Egy agrármérnök emlékei és a Majláti tó születése

I. Szilágyi György Majláton

Egy agrármérnök útja a faluba

A Majláti tó története elválaszthatatlan Szilágyi György agrármérnök nevétől, aki 1959 és 1970 között dolgozott a Majláti Kollektív Gazdaságban. Mielőtt azonban magáról a tóról szólnánk, érdemes felidézni, hogyan került Majlátra, milyen életút állt mögötte, és milyen emberi, szakmai tapasztalatokkal érkezett a faluba.

Szilágyi György aradi családból származott. Édesapja 1937-ig az Astra Vagongyár könyvelőségi osztályát vezette, majd Bukarestbe hívták, a Vulcan Gyárhoz, gazdasági aligazgatói tisztségbe. A család élete ekkor rövid időre jó irányba fordult: szép szolgálati lakást kaptak, biztos megélhetést, megbecsülést. Erre az időre egy gyermekkori emléke is megmaradt: egyik húsvétkor a gyár igazgatója akkora csokoládényuszit küldött neki, mint amekkora ő maga volt. Igaz, még óvodásként nem volt egy méternél magasabb, de ahogy később mondta, az a nyuszi biztosan nyomott két-három kilót.

A kedvező időszak azonban hamar véget ért. Édesapját az 1939. szeptember 1-jei rendelet alapján, zsidó származása miatt, előbb Brassóba, majd Szebenbe internálták. Édesanyjával visszaköltöztek Aradra, a nagyszülőkhöz, s nem sokkal később az apja is hazakerült. A háború után ismét a Vagongyárban dolgozott tovább, ahol szakértelme miatt nagy megbecsülés övezte. 1952-ben ment nyugdíjba.

A családot ezután újabb nehézség érte: az 1952-es pénzváltás következtében a nyugdíj értéke hirtelen megcsappant, és a korábbi biztonság megszűnt. Az édesanyának is munkát kellett vállalnia, így a Teba gyárba került, ahol előbb munkásként, később az adminisztrációban dolgozott.

Szilágyi György az aradi Magyar Vegyes Líceumban végezte középiskolai tanulmányait. Visszaemlékezése szerint negyvenhárman érettségiztek, és közülük már csak kevesen maradtak életben. Már fiatalon tudta, hogy nem szeretne egész életében irodai munkát végezni. Először az orvosi pálya felé indult, Marosvásárhelyre felvételizett, és sikeresen be is jutott. Az egyetemi élet azonban túl hirtelen szakadt rá. Saját megfogalmazása szerint úgy járt, mint a kalitkából kiengedett madár: rövid időre elvesztette a fejét. Az első év után, közös családi döntéssel, átjelentkezett a kolozsvári Agronómiára. Ebben szerepet játszott az is, hogy mindig szerette az állatokat, a természetet, és olyan hivatást akart, amely nem zárja négy fal közé.

Az agronómiai képzés utolsó évét Tulcea megyében, Congaz faluban töltötte gyakornokként. A körülmények kemények voltak. A párttitkár házában kapott helyet, egy félkész épületben, ahol télen még a pohárban is megfagyott a víz. Vastag gyapjúzokniban és sapkában aludt, nagy dunyha alatt, mégis úgy emlékezett vissza, hogy ottléte alatt egyszer sem betegedett meg. Ez az időszak nemcsak fizikai értelemben edzette meg, hanem emberileg is.

A gyakorlat és az államvizsga után Suceava megyébe, Sulița községbe helyezték ki. Ott két kollektív gazdaság működött, így egy évfolyamtársával, Kőműves Antallal együtt került a faluba. Egy özvegyasszonynál kaptak szállást, s bár a körülmények egyszerűek voltak, a helybeliek tisztelettel fogadták őket. A szakmai munka azonban korlátozott volt: a gazdálkodás sok vonatkozásban a régi rend szerint működött tovább, gép alig volt, műtrágyáról, gyomirtóról sokan még csak nem is hallottak. Mindez mégis fontos tapasztalatokat adott: megtanulta, hogy a mezőgazdasági szakembernek nemcsak szakismeretre, hanem türelemre, alkalmazkodóképességre és emberségre is szüksége van.

Később apja közbenjárására visszakerült Arad rajonba, ami abban az időben egyáltalán nem volt könnyű vagy megszokott dolog. Pályája elején ez bizonyos tekintélyt is kölcsönzött neki. Visszaemlékezésében egy külön epizódot is felidézett: már Majláton dolgozott, amikor egy megyei káderes elvtárs figyelmeztette, hogy ha év végéig nem házasodik meg, könnyen áthelyezhetik az ország más tájaira, ahol nagyobb szükség van mezőgazdasági szakemberekre. Ebből az időszakból egy rövid, különös házasság emléke is megmaradt benne: egy nyári körút során megismert fiatal nővel még ugyanabban az évben összeházasodtak, ám a különböző kihelyezések miatt a kapcsolat hamar megszakadt, és végül elváltak. A történet ugyan személyes jellegű, mégis jól mutatja, mennyire kiszolgáltatott volt akkoriban az ember a rendszer döntéseinek.

Majlátra 1959. február 5-én érkezett meg. Vingáig vonattal utazott, onnan pedig fogattal vitték tovább. Az út emlékezetes maradt számára: helyenként tengelyig érő sárban haladtak a lovak. A Petőfi Sándor Kollektív Gazdaság elnöke, Szőke Lajos fogadta, akit később következetesen csak „elnök bácsinak” nevezett. Ez a megszólítás nem pusztán udvariasság volt, hanem egy különleges, kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolat kifejezése. Az elnök viszont őt nevezte „mérnök bácsinak”, noha köztük nem is volt nagy korkülönbség.

Szilágyi György a polgármesteri hivatal vendégszobájában kapott szállást, és másnap reggel már ott volt az első brigádgyűlésen, amelyet a telepen, az istállók melletti irodában tartottak. Emlékei szerint rögtön feltűnt neki, milyen sok ember dolgozik a gazdaságban, és még inkább az, hogy a megbeszélés légköre mennyire jó. A vezetők és a brigádosok nemcsak formálisan voltak jelen, hanem valóban részt vettek a közös munkaszervezésben.

A mezőgazdasági szektorban akkor nyolc brigád működött. A brigádvezetők között volt Andrási Laci a Nagy utcáról, Molnár Kálmán a Kis utcáról, Lakatos Imre Ürgehátról, Szemerédi Pál a Zöld utcáról – aki később párttitkár lett –, valamint a kertészetnél Nyári György. A műhelyért Halál Feri felelt, a raktáros Nyári Imre volt, az állattenyésztési farmon pedig Beke Laci állatorvos dolgozott. Az irodában többek között Bezdán László, Szőke Péter, Szőke Piri, Kéri Eta, Bezdán Jani, Berta Erzsébet könyvelő, Szélpál László és természetesen maga Szőke Lajos elnök vett részt a gazdaság irányításában.

Ez a névsor nem pusztán felsorolás: annak a közösségnek a lenyomata, amelyben a fiatal agrármérnök megkezdte majláti éveit. Visszaemlékezése szerint az elnök bácsi hagyta, hogy a brigádosok mondják el a terveiket, ő maga inkább csak kiegészített, pontosított, ha kellett. Ez a munkastílus mély benyomást tett rá. Úgy látta, hogy Majláton a közös gazdaság működésének egyik kulcsa éppen az volt, hogy a vezetés és a végrehajtó munka között eleven kapcsolat maradt.

Kezdetben természetesen ellenőrizte a munka minőségét: megnézte, hogy kapáláskor valóban kivágták-e a gazt, rendesen ritkították-e a növényeket, s a hibridkukorica-termesztés során elvégezték-e pontosan a szükséges kézimunkákat. Rövid idő múltán azonban úgy látta, hogy a majlátiak rendszerint lelkiismeretesen dolgoznak. Nem találkozott olyan felületes munkával, amely miatt állandó ellenőrzésre lett volna szükség. Későbbi, más falvakban szerzett tapasztalatai alapján is azt vallotta: a majlátiak munkához való viszonya különösen jó volt.

A gazdaságban olykor hatalmas létszámú munkák zajlottak. A dughagymaritkítás például olyan feladat volt, amelyre mind a nyolc brigádot kivezényelték, s ilyenkor akár kétszázötven ember is egyszerre dolgozott a földeken. A négyszáz méteres dűlőkben egész családok görnyedtek a sorok fölé, idősek és nagyobb gyermekek is besegítettek. Szilágyi György számára ezek a jelenetek egyszerre voltak megterhelők és lenyűgözők: a közös munka méretét, az emberek tűrőképességét és a mezőgazdasági élet keménységét egyaránt kifejezték.

A hagymatermesztés különösen embert próbáló volt. Erről az interjú készítője is személyes emléket idézett fel: a családjuk is termelt hagymát, és előfordult, hogy egy egész nagy teherautó megtelt a terméssel. A felrakás fél napig tartott, a zsákokat kézről kézre adták, s estére senkinek nem kellett altató. Mégis, amikor a termést átvették, gyakran olyan alacsony árat fizettek érte, hogy az szinte semmivé tette a befektetett munkát. Ez a tapasztalat a gazdálkodás ellentmondásait is érzékelteti.

A fogatok szerepe szintén meghatározó volt a gazdaságban. A kollektivizálás után a gazdaság jelentős részben az emberek korábbi lovaira, kocsijaira és szerszámaira támaszkodott. A traktorok száma csekély volt, így a szántás, az ekekapálás és sok egyéb mezőgazdasági munka továbbra is lóval történt. A fogatos munka szaktudást kívánt: ismerni kellett a lovakat, a vezényszavakat, az ekét, a talajt és az időjárást. A kovácsok szerepe különösen fontos volt, hiszen a megfelelően élezett és beállított ekevas nagyban meghatározta a munka minőségét.

Szilágyi György egyik fontos kezdeményezése a korai paradicsom fóliás termesztésének meghonosítása volt. Miután hallott arról, hogy a környező falvakban szép eredményeket értek el a szolárokban termelt paradicsommal, felvetette az ötletet Majláton is. A vezetés nem akadékoskodott, hanem támogatta a terv kidolgozását. A következő évben tíz hektárnyi fóliasátor épült, és az eredmény minden várakozást felülmúlt. A termés jelentős részét exportra szállították. A szentpéteri vasútállomáson a Fructexport emberei idővel annyira megbíztak a majláti paradicsom minőségében, hogy a szállítmányokat gyakran soron kívül vették át. Ez a bizalom nemcsak a jó szervezést, hanem a gondos válogatást és a helyi emberek munkáját is dicsérte.

A korai paradicsom komoly hasznot hozott a gazdaságnak, ami lehetővé tette, hogy prémiumot fizessenek. Szilágyi György emlékei szerint az ő jutalma hat-hét havi fizetésnek felelt meg, ami akkoriban igen jelentős összeg volt.

Ezek a tapasztalatok – a jó munkaszervezés, az elnök és a brigádosok közötti bizalom, a majlátiak szorgalma, valamint az a személyes kapcsolat, amely közte és Szőke Lajos között kialakult – mind előkészítették azt a közeget, amelyből később a Majláti tó gondolata is megszülethetett.

II. A Majláti tó története

Szilágyi György visszaemlékezése alapján

A Majláti tó létrejötte nem felülről jövő rendelkezés vagy kész terv eredménye volt, hanem egy helyben megszületett gondolatból nőtt ki. Ebben a történetben ugyanúgy szerepet kapott a szakmai megfontolás, mint a véletlen, a személyes kapcsolat, a helyismeret és az a fajta bizalom, amely Szilágyi György agrármérnök és Szőke Lajos, a kollektív gazdaság elnöke között kialakult.

Szilágyi György visszaemlékezésében külön is hangsúlyozta, hogy viszonya az elnökkel kezdettől fogva felhőtlen volt. „Elnök bácsinak” szólította, az elnök pedig „mérnök bácsinak” nevezte őt, holott nem volt nagy korkülönbség közöttük. Ez a megszólítás nem csupán falusias udvariasság volt, hanem kölcsönös tiszteletük jele. Nemcsak munkatársi, hanem emberi kapcsolat is kialakult közöttük, s a későbbiekben ez a közelség tette lehetővé, hogy egy első pillantásra merész ötletből valóság legyen.

Az esti megbeszélések után gyakran gyalog indultak haza a központból. Szilágyi György a Kereszt utcában lakott kvártélyban, Huzsvár Laci édesanyjánál, így az útjuk sokszor közös volt. Pálinkafőzés idején rendszeresen megálltak a kazánnál is, amely útba esett hazafelé. Megkóstolták az éppen folyó pálinkát, beszélgettek, és olykor a környéket is jobban szemügyre vették. Így került egyszer a figyelmük a kazán melletti völgyben csordogáló kis patakra. Közelebb mentek hozzá, majd egyszer még feljebb is indultak a folyása mentén, hogy megnézzék, honnan ered.

Ekkor tűnt fel nekik, hogy a patak vízhozama meglepően nagy. Az elnök bácsi vetette fel először, hogy ebből akár halastavat is lehetne csinálni. Szilágyi György helyeselte az ötletet, mire Szőke Lajos csak ennyit mondott: „No, mérnök bácsi, nézz utána, lehetséges-e.”

A gondolat tehát egyszerűen, szinte mellékesen született meg, de a folytatás már tudatosan alakult. Szilágyi György először egy aradi vízügyes kollégáját kereste meg, aki biztatta, és megadta egy nagyváradi, ilyen munkákra szakosodott cég elérhetőségét. Nem sokkal később szakemberek érkeztek Majlátra. Megmérték a forrás hozamát, megvizsgálták a terepviszonyokat, a domborzatot, és térképen is elemezték a lehetőségeket. Egy idő múlva megérkezett a hivatalos szakvélemény is: a tó létrehozása lehetséges, sőt ajánlott. A helyét is kijelölték, mégpedig ott, ahol a tó később valóban megépült.

A kedvező szakvélemény után a következő kérdés az volt, miként valósítsák meg a munkát. A helyi brigádvezetők és gazdasági emberek közül többen úgy vélték, erre a kollektív saját erejéből is képes volna. Volt ásó, lapát, munkaerő, fogat is bőségesen, tehát első látásra minden adott volt. Szilágyi György azonban komolyan vette a szakemberek figyelmeztetését: a gátépítés nem olyan munka, amelyet pusztán jó szándékkal és lelkesedéssel el lehet végezni. A nagyváradiak is azt tanácsolták, hogy mindenképpen hozzáértő kivitelezőkre bízzák a feladatot, mert ellenkező esetben a gát nem lesz tartós, s az elkészült művet idővel elhordhatja a víz.

Végül egy bukovinai lipován munkacsapat mellett döntöttek. Ezek az emberek már több hasonló munkában részt vettek, s a szakemberek kifejezetten őket ajánlották. A csapat vezetőjével a megegyezés gyorsan megszületett. A feltételeik egyszerűek voltak: pénzt kértek a munkáért, de nem kívántak külön szállást vagy ellátást. Mindössze annyit kértek, hogy hetente egyszer-kétszer kapjanak valami húst a főzéshez, annyit, amennyit a gazdaság jónak lát.

Amikor megérkeztek, a falubeliek számára már a látvány is szokatlan volt. Nemcsak férfiakból állt a csapat, hanem asszonyokból is. Kisméretű, egylovas szekereikkel jöttek, apró termetű, szívós hucul lovakkal. Magukkal hozták a szerszámaikat, lisztet, kukoricát, krumplit, ruhát és minden egyebet, amire a munkához és a mindennapi élethez szükségük lehetett. Már az első napon nekifogtak annak, hogy saját szállásukat kialakítsák. A domboldalba vájtak maguknak földbe mélyített fekvőhelyeket, éppen oda, ahonnan később is földet kellett kiemelni a meder formálásához. Befedték, berendezkedtek, és estére már volt hol meghúzódniuk.

A lovaik sem voltak véletlenül kicsik. Később vált világossá a helybeliek számára, hogy ezek a hucul lovak rendkívül alkalmasak az ilyen munkára: könnyen mozognak az emelkedőkön, jól bírják a terhelést, és a nehéz terepen is biztosan húznak. Amit a falubeliek eleinte lenéztek rajtuk, az éppen a munkájuk egyik titka volt.

Másnap reggel már teljes erővel dolgoztak, és ahogy Szilágyi György felidézte, a munkájukat öröm volt nézni. A szekerek sorban álltak, a készülő tó medréből földet ástak, azt felhányták a kocsikra, és amikor egy szekér megtelt, az azonnal indult a gát felé. Ott gyors mozdulatokkal kirakták a földet, majd már fordultak is vissza. Egy idő után olyan pontos rend alakult ki, hogy szinte percenként indult egy-egy fogat, mégsem zavarták egymást, nem kellett kerülgetniük a másikat, és szinte soha nem állt le a munka.

A kocsik szerkezete is ehhez a munkához igazodott. Oldalukon mindkét oldalon csak egy-egy palló volt, az aljukat pedig három mozgatható deszka alkotta. Amikor a kocsis a rakodási helyre ért, felemelte az oldalpallókat, majd az aljdeszkákat is, és a föld szinte egyetlen mozdulattal lehullott. Ami a kocsin maradt, azt ásóval lelökte, s már indult is vissza újabb rakományért. Ez a módszer gyorsabb és célszerűbb volt, mint amire a helybeliek a maguk eszközeivel képesek lettek volna.

A földkiemeléshez nagy, széles lapát-ásókat használtak, és külön ügyeltek arra, hogy a felvett föld lehetőleg egyben maradjon, ne peregjen szét, mert így többet tudtak feltenni a szekérre. A helyi talajviszonyok is kedveztek a tervnek. A felső réteg ugyan jó fekete csernozjom volt, de lejjebb sárgás, agyagos talaj következett, amely jobban visszatartotta a vizet. Szilágyi György később úgy vélte, a szakemberek bizonyára ezért is javasolták éppen azt a helyet a tó kialakítására.

A lipovánok munkája igazi csapatmunka volt. Míg egyesek ástak és szállították a földet, mások – többnyire asszonyok – elegyengették a lerakott réteget, megint mások pedig döngölték, tömörítették a töltést. Így mire az újabb fogat megérkezett, a talaj már szilárdabb, járhatóbb volt. A munka szünet nélkül haladt előre, napfelkeltétől napnyugtáig, s még vasárnap délelőttönként sem álltak le teljesen.

A falubeliek kezdetben mosolyogtak rajtuk. A kis lovak, a könnyű szekerek, a különös munkaszervezés sokakban kételyt ébresztett. Ám amikor a gát már másfél-két méteresre nőtt, a kétkedés csodálkozássá változott. Vasárnaponként sokan kijártak megnézni a munkát, és távolról valóban olyan lehetett az egész, mint egy hangyaboly: apró mozgások, folyamatos jövés-menés, de mindez tökéletes rendben. Ekkor már sokan belátták, hogy jól döntöttek, amikor nem saját erőből próbálták megoldani az építést. Szilágyi György szerint, ha nem szakemberekre bízzák a munkát, a gátat azóta már régen elhordta volna a víz.

A lipovánok életmódja külön fejezetet jelentett a tó történetében. Mivel reggeltől estig dolgoztak, sok idejük nem maradt másra, de a férfiak közül néhányan esténként betértek a kocsmába. Többen inkább csak vasárnap délután mentek, olyankor az asszonyok is velük tartottak. Akkoriban a Kereszt utcában, a helyiek portái mellett állt a kocsma, amelyet Huzsvár Laci tartott. Tőle származott az az emlék is, hogy amíg a lipovánok Majláton dolgoztak, minden hétfőn háromszáz liter bort hozott a ménesi pincéből, és az rendszerint elfogyott a hét végére. Mindezek ellenére semmiféle rendbontás vagy panasz nem maradt utánuk. Dolgoztak, ittak, éltek a maguk módján, de a faluban tisztességes emléket hagytak maguk után.

A munka végül 1969-re befejeződött. A tó egy év alatt feltöltődött vízzel, s a következő esztendőben már halat is telepítettek bele a borosjenői halastóból. A halászmester Danok Gyuri bácsi lett, aki hosszú időn át gondozta a tavat. Ahogy Szilágyi György emlékezett rá, idővel jó szakemberré vált ezen a téren is, és megbízhatóan ellátta a rá bízott feladatot.

A Majláti tó létrejötte tehát nemcsak műszaki vagy gazdasági esemény volt, hanem közösségi történet is. Benne van a helyi vezetők kezdeményezőkészsége, a mérnöki gondolkodás, a szakemberek tanácsa, a lipovánok tudása és munkafegyelme, valamint az a fajta bizalom, amely egy falu életében néha többet ér bármilyen hivatalos tervnél. A tó megszületése azt bizonyította, hogy a helyi ötlet, ha hozzáértéssel és kitartással párosul, maradandó eredményt hozhat.

A későbbi évtizedekben a tó sorsa már kevésbé alakult szerencsésen. A rendszerváltozás után egy ideig nem gondozták megfelelően, és az egykori bővizű forrás is elapadt. A tó ma inkább az esővízre támaszkodik. Mindez azonban nem csökkenti jelentőségét. A Majláti tó ma is a falu múltjának egyik fontos emléke, olyan alkotás, amely egyszerre őriz egy korszakot, egy munkakultúrát és néhány olyan embert, akik hittek abban, hogy érdemes valami maradandót létrehozni.