Hagymás kalandok

A kilencvenes évek elején még alig kaptuk vissza a földjeinket. A kollektívos időszakból megmaradt a szokás: a családunk egy-egy nyáron félhektárnyi hagymát is megdolgozott. Ezt egy ideig a saját földünkön is folytattuk. Húsz-harminc árnyit is tettünk, amíg be nem bizonyosodott, hogy többet költünk rá, mint amennyi hasznot hoz.

Nem tudom, hányan tudják, mit jelent negyed- vagy félhektárnyi hagymát megdolgozni, majd zsákokban a piacra vinni. Először is finomra kell munkálni a talajt. Aztán három-négy embernek két-három napi munka csak a dughagyma elültetése: kétrét hajolva vagy négykézláb végigjárni a négyszáz méteres sorokat. Utána kapálni kell, tetejezni, vagyis a virágokat letépni.

Augusztus elején a hagymaszedés a felnyűvéssel kezdődött. Kitéptük a földből a hagymát, nyolc-tizenkét sor termését egy sorba hánytuk, majd rakásokat csináltunk belőle. Amint megérett, fel kellett nyűni, mert ha egyhetes eső kapta el a földben, nehezebb volt kiszedni, beleszakadt a szára, és sok el is rothadt. Ha már fel volt szedve, jobban átvészelte az esőt.

Utána következett a hagymapucolás, ami a föld nagyságától és az időjárástól függően akár három hétig is eltartott. Odaültünk a rakások mellé. Hagymászsákba tömtük a száraz hagymaszárat, az volt az ülőkénk. Mellettünk két-három vödör: a jónak, az aprónak és a hibásnak. Csak a rothadtakat dobtuk félre.

Ennyi munka után következett az értékesítés, ami néha kész kabaré volt. A föld szélén az átvevők olyan árat kínáltak, hogy az embernek égnek állt a haja. Ha hazavittük és tároltuk a hagymát, később ugyan drágábban adhattuk el, de sok bajlódással járt a szállítás meg a piacolás. Ráadásul a saját szemünkkel láttuk, mennyi romlik meg közben, mennyit kell eldobni.

És ha mindez nem lett volna elég, a hagyma körül olykor más kalandok is akadtak.

Hagymaőrség

Egy nyáron, a kilencvenes évek elején, már a saját földünkön termeltük a hagymát, és nemcsak mi, hanem más majlátiak is.

Megérett a termés, felnyűttük, sorba hánytuk, de még néhány napig hagytuk száradni, hogy pucoláskor könnyebben szakadjon le a szára.

Akkor híre ment a faluban, hogy tolvajok járnak a határba. Éjszakánként olyanok látogatják a hagymaföldeket, akik nem vetettek, nem kapáltak, csak arattak.

Összefogtak a rokonok, és párosával vagy hármasával kijártak őrködni a Majláttól Arad felé eső földekre. Mi is megbeszéltük a családban, hogy az öcsémmel kimegyünk a Fönlak felőli határrészre, ahol a mi hagymánk volt. Legalább elijesztjük a tolvajokat.

Este ki is mentünk, és ahogy tudtunk, felkészültünk az éjszakára. Vittünk néhány nagyobb botot, azokból menedékfélét állítottunk össze, és nejlonnal letakartuk, hogy ha elered az eső, ne ázzunk meg. A szúnyogokra is gondoltunk: hosszú nadrágot, inget vettünk, a sapkánkra szúnyoghálót tettünk. Aztán leültünk a hagymaföld mellé, nézelődtünk, beszélgettünk.

Eleinte még csak telt az idő. Elmondtunk egymásnak mindent, de az éjfél még messze volt. Sehol semmi mozgás, csak a szúnyogok hada nem unta meg a támadást. Mindent felvettünk, mindennel betakartuk magunkat, de azok csak megtaláltak, és csíptek szüntelenül.

Éjfél felé aztán feladtuk az egyenlőtlen küzdelmet. Fogtuk a biciklinket, és hazamentünk.

Jót aludtunk a hűvös, szúnyogmentes szobában. Reggel kimentünk megnézni a hagymaföldet, és láttuk, hogy nem járt arra senki. Ezzel mi be is fejeztük az őrködést. Rábíztuk magunkat a sorsra: lesz, ami lesz.

Mások azonban kitartóbbak voltak, és egyszer valóban tetten értek két tolvajt.

A két őr motorbicikli pufogását hallotta az éjszakai csendben. Nemsokára a fénypásztáját is meglátták. A motor egyenesen a hagymaföld felé tartott; látszott, hogy nappal már jártak arra, tudták, hová kell jönni.

Az őrök behúzódtak a közeli kukoricásba. Onnan figyelték, ahogy a két motoros megáll, előveszi a zsákokat, és szedni kezdi a hagymát. Akkor előjöttek, és bottal a kezükben a tolvajok felé szaladtak.

De azok sem voltak restek! Otthagyták a motort, és úgy eltűntek a kukoricásban, hogy reménytelen lett volna megtalálni őket.

Az őrök végül hazamentek: egyikük a két biciklit tolta, a másik az otthagyott motorbiciklit.

Reggel aztán jött a meglepetés. Alig ébredt fel a gazda, akinél a motor volt, máris rendőrök kopogtattak a kapuján. Amint beléptek az udvarra, megörültek: megvolt, amit kerestek, a lopott motorbicikli! Azt mondták, valaki bejelentette az ellopását, és íme, elő is került.

Hiába magyarázta a falubeli a hagymalopást meg az éjszakai őrködést, oda sem figyeltek rá. Megírták a jegyzőkönyvet, közölték, hogy majd küldenek valakit a motorért, és elmentek.

Annyira felháborodott a jogtalannak érzett vádon, hogy a rendőrök távozása után fejszét fogott, és belevágott a motor egyik érzékenyebb részébe. Amikor aztán jöttek érte a vingaiak, úgy adta oda nekik.

De ezzel még nem ért véget a történet.

Egy idő múlva idézést kapott: lopással és károkozással vádolták. Akkor jött hozzám Bálint Laci segítségért. Elmentem vele a rendőrségre, és elmondtam, hogy én is kijártam éjszaka a hagymaföldre őrködni, még ha a szúnyogok miatt nem is tartottam ki sokáig. Végül így rendeződött Laci ügye.

Csillag elszabadul

A kilencvenes évek közepén még megvolt az egylovas fogatunk. Egy augusztusi napon a feleségemmel ketten mentünk ki a határba hagymát szedni.

Nagy meleg volt. Szekérrel mentünk, mert hazafelé egy kocsi hagymát is hoztunk, és a lónak otthon sem lett volna jobb dolga, mint odakint. Talán még több légy bántotta volna.

A hagymaparcellánk kukoricaföld mellett volt. A dűlő végében álltunk meg, a kocsihoz kötöttük Csillagot, és nekiláttunk a munkának.

Délig még tűrhető volt az idő, de három felé már alig kaptunk levegőt a hőségben. Ingben-gatyában, kalappal a fejünkön ültünk a rakások mellett. Járt a kezünk, mint a motolla: tisztítottuk, válogattuk a hagymát, raktuk a vedrekbe, aztán a zsákokba.

Egyszer csak annyira bántották a legyek Csillagot, hogy elszakította a kantárszárat. Szabadnak érezte magát, megugrott, és szélsebesen elvágtatott, amerre látott.

Biztosan a legyektől akart megszabadulni. Nem hiszem, hogy sikerült neki, mert a böglyök olyan gyorsan repülnek, ahogy az áldozatuk menekül. Ezt már a saját bőrömön is tapasztaltam.

Megijedtünk. Mi lesz, ha elvész a ló? Az bizony nagy kár lenne.

Úgy, mezítláb szaladtam a dűlő vége felé, hátha meglátom, merre jár, és utolérem valahol. A feleségem is futott utánam, hogy segítsen, ha kell.

Amikor a kocsiúthoz közeledtünk, meghallottuk a patadobogást. Csillag felénk vágtatott. Olyan robajjal jött, mintha egy egész lovasszázad közeledett volna, de a kukoricától még nem láttuk.

Ettől még jobban megijedtünk. Arra gondoltam, hogy ha hirtelen elébe kerülünk, akár el is gázolhat bennünket. Inkább megálltunk négy-öt méterre a kukoricasorok végétől, és vártuk, mi lesz.

Meg is érkezett. Amint meglátott minket, pár méterre tőlünk megtorpant, felágaskodott, aztán hátraarc, és vissza, ugyanolyan gyorsvonatnyi sebességgel.

Több mint egy kilométert tehetett meg oda-vissza. Az egész napi álldogáláshoz szokott jószág bizonyára elfáradt, mert amikor utolért egy szalmát szállító fogatot, szépen beállt a másik két ló mellé. Úgy ment velük lépésben, mintha ő is oda lett volna fogva.

A kocsis először nem tudta mire vélni a dolgot. Aztán megsejthette, hogy valahonnan elszabadult a ló, mert lassított, és mindenfelé nézelődött, de folytatta az útját.

Szaladtam utánuk, és négy-öt perc múlva utol is értem őket. Amikor hallótávolságba kerültem, odakiáltottam a kocsisnak, hogy álljon meg, de ne szálljon le, mert attól Csillag talán újra elszalad.

Óvatosan elébe kerültem, hogy lásson és megismerjen. Meg is ismert: elég sokszor adtam neki zabot meg vizet, a gyerekekkel még kockacukrot is.

Lassan, szólongatva közeledtem hozzá. Nem futott el, bevárt. Megfogtam a fején maradt kötőféket. Még szerencse, hogy az rajta maradt, legalább volt mibe kapaszkodnom.

Vagy öt percig álltunk a fogat mellett. Mindenkinek meg kellett nyugodnia, rendeznie a légzését. Csak azután kezdtem hívogatni, és a kötőféknél fogva elvezetni a másik két ló mellől.

Tudtam, hogy nem lesz könnyű. Pár lépés után nyeríteni kezdett, ugrált, megint szaladni akart. Nem tudtam, hogy a fogat elé kívánkozik-e vissza, ahol máskor a helye volt, vagy tovább élvezné a szabadságot. Egyiket sem engedhettem.

Persze csak szép szóval próbálkozhattam. Nem volt nálam semmi, csak a kötőfékét fogtam, így legfeljebb egy méter lehetett közöttünk a távolság.

Én pedig mezítláb voltam. Amikor utána eredtem, nem keresgéltem a cipőmet. Most ott lépegettem a meg-megugró ló mellett, és néha csak pár centire dobbantott a patkójával a csupasz lábamtól. Nagyon kellett vigyáznom: ha rám lép, bizony összetör néhány csontot a lábfejemben.

Végül nagy nehezen, de szerencsésen visszaértünk a kocsinkhoz, ahol a feleségem ijedten várt bennünket.

Megkötöttem Csillagot, vizet adtam neki, aztán több mint félórán át keféltem, törölgettem. A végén megkönnyebbülve nyugtázhattuk, hogy minden baj nélkül rendeződött ez a kaland is.

© 2025. All rights reserved.

Write your text here...