EDMOND és az altatószer

A múlt év végén megszületett az ötödik unokánk: Lara. Nagy volt a boldogság, három fiú után megjött a második kislány.

De alig múlt öt-hat hetes a kislány, megbetegedett: előbb bronchitiszt diagnosztizáltak, majd tüdőgyulladást. Pont december 30-án utalták be a kórházba. El lehet képzelni, milyen szilveszterünk volt. De a végén minden rendbe jött.

Így az év első két hetében – mivel a menyünk a kisbabával kórházban volt – mi, a nagyszülők viseltük gondját a kislány bátyjának, a kétéves Edmondnak.

Addig is jó viszonyban voltam az unokámmal. Mi, férfiak összetartottunk. Edmond csak velem akart sétálni, enni, játszani stb. Egyetlen dolgot hagytam a nagymamára: a pelenkázást. Így meg is voltunk nagyon jól… nappal.

De aztán jött az este. Az éjszaka.

Elaludni nem volt gond, hisz a délutáni játszás, a vacsora, a fürdés után percek alatt elálmosodott a gyerek. Ha lefeküdtünk, és rátettem a kezem a kis fejére, egy perc alatt elaludt.

Ez úgy fél 9–fél 10 felé történt, és két-három óráig nem is volt vele baj: úgy aludt, ahogy lefeküdt, szinte meg se mozdult.

Olyankor én még visszamentem tévét nézni, de rövid időn belül rájöttem, hogy ez nem megy. Mert ha éjfél után mentem vissza mellé, alig hogy elaludtam, kettő óra felé elkezdett mozgolódni, rugdalózni, és addig nem nyugodott le, amíg valamelyik testrészével – kezével, lábával – meg nem érintett. Sokszor észrevettem, hogy ha a bajuszomhoz ér, egyből megnyugszik, és szépen visszaalszik. (Nem az első eset, hogy tapasztaltam: valami varázsereje van a bajusznak.)

Ez a rugdalózás kb. három órán át tartott, addig nemigen volt lehetséges nyugodt alvás mellette, legfeljebb vízszintes pihenés. Ment is egy darabig, de a harmadik nap megkértem a feleségem, hogy reggel öt óra felé váltsunk: legyen ő a kicsi mellett, én pedig átmentem a másik szobába, hogy legalább pár órát nyugodtan pihenjek.

Egyszer egy komikus eset is megtörtént. Én a sok nyugtalan alvási kísérlet után felkeltem, mentem kifelé, hogy hívjam a váltást, de a kicsi egyből érzékelte a hiányomat, és elkezdett sírni. Akkor én már az előszobában voltam, és mentem tovább, hogy költsem a feleségem, de közben ő is meghallotta a sírást, és jött felénk – így a folyosó közepén, a sötétben összeütköztünk. Másnap jót nevettünk az eseten.

Mindent összevetve, ha nehezen is (az alváshiány miatt), de kárpótolva a sok-sok kellemes perccel, amit az unokánkkal töltöttünk, egyszer csak eltelt két hét, és elvitték. Amikor az első két éjszaka 02 és 05 óra között nem aludtam, még csak kibírtam, de amikor már a harmadik éjszaka sem aludtam 4–5 óránál többet, nappal már látszott rajtam a fáradtság jele.

Egyszerűen nem tudtam eleget aludni. Elővettem a számítógépet, és elkezdtem tanácsokat gyűjteni ebben a problémában is. A végén, ha nehezen is, de elhatároztam magam, és vettem altatószert a patikában. És láss csodát: amióta az altatószeres doboz ott van a fejem mellett az éjjeliszekrényen, visszajött az álmom, és nyugodtan alszom minden éjjel.

No, még egy kedves eset.

Akkor is én fektettem le délben, de mire felkelt, el kellett mennem, és a mamájával ébredt. Kinyitotta a szemét, meglátta a változást, és szó nélkül az ajtóra mutatott, majd a mamájára nézett. Amikor a mama nem értette meg a célzást, megismételte a gesztust. Akkor kiment a mama, és pár másodperc után Edmond elkezdett hangosan kiabálni: „Bajusz! Bajusz!” – négyszer. Aztán újra bejött a mama, és csak nagy nehezen tudta jobb belátásra bírni a fiút, miután látta, hogy sehol a lakásban nem vagyok elbújva.

Egyszer a piacról gyalog mentünk a katolikus templomba, és egy idő után elfáradt, és mind kérdezgette, hol van a Dacia. Először nem értettem, hisz gyalog indultunk el otthonról. Aztán rájöttem: fáradt, és keresi az autót. Felvettem a karomba. Rám nézett azzal a hálás, mosolygós szemével… és azt a pillanatot sose fogom elfelejteni. És közben arra gondoltam: lehet, hogy az altatószer csak dísz az éjjeliszekrényen. A valódi nyugalom Edmond szemében volt… meg valahol a bajuszomban.