Bumbi a kukoricásban

Most, amikor újraolvastam ezt a régi történetemet, elgondolkodtam azon, hogy a fiatalabbak közül talán már a harminc- vagy akár a negyvenévesek sem tudják pontosan, miről beszélek, amikor szárvágást említek. Pedig a kombájnok elterjedése előtti időkben ez a kukorica betakarításának egyik fontos munkája volt.

Manapság egy-két ember gépekkel több tíz hektár kukoricát is elvet, gondoz és betakarít. Régebben azonban egészen másként történt, és nem is olyan nagyon régen. Még az én fiatalkoromban is tavasztól késő őszig, néha egészen karácsonyig tartottak a tengeri, vagyis a kukorica körüli munkák.

Lássuk sorjában.

Az őszi szántás után tavasszal elő kellett készíteni a földet: következett a tárcsázás, a boronálás és a csíkozás. Csak ezután lehetett elvetni a kukoricát. Aztán lestük az eget, hogy jön-e eső, kikelnek-e a magok, és szépen növekedésnek indulnak-e a növények.

Régebben a kukoricát kézzel, kapával vetették. Általában a férfi húzta ki a sort, majd körülbelül hetvencentiméterenként lyukat vágott a földbe. Az asszony vagy a gyerek minden lyukba tett egy szemet. A kapás ezután betakarta a földbe szórt magot, majd következett az újabb lyuk, az újabb kukoricaszem és az újabb takarás. Így ment délig, majd rövid pihenés után estig.

Amikor a kukorica kikelt, a sorok között kétszer-háromszor is ki kellett kapálni a gazt, hiszen gyomirtó szerek akkor még nem voltak. Ez a munka az időjárástól függően hosszú hetekig, néha hónapokig is eltarthatott.

Akkoriban az a szólás járta, hogy amikor valakit megkérdeztek, mikor lesz a lakodalom vagy a keresztelő, azt felelte:

– Kukoricakapáláskor.

Ez azt jelentette, hogy májusban vagy júniusban, egy olyan esős napon, amikor a földeken úgysem lehet dolgozni.

Abban az időben még nem olyan vetőmagokat használtak, amelyekből egyetlen erős hajtás nő. Egy-egy kukoricaszemből több hajtás is kihajtott, ezért közülük csak a legerősebbet hagyták meg. A többit fiatal korában kézzel kitépték, később pedig kapával vagy sarlóval kivágták. Ezt a munkát fattyazásnak nevezték.

Akinek tehene volt, gondosan összeszedte ezeket a vékony, zsenge szálakat, mert az állatok nagyon szerették őket. Meg is látszott rajtuk: fattyazás idején a tehenek érezhetően több tejet adtak.

Ezután már csak azt kellett lesni, hogy kap-e a kukorica elegendő esőt, szépen megnő-e, és fejlődnek-e rajta nagy, tömött csövek.

Aztán elérkezett a kukoricaszedés ideje, ami megint csak nagy munka volt. A csöveket kitörtük a csuhéból, és rakásokba dobáltuk. Ezután sarlóval levágtuk a szárat, kévébe kötöttük zsovárkötéllel, majd a kévéket kúpokba raktuk.

A kukoricacsöveket hazaszállítottuk, és kotárkába hordtuk. Ha még nem voltak eléggé szárazak, előbb az udvaron terítettük szét őket. A szárkévéket a szűrűn raktuk kúpokba, és télen onnan hordtuk be az istállóba az állatoknak.

A szárvágást egyedül is szerettem végezni. Olyan munka volt, amelynek szemmel látható az eredménye. Amikor nekikezdtem, olyan volt, mintha egy erdőnek állnék neki, amelynek nem is lehet látni a végét. Amikor azonban végeztem két sorral, már látszott, hogy az erdő egy méterrel keskenyebb lett. Újabb két sor után visszanéztem, és már három méterrel kisebbnek látszott.

És így tovább, sorról sorra.

Az egyik ilyen őszi szárvágás alkalmával történt, hogy egy különös útitárs szegődött mellém.

Bumbi

Amikor kissé megfáradtam, leültem pihenni egy kéve kukoricaszárra, és almát eszegettem. Már majdnem csak a csutkája maradt, amikor odajött hozzám egy vadászkutya, és leült elém.

Szépen, illedelmesen figyelte, ahogy eszem. Szinte kinézte a számból az almát. Egy idő után megelégeltem a szuggerálását, és odadobtam neki a gyümölcs megmaradt felét.

Se szó, se beszéd, felkapta és megette.

Látszott rajta, hogy éhes.

Még dolgoztam egy ideig, de amikor hazaindultam, és az autó felé lépegettem, utánam jött. Szinte reszketett, úgy nézett rám. Ahogy kinyitottam az autó ajtaját, ugrott egyet, és már bent is volt az utastérben.

Átugrotta a sofőrülést, szépen elhelyezkedett az anyósülésen, és klasszikus kutyaszobor-pózban várta, hogy elinduljunk.

Hazáig nyugodtan nézte az utat. Látszott rajta, hogy elveszett, fiatal, szinte még kölyök vadászkutya, és az is, hogy nem először ül autóban.

Az udvaron úgy szállt ki, mint aki hazaérkezett.

Mindenkivel játékosan viselkedett, nemcsak velem, hanem a család többi tagjával is, mintha egy rég elveszett rokon tért volna haza. Mindenki hamar megszerette.

Bumbinak kereszteltük el, egy régebbi kutyánk után.

Behoztam Aradra, és az apósomék házánál tartottam, mert egy vadászkutya mégsem való blokklakásba. Nagyon jó viszonyba kerültünk. Sokat sétáltattam, nyaranta pedig vittem magammal Majlátra.

Abból is látszott, hogy még növendék, hogy sohasem tudtuk igazán jóllakatni. Elmentem egy juhász ismerősömhöz, és elmondtam neki a problémámat:

– Van egy éhes kutyám, és már nincs mit adnom neki enni.

Bevezetett egy színbe, a gerendáról leakasztott két egész, megnyúzott birkát, majd a kezembe nyomta őket. Olyan öreg és sovány állatok voltak, hogy a húsukat embernek már nem lehetett volna eladni.

Tél volt akkor, nem sokkal az őszi szárvágás után. Beakasztottam a birkákat a füstölőbe. Minden héten kanyarítottam a húsukból egy jó darabot, megfőztem, a húslébe száraz kenyeret áztattam, és azzal etettem a vizslát.

Meg is látszott rajta: tavaszra negyvenkilós kutya lett belőle.

Később, amikor ivaréretté vált, valahányszor nőstény kutyát sétáltattak az utcán, nem lehetett az udvaron tartani. Semmi sem tudta megállítani.

A deszkakerítés léceit elrágta, vagy egyszerűen átugrotta őket. Ha szögesdrótot tettem a deszkák fölé, az sem jelentett számára akadályt. Addig próbálkozott, amíg ki nem jutott.

Volt, hogy elment, és csak másnap vagy két nap múlva tért haza, sárosan, összemarva.

Egyszer azonban egy hét múlva sem került elő.

A sétáltatások közben láttam, milyen barátságos, különösen a gyerekekkel. Bárki, bárhol megsimogathatta. Arra gondoltam, hogy valaki megtalálta, és magánál tartotta.

Vasárnap délelőtt ezért kimentem a kisállatpiacra, amely akkoriban a víztorony mellett volt.

És mit ad Isten, egyszer csak megláttam a mi Bumbinkat.

Egy tíz-tizenegy éves fiúcska tartotta egy madzagnál fogva, a többi eladó kutya között. Odamentem hozzá, és megkérdeztem, hol találta. Elmondta, majd minden további nélkül a kezembe adta a madzagot.

Biztosan azt mondták neki otthon a szülei:

– Itt nem tarthatod. Ha nem találod meg a gazdáját, vidd ki a piacra.

Örültünk, hogy megtaláltuk a csavargót, de egy idő után az apósom azt mondta:

– András, ez nem mehet így a végtelenségig. Ha így haladunk, maholnap teljesen lerombolja a kerítésünket.

Be kellett látnom, hogy igaza van.

Felajánlottam Bumbit egy majláti szomszédnak, aki már korábban is látta, és néhányszor meg is simogatta. Elvállalta, és magához vette.

Egy idő után, amikor arra jártam, megláttam Bumbit a kertkapu mellé kötve.

Én soha egyetlen kutyámat sem kötöttem meg.

Már messziről láttam rajta, hogy nem egyszerűen szomorú, hanem valósággal búskomor. Fájt érte a szívem, de nem volt mit tennem.

Néhány hónappal később, amikor ismét arra jártam, már nem láttam a kertkapu mellett.

Rákérdeztem, és anyám csak ennyit mondott:

– Elpusztult szegény.

© 2025. All rights reserved.

Write your text here...