Erdély Nyugati Kapuja: Solymos és Lippa várának története

Solymos vára a Maros jobb partján, a Kladova-völgytől keletre emelkedik egy 252 méter magas sziklacsúcson, a folyóhoz viszonyítva 129 méterrel magasabban. Ez a kiugró sziklatömb nemcsak festői látványt nyújt, hanem stratégiai elhelyezkedésével is kiemelkedett: a szemközti Lippa várával együtt évszázadokon át ellenőrizték a Maros völgyén áthaladó forgalmat, amely Erdélyből az Alföld felé vezetett.

A táj különleges szépségét és a vár kivételes helyzetét egy ismeretlen szerző így fogalmazta meg: „Solymos, és a vele majdnem szemközt fekvő Lippa kapuként fogták közre az Alföld irányába hömpölygő Marost, amely búcsút véve Erdélytől itt szabadul ki az Erdélyi Érchegység szorításából. Ebben a festői környezetben, a havasok Maros menti utolsó magaslatán helyezkedik el a vár. Keletre Erdély hegyei, nyugatra az Alföld végtelen horizontja nyújt feledhetetlen élményű kilátást.”

A Solymos név első ismert említése 1037-ből való, István király egyik birtoklevelében, ahol azonban még nem várról, hanem Sólyommező településről esik szó. A tatárjárás után, az 1240-es években kezdődött meg a kőből épült várak emelése, így Solymos vára is ekkoriban jöhetett létre. Első biztos említése 1278-ból származik, amikor III. László király adományozta azt Pál szörényi bánnak, az Ottokár cseh király elleni hadjáratban tanúsított vitézségéért. A várat megerősítés és újjáépítés feltételével kapta meg, hiszen ekkor még csak egy korábbi, gyengébb erődítmény állhatott itt.

Pál bán az uradalom bevételeiből jelentős kővárat emelt, és végrendeletében hangsúlyozta, hogy az építkezés saját jövedelmeiből történt – ez fontos volt, mivel a kor szokásai szerint a várak királyi tulajdonban maradtak, és a király bármikor másnak adományozhatta őket. A végrendeletből az is kiderül, hogy Pál bán felszabadította szolgáit (Benedek malmosát és Chotov nevű szolgáját családostul), és az általa alapított Ágoston-rendi szerzetesrendnek erdőt, szőlőt, valamint a tordai sóbányák jövedelmének tizedét hagyta örökül.

A 14. és 15. század során a vár gyakran cserélt gazdát, azonban stratégiai jelentősége miatt mindig vonzó birtok maradt. 1447-ben Hunyadi János szerezte meg, aki számára Solymos fontos összekötő pontot jelentett Temesvár és Hunyad megyei birtokai között. Az ő idejében Keszi Balázs volt a vár kapitánya, aki a várat kibővítette és megerősítette, valamint kolostort alapított a közeli Kladován. Építkezései stílusában sok hasonlóság mutatkozik a Vajdahunyadi várral – a kőanyag és az építészeti megoldások egyaránt rokoníthatók.

Az 1477-es uradalmi összeírás tanúsága szerint Solymos várához 74 település tartozott. A Maros menti sókereskedelem felügyelete hatalmas bevételeket jelentett. Márki Sándor így ír erről: „A Maroson sok hajó járt, mindegyik kb. 15.000 font sót szállított. Ez roppant hasznot hajtott a kincstárnak, mert ami a bányákban csak néhány ezüstpénzbe került, azt a lippai vagy aradi vásáron aranyokkal fizették.”

A 16. században Solymos vára a Bánffyak, majd Corvin János, végül Brandenburg György őrgróf birtokába került. Az 1514-es Dózsa György-féle parasztfelkelés idején a vár fontos események helyszíne lett. A felkelők ostrom alá vették a várat, amelynek parancsnoka, Prantner, valamint Künisch kanonok hűségesen védték azt. Dózsa személyesen jelölte ki az ostromágyúk helyét a vár mögötti dombon, s bár a lőportorony is felrobbant, a védők tovább harcoltak. Végül Dózsa öccse azzal a fenyegetéssel vette rá őket a megadásra, hogy a foglyul ejtett családtagokat az ágyúk elé köti. A védők így kapituláltak, de Dózsa később betartotta a megadás feltételeit, és a fogságba esetteket szabadon engedték. Ezen eseményekről részletes jelentések maradtak fenn, melyeket a brandenburgi levéltár őriz.

1541-ben, Magyarország három részre szakadását követően, II. János király és édesanyja, Jagelló Izabella is a várba költöztek. Ideiglenes udvartartást alakítottak ki, sőt, egy ideig a Szent Koronát is itt őrizték. Izabella jelentős felújításokat végeztetett a vár lakhatóbbá tétele érdekében. Egy ismert anekdota szerint, amikor kétség merült fel a gyermek származását illetően, Izabella a követek előtt saját kebléről szoptatta meg a fiát, ezzel bizonyítva anyaságát.

1552-ben a törökök elfoglalták a várat, amit Bethlen Gábor adott át nekik egy békeszerződés értelmében. Egy török krónikás, Dselálzáde Musztafa így írt az eseményről: „A Szolmis – Solymos nevű várat, ami lakva volt feslett erkölcsű gyaurokkal, melynek lakói harcba ereszkedtek az oroszlánszívű sereggel, Allah kegyelméből az a vár is elfoglaltatott.”

A 17. században a vár újra többször gazdát cserélt. Rövid ideig Vitéz Mihály vajda, majd 1602-ben Báthory István birtokolta, utóbbi később elcserélte a közeli Kladovai várra. Végül 1688-ban, hosszú ostrom után szabadult fel végleg a török uralom alól. Az ostrom során súlyosan megsérült, és már nem állították helyre teljesen, ezzel megkezdődött a pusztulás folyamata.

A 18. század elején Solymos vára a Maros menti határőrség egyik bázisa lett. 1702-től főkapitány, alkapitány, egyházi személyzet és 118 katona állomásozott itt. A Rákóczi-szabadságharc idején nem játszott jelentős katonai szerepet, azonban 1784-ben a Horea-felkelés egyik összecsapása zajlott le a vár alatti területen, ahol a felkelők vereséget szenvedtek.

1788-ban a bécsi hadvezetés elrendelte a vár kiürítését és részleges lerombolását. Ez volt az utolsó hivatalos katonai intézkedés Solymos várával kapcsolatban.

A 19. században Solymos vára már nem rendelkezett katonai jelentőséggel, de a történelmi emlékezetben és a helyiek tudatában tovább élt. A romantika korában, a nemzeti történelem iránti érdeklődés új hullámában a várat egyre többen keresték fel, irodalmi és festészeti alkotásokban is megjelent.

A 20. század első felében régészeti kutatások csak elvétve történtek, de a 21. században újra előtérbe került a műemlékvédelem és a történelmi értékek megőrzése. Bár teljes rekonstrukció nem történt, egyre többen látogatják a vár romjait, különösen a természetjárók és történelmi örökség iránt érdeklődők körében.

Két tényezőnek köszönhető, hogy a vár romjai máig fennmaradtak: az egyik a kiváló, időtálló építőanyag (kemény kő és gránitkavicsos habarcs), a másik pedig a vár elszigetelt, nehezen megközelíthető fekvése, ami megóvta attól, hogy építőanyagnak elhordják. Ez magyarázza, hogy míg a szinte iker-erődnek számító Lippa vára jórészt elpusztult, Solymos vára ma is áll, méltóságteljes romként őrizve múltunkat.

A Maros bal partján emelkedő Lippa vára egykor Solymossal egy időben épült, s együtt alkották Erdély nyugati kapuját. A két vár nemcsak korukban, hanem sorsukban is hasonló: mindkettő az 1241-es tatárjárást követően jött létre, és Lippa már az 1284-es második tatár betörés idején menedéket nyújtott a lakosságnak.

Fénykorát az Anjou-korban élte, amikor Károly Róbert gyakran tartózkodott Temesváron és Lippán. Itt létesítette pénzverdéjét, okleveleket adott ki, és fontos igazgatási központot működtetett. Nagy Lajos király is folytatta ezt a hagyományt, 1397-től sókamara, 1414-től királyi adóhivatal is működött a várban.

A 14–16. században Lippa vára viharos történelmet élt meg. Tulajdonosai között ott volt Szilágyi Mihály, Giskra János, Bánffy Miklós, Corvin János és Brandenburgi György. Dózsa György 1514-es parasztfelkelése alatt a vár védői, Bodó Miklós kapitány vezetésével, elhagyták az erődítést, melyet egy bent hagyott szolga nyitott meg a felkelők előtt. amikor a védők rokonait, akik a városban maradtak, akasztófa alá állítottak.

1551-ben Báthory András idejében Gersei Pethő János, kardcsapás nélkül adta át a várat a törököknek. Ez volt az első alkalom, hogy a vár idegen kézbe került. A későbbi időkben olyan neveket találunk a birtokosok között, mint Castaldo, Mihály vajda, Bocskai István, Petneházi István és Bethlen Gábor.

Az 1616-os országgyűlés Bethlen javaslatára a vár átadását rendelte el a temesvári beglerbégnek. A lippai kapitány, Vajda István nem volt hajlandó engedelmeskedni, így Bethlen Nagyváradról ágyúkat hozatott, és kénytelen volt erővel elfoglalni a várat.

A török megszállás idején a várat megerősítették, kiterjesztették. Evlija Cselebi részletesen leírja: „...E nagy várnak déli oldalán álló középső vár ötszög alakú, igen erős és szilárd bástyájú... nem kőépület, hanem fából készült erős palánkvár." A törökök idején Lippa főként szerbek által lakott településsé vált.

1686-ban Caraffa Antal tábornagy visszafoglalta a várat, de 1695-ben újra a törökök kezére került. A visszafoglalás utáni romos állapotát nem tartották érdemesnek kijavítani, így a törökök lerombolták a még álló falakat is.

Az 1717-ben Löffelholz császári ezredes által elrendelt bontással Lippa várának története lezárult. Ma csupán a török bazár árkádos épülete emlékeztet a múlt nagyságára.

A 18–19. században Lippa város újra benépesült: kezdetben rokkant katonák, majd szerb és román családok telepedtek meg. A város gazdasági élete fellendült, jelentős fazekasműhelyek, főzde és vászongyár működtek itt. Az Erdélyből érkező tutajok faárukkal Lippán keresztül juttatták el áruikat Temesvárra.

A 19. században felvirágzott Lippafüred (Băile Lipova) gyógyvizes forrása, melynek később palackozott ásványvizéből "Briza Lipovei" néven országos ismertségű termék lett. 1933-ra úszómedencét is építettek, a 20. század második felében pedig utógondozót létesítettek beteg gyermekek számára.

Az 1848–49-es szabadságharc idején is fontos események helyszíne volt a város. 1849. augusztus 10-12. között Kossuth Lajos is megfordult itt. A ház, ahol megszállt, ma emléktáblával ellátott történelmi helyszín.

Lippa ma is fontos része a Maros-vidéki történelemnek. A vár emléke ugyan elenyészett, de múltja élőről szól a történelem kedvelőinek, akik a mai városrészben keresik az egykori dicsőség nyomait.

Solymos Vára

Lippa Vára