázótársam, Bajkó Károly szoktatott rá bennünket arra, hogy minden városban ne csak meglátogassuk a helyi templomot, hanem végig is üljünk egy misét. Nemcsak mi vettünk részt rajta, hanem a résztvevők közül mások is, akiknek kedvük volt hozzá. Ez a program is be volt iktatva a tervbe.
Most, amikor Budakalászon jártunk, már nem kellett biztatás. Bár nem szerepelt a programban, még egy társammal úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a reggeli, korai misére, hogy ne késsünk le a tervezett eseményekről sem.
Beültünk a második padsor első részébe. Előttünk még volt egy pad, amelyen senki sem ült. De nem sokáig. Amikor a csengő a plébános bevonulását jelezte, oda, elénk, egy hattagú család érkezett, szépen sorban.
Elöl a férfiak: az apuka kézen fogva vezette az öt-hat éves kisfiát. A pad szélére az apuka ült, mellé a kisfiú. Néhány lépésre követte őket a két nagyobb nővér. A tizenkét-tizenhárom éves nagylányon már látszottak a nőiesség jelei, de a viselkedése, a mozgása is sugallta, hogy ő a legnagyobb, aki vigyáz a kisebb testvéreire. Kézen fogva vezette a húgát, aki úgy két évvel lehetett fiatalabb nála, és aki mindenben — magatartásában, mozdulataiban is — utánozni próbálta a nővérét.
Amikor a két lánytestvér leült a fiú mellé, az gondolt egyet, és átült az apja másik oldalára. Egyelőre nem akart keveredni a nőszemélyekkel.
Egy kis idő múlva megérkeztek a többiek is: az anyuka a legkisebb lánnyal, aki körülbelül három-négy éves lehetett. Ők is kézen fogva közeledtek, de a kislány elejtette a babáját, és vissza kellett szaladnia érte. Ahogy leültek, a kislány levetette magát az anyja öléből, és az apjához szaladt. Az felemelte, és a karjába vette.
A kislány rátette a fejét — és a babája fejét is — az apja vállára, és elkezdte nézni a hátul ülőket, minket is. Jó sokáig nézelődött, közben pihent is. Gondolom, az otthontól a templomig megtett út fáradalmait pihente ki.
Gyorsan kiheverte a fáradtságát. Leugrott az apja öléből, és a padon ülő család előtt kezdte produkálni magát, közben mustrálgatta a többi padban ülő embereket is. Aztán elkezdett labdázni a babával: feldobta, és megpróbálta elkapni, de persze nem mindig sikerült.
Egyszer épp a pad szélén ülő bátyja elé esett a baba. Akkor már ő sem bírta tovább cérnával. Leugrott a padról, felkapta a babát, és visszadobta. Azután már vissza sem ült a padra, hanem ott játszadozott a kishúgával a pad előtt.
Nem lármáztak, nem zavartak senkit, a szülőknek nem kellett rájuk szólniuk. Látszott, hogy nem először vannak templomban.
Áldozáskor a nagylány felállt, és elindult az oltár felé. Persze vele tartott a nagyobbik húga is. Visszafelé jövet látszott az arcán a büszkeség, hogy ő a nővérével tarthatott, nem úgy, mint a két kisebb testvére.
Ez az egész jelenetsor nagyon szépen beleillett a mise menetébe — néha még arra is tudtam figyelni. Az apáról lerítt a komolyság, a felelősségtudat, az apai gondoskodás. Szép nyugodtan, szinte Szent Józsefi tekintettel figyelte gyermekeit az egész mise alatt. Az anya mozdulatai állandó odafigyelést és féltő szeretetet sugároztak. A gyerekek pedig mind a maguk korához illően viselkedtek.
Az egész édeni boldogságot, szeretetet, egymásra figyelést, összetartást és összetartozást sugallt. Jó volt nézni őket.
Mennyivel szegényebbek azok az egykék, akik ilyet nem élhetnek át.