D.O. -Kényszerlakhely — II. fejezet 2. rész

A háború utolsó évét, a békeévek elejét, én a nagymamámmal töltöttem a Május 9. utcában, egy szép zöldövezetes házban, nem voltak nagy gondjaink. Egyedül az a probléma merült föl, hogy én nem tudtam magyarul, mert a német nagymamám csak németül beszélt velem. Amikor összegyűltünk mind az öten a családból, akkor olyan nagy hangzavar keletkezett, hogy senki sem értett semmit. Megelégelte ezt egyszer az anyám, összepakolt és bevitt engem is a Batthyány utcai házunkba, ahol gyorsan megtanultam magyarul is. Ezen a négy hónapon kívül csak 60 év múlva tudtam belépni abba a palotába, amikor az 1989-es változások után, sok pereskedés után visszakaptam a házat.

A háború után is az apám intézte a birtokok dolgait, naponta járt ki lovasfogattal, kocsissal, Kürtösre és Gyorokra, mi pedig a városban éltük az életünket, de egyre-másra rossz híreket hallottunk. Azt hallottuk mindenhől, hogy változások lesznek, s hogy a népi demokrácia keze el fogja érni a gazdagokat és ki tudja, mi fog következni.

Előbb csak az első, a nagy házból, a villából költöztették ki a szüleimet, leköltöztek a személyzeti lakásokba, persze a személyzet eltűnt, nem lakott ott már senki. Az első villába különböző hivatalokat telepítettek, amiből egyre nagyon jól emlékezek, mert sokat beszéltünk róla később is, mert aki ott dolgozott, megmentette az apám életét. A Katonai Mezőgazdasági Hivatal irodái voltak ott, s az egyik alkalmazott, akinek még jó volt az emlékezete, s tudta, kinek a székében, íróasztalánál ül, aki a gazdálkodói igazolvány (carnet de agricultor), kiadásával foglalkozott, egyszer azt kérdezte az apámtól, miért nem váltja ki azt az iratot. Mondta, sose lehet tudni, mire lesz az még jó. Az apám elfogadta a tanácsot és kiváltotta az igazolványt, s bizony pár év múlva ennek a papírnak köszönhető, hogy nem halt éhen.

1949 után már elterjedt a hír, hogy a gazdagokat, a főurakat ki fogják telepíteni. Akkor már az anyám mind a kettőnket, gyerekeket kiküldott a nagymamánkhoz, s csak néha jártunk haza. Akkoriban, amikor a kocsisunk kivitt minket a nagymamához, már minden alkalommal nagy csomagokkal küldott az anyám, mert tudta, hogy egyszer csak el kell majd mennie.

Össze is pakolhattak volna, és elmehettek volna Nyugat-Európába, de az apámnál szóba sem jöhetett ez a dolog. Neki itt voltak a birtokok és azokra gondot akart viselni, nem akarta elherdálni az ősei vagyonát. Ő úgy gondolta, majd csak megoldódik valahogy ez a helyzet is, mint minden más az életben. Most, hogy visszagondolok erre a helyzetre, az tény, hogy összepakolhattuk volna az értéktárgyainkat, és mehetünk volna nyugatra, de a szántóföldeket nem tudtuk volna kofferbe rakni, de eladni se lehetett volna, mert akkoriban senki sem vásárolt földet.

Azt viszont tudom, hogy sok aradi arisztokrata, gazdag emberek mindenüket visszahagyva elmenekültek az országból. A Zelinszki családból is sokan elmentek más helyre, nem is találták meg őket, de pl. elvitték a román Mocioni családot is. Erről majd később még beszélek.

Az egyik reggel aztán be is toppantak a nem várt vendégek, most már fegyveres kísérettel, és azt mondták, indulás. Csak a buletint (személyi igazolványt) engedték hogy magukkal vigyék, s annyi holmit, élelmet, ami egy bőröndbe befért, pont úgy, ahogy azt Zorán az énekében mondja.

Attól fogva az apámat tíz évig nem láttam, az anyám még haza-haza szökött, de az apám nem jött haza egyszer sem engedély nélkül, ő mindig betartotta a törvényeket. Mi gyerekek nehezen viseltük el a szüleink eltűnését, nem tudtuk megérteni, egész nap sírtunk és rágtuk a nagymamánk fülét, hogy legalább menjünk látogassuk meg a szüleinket. Úgy két hónapra rá, ahogy elvitték őket, megesett a nagymama szíve rajtunk, vonatra szállt velünk és elmentünk Enyedre, ahol el voltak szállásolva a szüleim.

Előbb azonban nem Enyedre kerültek, hanem a Zsil völgyébe, egy olyan településre, aminek a nevét sem tudom már. Beütötték az igazolványukba a D.O. betűket, domiciliu obligatoriu, kényszer lakhely pecsétet, vonatra rakták őket és indulás. Azt se tudták, hol rakták ki őket a vagonokból. Beterelték őket egy istállóba, s nem kaptak se ennivalót, se munkahelyet. Szinte vigyorogva lesték az őrök, no lám, mit csináltok, hogy éltek meg ilyen körülmények között, ti kizsákmányoló gazdagok. Őrizni se nagyon őrizték őket, mert tudták, mondták nekik, ha elkapák őket máshol, abból nagy bajuk származhat, hosszú börtönévek.

Magukra voltak bízva. Mindenki úgy „descurcalta” magát, úgy boldogult, ahogy tudott. Munkát nagyon nehezen tudtak találni a zónában. Az elején vasútvonalakat, utakat javítottak, nehéz fizikai munkát kellett végezniük az addig úri életmódot folytató embernek. Nehéz volt, de mivel nem volt szigorú őrzés, nap mint nap apadt az odatelepítettek száma, de az apámat sehogy se lehetett rábírni, hogy lépjen le ő is az anyámmal. Aztán átkerült Enyedre, ahol az apám munkát talált, a carnet de agricultor igazolványával. Gyümölcsfákat gondozott, ahhoz értett.

Akkor tehát, amikor Enyeden voltak elszállásolva a szüleim, elmentünk nagymamával és meglátogattuk őket.

Beállítottunk hárman és mindnyájan összeölelkeztünk, örültünk egymásnak, mi gyerekek nagy ricsajt csaptunk. Egyszer csak megjelent az ajtóban egy őr. Hogy került pont akkor oda, azt csak ő tudja. Elcsodálkozott, és azt kérdezte az anyámtól, maga nem azt írta az iratokban, hogy nincsenek gyerekeik, s akkor ezek itt kik, mutatott ránk. Szerencsénkre ez a hivatalnok sem volt emberevő, azt mondta szépen csendben: menjenek el, és többet ne hozzák ide a gyerekeket. És tényleg azután nem mentünk sehova, akkor sem, amikor elköltöztették Dévára vagy Lippára őket.

Miután elvégezte az apám Enyeden a gyümölcsfák metszését, más helyen kellett megélhetést keresni. Gyulafehérvárra, majd végül Vajdahunyadra kerültek. Ott is mezőgazdasági munkát kellett csinálnia, de itt már kiismerték, tudták, hogy ért a mezőgazdasághoz, nem hiába gazdálkodott annyi hektár földön, és kinevezték egy ferma, állami gazdaság főnökének, persze oda a semmi közepére. Neki kellett megalakítania a I.A.S.-t, a nullától kezdve, olyan nagybirtokosok földjein, akik elhagyták az országot.

Amikor kinevezték, nem akarta elfogadni az ajánlatot, merthogy neki nincs semmiféle felsőfokú mezőgazdasági képesítése, de nem járt túl a főnökei eszén, mert megtalálták nála azt a papírost, a gazdálkodói igazolványt, a „carnet de agricultor”-t, s akkor az elég volt arra a posztra, amit el kellett lásson. Nem tolakodtak akkoriban az ilyen állások után. Neki is látott, rengeteg gond, probléma szakadt a nyakába, de strapabíró ember volt és megállta a helyét ezen a poszton is, meg is alakította, be is indította az állami mezőgazdasági vállalatot.

Ennek az állásnak az volt az előnye, hogy közel volt a vajdahunyadi kombináthoz. Egyre több ember dolgozott a kombinát építésén, persze azoknak enni is kellett, és az üzletek itt jól el voltak látva. Ebből a szempontból nem volt gond, sőt jól jött, nem csak nekik, de nekünk is jutott élelem azokból a boltokból. Máshol ha volt is pénz, nem nagyon volt mit vásárolni. Így volt ez nálunk is Aradon, és bizony nagyon nehezen éltünk akkor, mi hárman, a bátyám, én és a nagymamánk. Az édesanyám sose dolgozott, amíg ki voltak telepítve, mindig csak az apám dolgozott. Az anyám akáérmilyen körülmények között is, szinte hetente, de legalább kéthetente hazajött Aradra és hozott nekünk ennivalót, ruhákat, amit kellett, amit szerezni tudott.

Ő nem volt olyan ijedős, mint az apánk, aki, amíg ott volt, betartotta a D.O. szabályait.

Az anyám nem félt, amikor csak tehette, ha volt mit hozni, felült a vonatra, stoppolt, és jött hozzánk. Volt, amikor elkaptáék a rendőrök, de mindig ki tudta vágni magát, egy kis spágával (kenőpénzzel), könnyekkel, a fényképeinkkel, amivel lehetett, de elintézte, sose kapott még büntetést sem.

Egy idő után könnyítettek a kötelező lakóhely szabályain és 30 km-en felüli távolságra visszaköltözhettek, de akkor sem lett volna szabad hazajárni. Így kerültek a szüleink Lippára, onnan már tényleg könnyebben járt haza, de ugyanúcsak a mamám, mert az apám felfogása nem változott, ő mindig betartotta a szabályokat.

Ott is a mezőgazdaságba, a Cuvesdia-i IAS-nál akart az apám elhelyezkedni, mert ahhoz most már tényleg értett, a szocialista termelési módhoz is, de akkor már nem akarták alkalmazni, mivel nem volt papírja, amivel bizonyította volna legalább, hogy középiskolája megvan. Akkor mit csinált az apám, fogta magát és átment Magyarországra és elment a Budapesti Agráregyetemre, ahol egy évet járt, és kért igazolást, ha mást nem, legalább azt, hogy elvégezte a középiskolát. De ott nem adtak semmit. Azt mondták neki, hogy leégett az egyetem archívuma, és a fülük botját sem mozdítottak egy burzsuj kérelmének a rendezésére. A végén oda vetették neki, ha hoz két tanút, akik tanúsítják, hogy oda járt, akkor adnak egy papírt. Az apám elment és logó orral sétált Pesten, amikor csak úgy véletlen, összetalálkozott egy volt kollegájával, egy gróf Esterházy ivadékkal, az író apjával, aki tanúsította, hogy kollegák voltak az első évben. Még így sem adtak semmit, azt mondta a rektor, csak akkor tud adni igazolást, ha még hoz egy tanút. Persze abban a zavaros időkben nem talált másik kollegát, így üres kézzel jött haza.

De még így sem adták fel. A nagyanyámnak eszébe jutott, hogy a háború alatt, két évig befogadott a házunkba egy menekülő osztrák, zsidó családot. Az asszonyt lelőtték a németek, menekülés közben (nem felénk, hanem ahonnan menekültek), de a férj és a két gyerek kihúzták nálunk a háború végét, s azután hazamentek Ausztriába. Azóta is levelezett a két család. Azt már azt hiszem mondtam, hogy az apám Ausztriában végezte a líceumot, ugyanúgy mint a felmenői, a karlsbadi iskolában, így a nagymama írt levelet a Gastler családnak, s a férfi el is ment a líceumba, ott megkapta minden gond nélkül a diploma másolatát, amit elküldött postán, s így az apám el tudott helyezkedni a szakmájában, Cuvesdian.

A D.O. betűk azonban még évekig ott maradtak a szüleim személyi igazolványában. Amikor már egyetemista voltam, az anyám egyszer hozta hozzám Temesvárra a csomagot, és a rendőrök elkapták. Megtalálták a D.O. betűket a buletinjében, és mondták: most már lehet kérni ennek a szankciónak az eltörlését, de csak bizonyos körülmények között. Akkor a nagymamám — már beteges volt a szívével — elment egy orvoshoz, aki adott is neki egy papírt, hogy ápolóra van szüksége. Ennek alapján kérvényezte az anyám, és nagy nehezen új, tiszta személyi igazolványt kapott ő is, az apám is.