„EGYSZER ELMENNÉK EGY TÁVOLI TÁJRA…”

Korábbi beszélgetés – szöveggondozott, helyenként pontosított változat.

– Az Aradi Kölcsey Egyesület elnöke voltál, amikor megismertelek, mostanában meg olvasom írásaidat az Irodalmi Jelenben, a Nyugati Jelenben meg a Havi Szemlében.

– Azokban sok életrajzi elem van. Leginkább olyasmiket írok, amik személyemmel kapcsolatosak, vagy megtörténtek velem, vagy valaki mesélte őket nekem. Csak reális történeteket vetek papírra.

– Szeretném, hogy vázold fel egy kicsit életed legfontosabb állomásait. Kezdjük a gyerekkorral!

– Majláthfalván születtem 1953-ban. Ott jártam általános iskolába. ’68-ban végeztem a VIII. osztályt; idén tartottuk 50 éves találkozónkat. A tizennyolcból már hatan meghaltak.

– Vannak testvéreid?

– Öten vagyunk testvérek. Nemrég voltunk Zilahon, az egyik nővérem unokájának esküvőjén. Hat autóval ment oda a család, harmincegyen. Ott, az egyik rég nem látott ismerősöm azt kérdezte, hogy vagyok, hány gyerekem van? A szomszéd asztalra mutattam, ahol 9-en voltak, s azt mondtam neki: nézd, ott ül a családom, 3 gyerekem, a párjaik, és a 3 unokám.

– Nagy a család.

– A családnak eddig csak hasznát láttam.

– Mire emlékszel gyerekkorodból?

– Szegények voltunk. Nyolcéves koromtól öt-hat éven át libapásztorkodtam. Ahogy befejeződött a tanév, minden reggel hajtottam a libákat a falu végére, este meg vissza. Ott voltam egész nap, együtt több sráccal. Vittem magammal kaját, egész napra.

– Milyen kaját?

– Általában sonkát, kenyeret, tejes kávét meg karalábét, almát és egyéb gyümölcsöt.

– Sok liba volt akkoriban Majláthon?

– Majdnem minden házban volt.

– Ma is sok a liba?

– Nem. Nem sok. S az a baj, hogy nemcsak a libák száma kicsi, de nagyon sok házban már lakók sincsenek.

„Hallgattam Miska bácsi levelesládáját”

– Azt hallottam, hogy ötödikes korodban kezdtél el írni…

– Sokat hallgattam akkoriban a Kossuth Rádiót. Az elején, amikor megjelent az első rádió a faluban, az egyik szomszédunk minden este kitette ablakába a készüléket, körülültük, s hallgattuk a Szabó családot. Amikor már nekünk is volt, sokszor vasárnap délelőtt meghallgattam Miska bácsi levelesládáját. Ő mondta, hogy írjunk neki. Nem biztatott sem anyám, sem a tanító néni. Fogtam egy papírlapot, és írtam neki egy levelet. Válaszolt, és összehozott egy miskolci sráccal, akivel sokáig tartottam a kapcsolatot levélben. Személyesen nem találkoztunk, a címe sincs meg már. De biztosan meg tudnám találni. Van bennem egy kis nyomozói hajlam.

– Szóval, akkor kezdtél írogatni?

– Igen, mert Miska bácsinak rendszeresen be kellett számolnom a kapcsolatunk mozzanatairól. Meg le kellett írnom, mi történt velem a pionírosztagban, az osztályommal…

– Jó vagy rossz gyerek voltál?

– Jó. Sosem verekedtem, szóra hajló, szófogadó gyerek voltam.

– Emlékszel kedvenc tanárokra a középiskolából?

– Szeretettel emlékszem Ficzay Dénesre, az Aradi Sétákra. Diákéveim alatt Kovách Gézát (Gazsit) is tiszteltem, de később, amikor segítettem neki a Majláth-monográfia megírásában, kiadásában, összebarátkoztunk, sokat beszélgettünk, nótáztunk is. Miután 2004-ben megjelent a monográfia, együtt dedikáltuk a kötetet. Sajnos, a tiszteletdíjat már a kisiratosi öregotthonba kellett vinnem neki. Jövőre, a falu 200. születésnapján újból kiadjuk a monográfiát.

– Mivel járultál hozzá a kötet megszületéséhez?

– Én szerkesztettem, és írtam a falu modern kori történelméről, a dohánytermesztésről, a paprikatermesztésről stb. Rajtam kívül Andrásy György írt a Majláthi Vasárnapról, Somogyi Levente pedig a falu jövőjéről.

– Találkozol még néha egykori osztálytársaiddal?

– Majdnem minden Alma Mater Véndiák Találkozón mi vagyunk a legtöbben, huszonöt-harmincan, a két osztály, a reál és a humán.

– Szeretted az iskolát?

– Nem túlságosan.

„Nem bántam meg, hogy rendőriskolába mentem”

– Jó tanuló voltál?

– Sosem voltam első tanuló, Majláthon sem, csak második, harmadik. Amikor bekerültem Aradra, a 3-as Számú Középiskolába, és az első tornaórán tornatanárom, Vadász Ernő, odatett, hogy szaladjuk végig a 60 méteres iskolai futópályát, elcsodálkoztam, hogy csak ötödik-hatodik lettem. Nehezen hittem el, hogy vannak jobbak is nálam. Az első kémiaórán Urbán Józseftől kaptam egy négyest, mert a padtársam súgott a felelőnek, és ő engem gyanított. A román tanárunk, látván a négyest, egy kis gondolkodás után 6-ost adott az első felelésemre. Nehezen emelkedtem fel a közepes tanulók szintjére.

– Mit terveztél az érettségi után?

– Mezőgazdasági mérnök szerettem volna lenni. Elmentem Kolozsvárra felvételizni. A vizsga előtt a diákotthonban egy négyágyas szobába zsúfoltak nyolcunkat. Egyedül én akartam komolyan bejutni, a többiek mulatni jöttek oda. Egész éjszaka lármáztak, ittak, kártyáztak, nem tudtam aludni. Fáradtan mentem a vizsgára, nem tudtam koncentrálni, és nem jutottam be.

– Hogyan tovább?

– Elmentem Aradon a „Hidro” iskolába, ahol egyéves, líceum utáni képzés nyomán vízminőség-védelmi szakember lettem… Oda jött egyszer egy milicista, aki jelentkezőket toborzott a bukaresti rendőrtiszti iskolába. Elmondta, hogy fél fizetésnek megfelelő ösztöndíjat fogunk kapni. Tudtam, hogy nemigen van pénz otthon, és ott vannak a testvéreim… Azt is mondták, hogy három év elvégzése után beiratkozhatom a jogi egyetem látogatás nélküli tagozatára. Ez is vonzott. Azt gondoltam, hogy ez nekem jó lesz. Nem is bántam meg, hogy odamentem.

– Hogy érezted ott magad?

– Tanultam, végeztem a dolgom. Hétvégeken, amikor kimenőt kaptunk, színházba jártam meg operába. Egyszer egy koncert szünetében bementem Ferencsik János, a neves magyar karmester öltözőjébe. Kezet fogtam vele, de egy szót sem váltottunk, nem tudtam megszólalni, annyira izgatott voltam… Egyszer az egyik tanárom a rendőriskolából azt mondta, hogy ebben az országban szükség van a rendőrségre, mert sok a cigány, a szekuritátéra pedig azért, mert élnek itt magyarok is. Ott ültem, hallgattam, de nem szóltam semmit. Különben közvetlenül sohasem bántottak. A jó tanulók közé tartoztam, jó magaviseletű voltam, nem adtam rá okot, hogy kötekedjenek velem.

– Milyen ranggal kerültél ki a tisztiiskolából?

– Hadnagy lettem.

– Szeretted a rendőregyenruhát?

– Majláthon tán összesen kétszer jártam egyenruhában. Miután hazajöttem a tisztavatásról, megtudtam, hogy meghalt a nagymamám (épp vizsgáztam, amikor temették). Anyámmal kimentünk a sírjához. Akkor felvettem az egyenruhát. Aradon felvonulásokkor meg nagyfőnökök látogatásai alkalmával is felöltöttem. Egyébként a tisztavatáskor apám hívatlanul, nagy nehezen be tudott jutni az iskola udvarára a különben zártkörű eseményre.

– Az eskütétel után hova helyeztek?

– Ide, Aradra, 1976-ban.

– Hogy élted meg az 1989-es forradalmat?

– Emlékszem, két napot ötven társammal együtt a városháza belső lépcsőjén töltöttem, fegyverrel a kezemben. Kint, a téren, száz méterre tőlem Jenő öcsém kiabált a tüntetők között. Apám bejött Majláthról, elvegyült a tömegben, kérdezte a katonákat rólunk, de egyikünket sem talált meg.

„A jókat sokszor megvédtem”

– Az aradi rendőrségen milyen beosztásba kerültél?

– Irodai munkára osztottak be a bűnügyi vizsgálati osztályra; azt a szakot végeztem. Közben beiratkoztam a kolozsvári egyetem jogi karára, látogatás nélküli tagozatra. Három év után megkaptam a jogi diplomámat.

– Mi volt a feladatod a rendőrségen?

– A vizsgáló a kollégák munkáját felügyeli, rendezi. A nyomozó ideadta az adatgyűjtés és a bizonyítékkeresés eredményeit. Elolvastam és véglegesítettem az anyagot, pótoltam, amit kellett, hogy leadhassam az ügyésznek. Nem szabadott tévedni. Ha felmentettek volna valakit, akinek én véglegesítettem a dossziéját, nagy zűr lett volna. Nem is volt ilyen, mert az ügyésszel mindig megbeszéltem minden esetet, mielőtt elküldtem volna.

– A rendőrségen nem volt hátrányod amiatt, hogy magyar vagy?

– Első főnököm nagy magyargyűlölő volt. Ő intézte el, hogy Aradra kerüljek, mert szüksége volt emberre a vizsgálati osztályon. Szívta is a fogát, amikor személyesen is megismert, de utána a munkámat nézte, abban pedig nemigen talált hibát.

– Egy év után váltottál.

– Cselgáncsozni jártam Misa bácsihoz, azaz Botez Mihályhoz. Abban az évben második lettem az országos bajnokságon. ’76-ban kevesen cselgáncsoztak ebben az országban. Amikor a rendőrfőnök meglátta a diplomámat, áthelyezett a nyomozóosztályra. Azt mondta: ne a kollégákat, hanem a bűnözőket vágdossam a földhöz. Ott az volt a dolgom, hogy adatokat gyűjtsek, hallgassam ki a tanúkat, és fogjam el a bűnözőket. Akár cselgáncstudásomat is felhasználva. A helyszíneléstől kezdve összeállítottam a bűnöző dossziéját, amit átadtam a bűnügyi vizsgálati osztálynak. Sokszor megesett, hogy egy hónapi munka után, amikor elvittem a dossziét a vizsgáló kollégámnak, az azt mondta, nincs elég bizonyíték, s akkor újabbakat kellett keresni.

– Szeretted csinálni ezt a munkát?

– Nagyon szerettem, mert változatos volt. Minden nap más, s azóta sem tudok sokat egy helyen ülni. Négyen-öten voltunk egy csapatban, és akármikor ki tudtam venni akár két-három szabadnapot is, például kukoricaszedéskor. Egyébként a vízbe fúltakhoz is minket küldtek. Akkoriban itt, a megyében évente legalább harmincan fulladtak a Marosba. Egy kisvarjasi fiatalembert, volt osztálytársadat, Farkas Józsefet is én találtam meg a bejelentés után, mivel akkor én voltam szolgálatban. Nem volt szívderítő, amikor felismertem. Öngyilkos lett.

– Féltek tőled a rossz emberek?

– Igen, de nem rettegtek. Viszont a jókat sokszor megvédtem. Egyszer egy háromgyerekes asszonynak letartóztattuk a férjét. Nem kapott semmi segélyt, mert nem volt aradi bejelentett lakhelye. Írtam egy jegyzőkönyvet, amiben állítottam a saját felelősségemre, hogy a Kekecsben illegálisan épülő házuk a saját tulajdonuk. Utána kapott aradi személyi igazolványt, később meg segélyt… A majláthiakat is segítettem, bármikor hozzám jöttek tanácsért; ha mással nem, útbaigazítással. „A majláthiak ügyvédje” – így neveztek.

„Írtam egy tankönyvet”

– Mikor vonultál nyugdíjba?

– 2004-ben, miután kiadtuk a Gazsi-féle monográfiát.

– Te kérvényezted nyugdíjazásodat, elérted a nyugdíjkorhatárt vagy elküldtek?

– Betöltöttem az 50. évemet. Megvolt a kellő régiségem, és noszogattak (nemcsak engem) jobbnál jobb feltételek mellett, hogy kérjük a nyugdíjaztatásunkat. Az Unió által javasolt katonasági létszámcsökkentések közepette visszavonultam. Gondoltam, nyugdíjasként is, máshol is tudok dolgozni, és úgy is lett.

– Milyen rangod volt akkor?

– Ezredes. A mai román elnevezéssel comisar-șef de poliție.

– Mi történt veled ezután?

– Kilépésem után negyedévvel már dolgoztam a Morar őrző-védő Kft.-nél. Két év után Pécskán a helyi rendőrség főnöke lettem. Tíztagú csapatom betanítását is én végeztem. Két kollégámmal együtt írtam nekik egy tankönyvet (Manualul polițistului comunitar), amit előzőleg engedélyeztek Temesváron. Az volt az ország első helyi rendőrségi tankönyve. Az első fejezetben hangsúlyoztam, hogy a helyi rendőrségnek nem az a feladata, hogy ijesztgesse az embereket, hanem hogy megteremtse a lakosság nyugalmát, elsősorban a lakosság szolgálatában kell állnia. Ezt a részt a második, bővített kiadás, a Bukarestben kiadott tankönyv is tartalmazza.

– Tulajdonképpen meddig maradtál a Morarnál?

– Összesen 12 évet, ugyanis amíg Pécskán is dolgoztam, éjszakánként ellenőriztem Aradon a Morar biztonsági őreinek a munkáját, hétfőn és kedden pedig képeztem, tanítottam őket, két-két órán keresztül.

„Pályázatokon szereztem a pénzt”

– Térjünk már át egy kicsit a civil életre! Hogy kerültél a Kölcsey Egyesület élére?

– Középső fiam, Tomi hároméves korában a Ziridavába ment nagymamájával, és elveszett. Felült a gyerekcipőosztályon lévő kisvonatra. A nagymama, amikor észrevette, hogy nincs, kereste, de nem találta sehol. Gondolta, hazament a gyerek. Otthon sem találta. Visszament. Rálelt az első emeleten, de addigra már kékre sírta magát. Ettől a sokkhatástól elkezdett dadogni. Akkor felkerestem Pávai Gyulát, a logopédust, hogy foglalkozzon vele. Így ismertem meg Pávait.

– Írogattál már akkoriban?

– Nyomozó koromban első újságcikkemet annak kapcsán írtam, hogy nagyon sokan belefulladnak a Marosba. Azt taglaltam benne, hogyan lehetne megelőzni a tragédiákat. Sokat olvastam és több öreg csónakossal beszéltem erről a témáról. Elvittem a cikket Balaj Katihoz, a Vörös Lobogóhoz. Megjelent. Kati azután is, szinte élete végéig, segített, tanítgatott, nógatott írni. Azután következtek a viktimológiai témájú cikkek, amelyekből kötet is lett később. (Ebben és a monográfia szerkesztésében is Friss Panián Iván segített sokat. Ezúton mondok köszönetet neki.) Azért írtam ezeket a cikkeket, hogy az olvasók tanuljanak a leírt esetekből.

Abban a kötetben minden bűncselekményfélét – rablást, gyilkosságot, csalást, lopást – leírok, elmagyarázom példákkal, mit lehet tenni a megelőzés érdekében, hogy ne legyenek az emberek bűncselekmény áldozatai.

2000 táján Pávai Gyula megkérdezte, miért nem írok a Havi Szemlébe is valami érdekeset. Akkor beadtam több írást, amelyeket közölt is. Később ott jelent meg először Az ember, aki mindig mosolyog is. Aztán Pávai eldöntötte, hogy elköltözik Marosvásárhelyre. Új elnök kellett a helyére a Kölcsey Egyesület élére. Senki sem jelentkezett. Sok mindenkivel beszéltem erről a helyzetről. Én akkor Pécskán dolgoztam. Elmentem az RMDSZ helyi elnökéhez is. Elbeszélgettünk a témáról Csepella Jánossal, aki azt kérdezte, miért nem vállalom el én az elnök szerepét? Elvállaltam.

– Hány évig dolgoztál az Egyesület elnökeként?

– Kilenc évig.

„Hasznosan tevékenykedtem az aradi magyarság érdekében”

– Mesélj egy kicsit legfontosabb elért eredményeidről!

– Először is életet leheltem a már szinte csak tengődő egyesületbe. Embereket vontam be a munkába, és elmondhatom, hogy olyanokat is összehoztam közös munkákra, akik előtte nem kommunikáltak egymással.

Az első Kölcsey-díj átadását a jéghideg Minorita Kultúrházban tartottuk, kb. 10–15 személy előtt, míg később kétszázan gyűltünk össze erre az eseményre a Bábszínház nagytermében. Ezt a díjat évente két-két jelentős kulturális tevékenységet felmutató személyiség kapta, és kapja a mai napig. Évről évre emeltük a díjátadó ünnepségek színvonalát. Persze az RMDSZ segítségével, Bognár Levente személyén keresztül. Ő kérte fel Tapasztó Ernőt, a Kamaraszínház igazgatóját, hogy törődjön az esemény művészeti oldalával.

Egyik kezdeményezésem a Kölcsey Tárlat volt, amelyen 12 aradi képzőművész állította ki munkáit, s amelyről Kiss Károly másnap ezt írta a Nyugati Jelenben: „sokszínűségben mégis egy olyan egység jelentkezett, amely a továbbiakban is kamatozhat az aradi magyar művelődési életben”. Ezen festők szerepeltek. Egy év múlva a képzőművészeknek szerveztünk egy újabb kiállítást, amelyen szintén aradiak mutatkoztak be, de például egy Budapesten élő, aradi művész is meg egy pécskai tehetséges amatőr fafaragó is. (Ezeket a mostani vezetés nem is sorolja be a Kölcsey-események közé.) A kórustalálkozókat is én vezettem be, igaz, más formában. Akkor még csak Kisiratoson volt civil kórus, és ezért főleg a templomkórusokra számítottam. Itt elismerem, hogy a későbbi munkatársaim sokat javítottak a kórustalálkozók színvonalán.

Sok könyvet adtunk ki a kilenc év alatt, kb. 20-at, amelyekre mind én szereztem pénzt, pályázatokon. Az egyesület 130. évfordulójára kiadtuk a Kölcsey Egyesület története című kötetet, és emléktáblát helyeztünk a Kultúrpalota falára. Igaz, akkor, 2011-ben, egy egyszerű táblát, mert az utolsó pillanatban kaptuk meg az engedélyt. Később én találtam meg Csőke Pétert, a magyarországi kőfaragót, aki méltó táblát készített.

Konferenciákat szerveztem, s az elhangzott tanulmányokat megjelentettük kötetben. Ezenkívül antológiát, évkönyvet is kiadtunk.

A diákszínpaddal is sokat kínlódtam. Minden évben pályázaton szereztem felszerelést és pénzt a kiszállásokra. Ezeket el lehetett számolni, de például Faragó Zénónak saját zsebből adtam juttatást, például útiköltségre.

A kellemetlen végjáték után mindenképpen szívesen gondolok a Kölcseyben eltöltött évekre. Azt csináltam, ami tetszett, változatos kultúrmunkát. Sok érdekes embert ismertem meg, és úgy érzem, hasznos tevékenységet végeztem az aradi magyarság érdekében.

„Igazából én mondtam le az elnöki tisztségről”

– Kaptál fizetést az Egyesülettől?

– Miből? Sohasem volt elég pénzünk.

– Hogy sikerült a megyei múzeum pincéjéből előhozni Feszty Árpád hármasképét, az úgynevezett Feszty-triptichont?

– Mivel nem vagyok aradi, nem is tudtam róla. Miután értesültem jelenlétéről, kézbe vettem ezt a problémát. Fekete Károly indította el a munkát, de az első lépéseket én tettem meg. Elutaztam Kolozsvárra, ahol egy rendezvényen megtaláltam Görbe Márk Feszty-kutatót és Szentkirályi Miklóst, a kiváló magyarországi restaurátort. Összebarátkoztunk, most is szoktunk találkozni. Sokat dolgoztam együtt Peter Hügellel, az Arad Megyei Múzeum akkori igazgatójával is. Együtt pályáztunk anyagiakért, utánajártam a műszaki megoldásoknak, találtam egy asztalost, Ambrózfalvi Gyuri bácsit, aki sokat segített, például elkészítette a hengereket a kibontott festményeknek, ugyanis nem hajtottuk újra egymás tetejére a 3 képet meg a borítónak használt Mátyás király-festményt. Mindnek kellett egy-egy henger.

– Tudom, hogy rosszulesett, amikor 9 év után nem választottak újra. Úgy tűnik, hogy megnyugodtál, elmúlt a sértődöttséged.

– Igazából én mondtam le a tisztségről.

– Miért mondtál le?

– Kellemetlen téma ez, amiről nem szívesen beszélek. Fájt, hogy az Ereklye Múzeum újranyitásánál mellőzték a Kölcsey Egyesületet. Ezenkívül személyes ellentétek is kialakultak az Egyesület vezetőségében. Arra gondoltam, nem való ez nekem… Ennyi elég volt. Belefáradtam.

„Nem érdemes bíróságra menni, ha meg tudnak egyezni a felek”

– Voltak nagy kudarcok életedben?

– Volt egy válásom, de arról ne kérdezzél! A gyerekeimmel a lehető legjobb viszonyban vagyok.

– Könnyen tudsz veszíteni?

– Nem. Olyan vagyok, mint a bulldog. Ha valamibe belekapok, akkor nehezen tudom elereszteni. Nem hagyom magam.

– Könnyen megsértődsz?

– Igen, de nem mutatom ki. Érzékeny vagyok. Évekig nem múlik el a haragom. De nem vagyok bosszúálló. Van olyan szomszédom, aki húsz évvel ezelőtt becsapott, máig nem bocsátottam meg neki.

– Szereted a konfliktusos helyzeteket?

– Megoldani… Azért lettem mediátor. Pécskán sok ember keresett fel minket különféle konfliktusos problémával, amelyek néha pingpongszerűen ismétlődtek a felek között. Az interneten kerestem segítséget ezen ügyek megoldására. Így került a figyelmembe a mediáció, s miután a 2008-as gazdasági válság és a Boc-féle törvény miatt ott kellett hagynom a pécskai állásomat, mediátor lettem. Az elején két évig ingyen csináltam, a Jelen Ház egyik irodájában fogadtam az ügyfeleket.

– Mivel foglalkozik a mediátor?

– A mediáció egy elegáns konfliktusmegoldási módszer, aminek rengeteg előnye van. Olcsóbb lehet, időt takaríthat meg, kevesebb stresszel járhat, és nincsen sok formai követelménye sem. Ha megegyezéssel végződik, a felek közösen rendezhetik a problémát, elkerülve a hosszadalmas pereskedést. Nyugodtabb életet biztosít, mert ha lemondással is jár (például, a sértett fél nem kapja meg az egész tartozást), annál többet ér a konfliktus megszűnése.

– Meg lehet élni a mediációból?

– Nem hiszem, hogy ebben az országban van olyan ember, aki megél a mediációból, talán Bukarestben… Amerikában ezrek megélnek belőle, és sok százezren kiaknázzák az előnyeit. Ott az emberek rájöttek, hogy nem érdemes bíróságra menni, ha peren kívül meg tudnak egyezni a felek.

– Könyvet is írtál a mediációról.

– Amikor eljöttem Pécskáról, már megvolt a mediációról írott könyvem. Megjelent ez is a Concord Media Jelen Kiadónál.

„Készülök Majláthfalva 200. születésnapjára”

– Nemrég jelent meg legújabb könyved, Az ember, aki mindig mosolyog. Hány példányban adták ki?

– Kétszázat nyomtattak, és van még 30–40 példány.

– Készülsz újabb kötettel is, úgy hallottam.

– Az Antal-mesék, egy majláthi ember élettörténete, amelyet jelenleg közöl részletekben az Irodalmi Jelen, megjelenik jövőre Majláthfalva 200. születésnapjára. A napokban fejezem be a legújabbat, amely egy másik majláthi ember életét mutatja be. Ezeken kívül készítjük a monográfia új, bővített kiadását.

– Kivel csináljátok?

– Andrási Györggyel és Herczeg Andrással, majláthi származású szponzorunkkal, aki pénzt és ötleteket is ad.

– Gyakran jársz haza, Majláthra?

– Majdnem minden héten. Míg élt anyám, sokszor csak azért, hogy lássam, de azért is, mert mindig akad munka a ház, a kert körül.

– Mivel telnek mostanában hétköznapjaid?

– Ez a nyár az unokák nyara volt. A négyéves, legkisebb unokám két hónapja nálunk van, az utolsó két hétben pedig a temesvári nagyobbak is nálunk nyaraltak. Egész napos, kimerítő munka foglalkozni az unokákkal.

– Más közéleti tevékenységed nincs?

– A Pro Majláth Egyesület keretén belül a 200. évfordulón fel szeretnénk állítani egy három méter magas emlékművet. Már készen van, látható, most írják rá a 91 család nevét, amelyek szerepelnek az 1819-es Alapító Szerződésben. Ezeken kívül ki fogjuk adni az Ecclesia Domini című kötetet, vagyis a plébánia könyvét, amiben minden majláthi születés, halál, keresztelő, házasodás szerepel. Két 700 oldalas kötet.

– Ki ad pénzt minderre?

– Az a majláthi származású, temesvári üzletember Herczeg András, akit már említettem. Nagy szerencse, hogy rátaláltunk.

„Büszke vagyok a családomra”

– Mondj már néhány szót családodról is!

– Öten vagyunk testvérek: három lány, két fiú. Öcsém Pécsett él, a többiek itt, szétszórva: Majláth, Temesvár, Arad és Zilah. Három gyerekem van és három unokám. A legkisebb fiamnak nemsokára lesz a lakodalma.

– Mennyit tartott első házasságod?

– Tizenegy évet. A mostani tartósabb. Tavaly ünnepeltük 25. házassági évfordulónkat.

– Boldog vagy?

– Igen, de nem tudom pontosan megfogalmazni, miért. Annak örülök, hogy mindhárom gyerekem itt él az országban, közel. Itt van házuk, autójuk, itt tartják őket terveik. Középső fiam kimehetett volna Kanadába, megvoltak a papírok, megbeszéltük a családban. Végül meggondolta magát. Ki segítette volna ott őket? Itt összeadott a család egy autóra valót, vettünk neki egy használt autót, elégedett vele. Így megvagyunk mindnyájan itt. Elégedetten. Büszke vagyok a családomra.

„Kedvenc témám a történelem”

– Mit jelent számodra az írás?

– Nagyon fontos. Mindig arról írtam, amivel foglalkoztam, és abból azt adtam át, ami másnak is hasznára válhat.

– Miért szükséges az, hogy visszaemlékezzünk az életünkben megtörtént dolgokra?

– Ezekből a történetekből le lehet vonni tanulságokat, mások okulhatnak belőlük. Minden írásommal valami célt akarok elérni. Egyszerűen, nem túlzottan művészi rávezetésekkel, érthetően, röviden. Azért is fekszik ez nekem, mert annak idején sok jegyzőkönyvet írtam a helyszíneléseken. Úgy kellett megírnom azokat, hogy maradéktalanul megértsék azt, amit a helyszínen találtam. Az ügyészek, a bírók, s persze az ügyvédek is, hogy ne tudjanak belekötni.

– Sokan olvassák könyveidet?

– Az utolsót sokan. Húsz visszajelzést kaptam. Eddig még sohasem volt ennyi. Ez a könyv sikerélmény nekem.

– Melyik a kedvenc témád?

– A történelem.

– Minek tartod magad: rendőrnek, kultúraszervezőnek vagy írónak?

– Egyiknek sem. Rendőr már nem vagyok, szervező sem vagyok igazából, bár még van aktivitásom, az irodalom terén még majd meglátjuk, mit lehet összehozni.

– Jól érzed magad?

– Jól. Nagyon jól érezzük magunkat Máriával, a gyerekekkel, unokáimmal.

– Hogy áll egészséged?

– Három betegségem van, de kézben tartom őket. Például szedem vérnyomásra a pirulákat, mert felírták az orvosok, de a fejem még sohasem fájt. Mármint a vérnyomástól. Mástól igen… Néha káprázik a szemem…

– Nekem is. Ha meglátok egy bombanőt…

„Aki nem álmodik, az már nem él”

– Amikor kimész Majláthra, mivel foglalkozol ott? Kaszálsz?

– Nagyon szeretek kaszálni. És ha csak lehet, rendes kaszával, nem motorossal. Van kint gyümölcsösöm, tízfajta gyümölcsfával, köztük öt diófa. Tavaly 31 liter barackpálinkát főztem. Idén két szem barack volt a hat fán. A gyümölcsfák metszése filozófia, a jövő tervezése.

– Ásni is szoktál a kertben?

– Ásni nem, mert van kistraktorom és kiseke hozzá. Annyi krumpli és más zöldségféle terem a kertben, hogy az egész családnak elég.

– Kapálni is szoktál?

– Igen. Szárat vágni is, sarlóval. A szárvágás olyan, mint a kaszálás. Ha egy rendet lekaszálsz vagy néhány sort kukoricát levágsz, annak látszik a nyoma, látni az elvégzett munka eredményét. Öröm nézni, ahogy fogy a vágni való szár. Volt is egy balesetem, elvágtam sarlóval az egyik inamat a kézfejemen, de szerencsére az orvosok össze tudták varrni. Gyomlálni viszont nem szeretek.

– A jó házi kosztot szereted-e?

– Igen. Főleg, ha evés előtt iszom egy kis pálinkát.

– Tudsz főzni?

– Tudok. Sütni is. Kalácsot is. De csak kétfélét. Kedvenc ételem a kolozsvári káposzta, úgy, ahogy én csinálom. Szeretek sózni, borsozni, fűszerezni.

– Van sok barátod?

– Nincs… Az élet ajándéka, hogy véletlenül megismertem a budapesti Jankó Andrást. Ő, amikor először találkoztunk és kezet fogtunk, belenézett a tenyerembe, és azt mondta: rokonok nem vagyunk, de barátok lehetünk, és azok is lettünk. Ez az ember látott egy velem készült interjút a Duna tévében, betelefonált a szerkesztőségbe, és elkérte a telefonszámomat. Nagyapja itt élt Aradon, ő készítette a Kultúrpalota melletti gyerekparkban, még néhány évvel ezelőtt is ott álló öntöttvas kutat, később a budapesti Margit-szigeten pedig a zenélő kutat. Nagyon sokban hasonlítunk egymásra a névrokonommal.

– Tartjátok még a kapcsolatot?

– Minden évben meglátogatjuk egymást. Pár napot én töltök nála, és ő is nálunk. Akármikor, akármilyen problémával felhívhatom, mindig tud tanácsot adni. Kétszer orvost is segített találni beteg családtagjaim számára.

„Szeretem, tisztelem a tradíciókat”

– Álmodozol sokat?

– Tele vagyok tervekkel. A feleségem sokszor leint… Állítom, hogy aki nem álmodik, nem tervez, az már nem él.

– Jó alvó vagy?

– Mostanában felébredek éjszaka, de minden délután alszom egy órát. S így napi hét órát alszom három részletben.

– Ugye, konzervatív felfogású vagy?

– Szeretem, tisztelem a tradíciókat. Mindent megteszek, hogy megmaradjanak a magyar hagyományok. A Monográfiában írtam a dohány- és paprikatermesztésről, „Az ember, aki mindig mosolyog”-ban írtam a különféle régi gyerekjátékokról, mesterségekről, hogy képezték ki a huszárokat stb. A most készülő könyveimben is vannak ilyen fejezetek.

Érdekel az új is. A rendőrségen én voltam az első, aki számítógépen írta a tanúvallomásokat. Egy jól sikerült nyomozás után, amikor visszaszereztük egy károsult ellopott dolgait, ő a csapatunknak ajándékozott egy számítógépet. Akkor még a városi rendőrfőnöknél sem volt számítógép, úgyhogy felküldött egy embert, és levitette az irodájába. Ott állt évekig anélkül, hogy hozzányúlt volna. Most is igyekszem napirenden lenni a technika, elektrotechnika terén.

– Hiszel Istenben?

– Ateistának neveltek az iskolában.

– Templomjáró vagy?

– Most igen. Majdnem minden vasárnap elmegyek a templomba. Vasárnap reggel felkelek, megpucolom a leveszöldségeket. Megisszuk a kávét, s azután indulok a templomba. Sokszor gyalog, a Vlaicuból a központba, oda-vissza. Kell egy kis mozgás. Azt gondolom, hit nélkül már nem élnének emberek a Földön, felfaltuk volna egymást. Szeretetre, emberségre tanít. Büntetőjogászként állítom, hogy az egyház, az inkvizíción keresztül nagyon sokat tett a perrendtartás kialakulásáért. Az inkvizítorok részletesen, írásban rögzítették a peranyagot. A közhiedelem ellenére, az inkvizíció áldozatainak a számát össze sem lehet hasonlítani a háborúk vagy járványok áldozatainak a számával. Még azt is hozzáteszem, hogy az inkvizíciós ügyek nem mind végződtek halálos ítélettel. Az akkori polgári hatóságok által tartott kivégzések semmivel sem voltak enyhébbek. Elég, ha csak Dózsa Györgyre gondolunk.

„Zarándokútra készülök”

– Mivel töltöd legszívesebben szabadidődet?

– Mostanában az írással. Ha találok egy témát, akkor kutatok, utánaolvasok, nyomozok. Szeretek olvasni.

– Miket olvasol?

– Történelmet. Meg az orosz irodalmat: Solohovot, Tolsztojt. Most olvasom Puskintól a Kapitány lányát Pugacsovról.

– Tévézel sokat?

– Csak a híradókat nézem meg és a reklám nélküli filmeket. Az RTL-t tíz éve nem nézem, mert megharagudtam egy műsor miatt. A Sláger TV-t sem nézem soha. A színházat viszont nagyon szeretem.

– UTA-meccsekre ki szoktál menni?

– Nem. Annak idején rendőrként sokszor kiküldtek a pályára, hogy vigyázzak a rendre. Megtörtént, hogy ott álltam a lelátó alatt, a kerítés mellett, és köpdösték rám a tökmagot. Meg szitkozódtak. Azóta nem szeretem a futballt. Mostanában úgy látom, hogy a meccs utáni hosszabbítás 5–6 percében van a legjobb foci. Alberték idejében hogy tudtak 90 percig támadni?! Akkoriban nemcsak a „csehszlovákok jöttek”, de minden csapat gólra törőbben játszott. Szerintem be kellene vezetni azt a szabályt, miszerint meg kell állítani azt, aki szándékosan hátrafelé adja a labdát, és szabadrúgást ítélni a másik csapatnak.

– Mint rendőr utazhattál külföldre?

– Nem. Útlevelem sem volt.

– Optimista vagy?

– Igen. Csak a jóra gondolok.

– Mi a hobbid?

– Zarándokútra készülök. Nem vallásos zarándokútra gondolok, hanem inkább filozófiaira, számvetésire.

Egy temetésen hallottam, hogy egyszer megkérdeztek egy szent életű embert, mondja meg, van-e élet a halál után, amire az azt válaszolta: nem ezt kell firtatni, hanem azt, hogy van-e élet a halál előtt. Amikor az első alkalommal jelentkezett nálam a szívritmuszavar, bennem is felvetődött ez a kérdés, és azóta is foglalkoztat.

Milyen életet éltem eddig, milyen tervekkel indultam neki az életnek, megtettem-e minden tőlem telhetőt, s ha nem, miért nem, mit tehetek még a hátralévő években stb. Pl. anyám papnak szánt engem. Mi lett volna, ha rá tud beszélni? Voltam már Esztergomtól Budapestig, három nap alatt. De az a baj, hogy olyan érdekes ott a táj, hogy nem lehet közben elmélkedni. Mostanában azt tervezem, hogy elmegyek Menyházára, bérelek ott egy szobát, és onnan elindulok Brád felé, az erdei úton, 4–5 órás utakra, ott, ahol senki se jár, és semmi sem zavar. De nem biztos, hogy elenged a feleségem. Pedig zarándokolni, ahogy én gondolom, csak egyedül lehet. Nem bántana ott senki. Arra gondolnék, amire akarok, ami eszembe jut.

– Miről álmodozol?

– Kéne nekem egy ház, amelyet én rendezek be, ahogy nekem tetszik, ahova visszahúzódnék, ha akarok. Odavinném a zongorámat, parkot csinálnék az udvaron, erdőt a kertben! Minek annyi paprika meg paradicsom?

– Szoktál sírni?

– Könnyen elérzékenyülök. Láthattad a könyvbemutatómon.

– Terveid?

– Nehéz lenne leírni őket egy lapra. Sok van. Legközelebbi a majláthi 200. évforduló megszervezése, két könyvem véglegesítése… Egyszer el kellene mennem egy távoli tájra. Spanyolhonba vágyom, vagy egy szigetre. Enyhe szellő fújjon a tenger felől.

Juhász Béla

© 2025. All rights reserved.

Write your text here...