Három jó barát

Mindig is szerettem rajzolni, a többiekhez képest azt hiszem, jobban is kezeltem a ceruzát. Addig mondták a rajztanáraim, hogy van tehetségem, amíg már én magam is elhittem. Így hát senki sem csodálkozott, amikor az érettségi után a kolozsvári képzőművészeti szakra iratkoztam, ahova simán be is kerültem. Két évig ott is koptattam a padokat.

A harmadik év elején, mint rendesen, én is elmentem beiratkozni, és úgy hozta a helyzet, hogy találkoztam két egyetemista barátommal. Az egyik marosvásárhelyi magyar fiú volt, aki agronómiára járt, a másik nagyváradi román fiú, aki papnak tanult. Egyidősek voltunk, már a felvételin megismerkedtünk, és azóta is sokat beszélgettünk, többnyire sörözés vagy borozás közben.

A Szamostól nem messze, egy pincehelyiségben kötöttünk ki, és azzal kezdtük, hogy kitettük egy rakásba az asztalra a nálunk lévő összes pénzt, hogy lássuk, hogyan is állunk anyagilag. Aztán elkezdtünk borozni. Ürültek egyre-másra a poharak, sok mindenről beszéltünk, s egyszer csak elkapott egy őszinteségi roham.

Már régóta mart belülről az a felismerés, hogy nem is vagyok olyan rendkívüli nagy zseni vagy tehetség, mint ahogy azt valamikor az én kis városomban mondták nekem, és ahogy talán én is gondoltam. Sőt, be kellett lássam, hogy az évfolyamtársaim majdnem mindegyike több tehetséggel van megáldva, mint én. Teli keserűséggel a lelkemben ezt el is mondtam a barátaimnak.

De nem álltam meg ennyinél. Tovább gondoltam a dolgot, és a jövőmről kezdtem el hangosan beszélni. Mi lesz belőlem, ha elvégzem az egyetemet? Azt már biztosan tudtam, hogy olyan tehetségem nincs, hogy híres képzőművész legyen belőlem, aki meg tud élni az eladott munkáinak az árából. Még az is szinte lehetetlennek tűnt, hogy például egy porcelángyárba kerüljek díszítőnek, vagy egy másfajta vállalathoz reklámgrafikusnak. Oda is az évfolyamelsők valamelyike esélyes.

S akkor mi lesz velem?

Odakerülök valamilyen vidéki iskolába rajztanárnak, akit senki sem vesz komolyan? Akinek az óráit általában fontosabb dolgokra is lehet használni, például takarításra vagy valamilyen ünnepélyre való felkészülésre? Akinek az óráját egy fontosabb tantárgy tanítója, akinek nincs elég óraszáma, bármikor átveheti? Ráadásul a gyerekek közül is csak keveseket érdekel a rajz.

Nem kecsegtetett túl nagy reménnyel a jövőm.

A többiek hallgatták szomorú monológomat, nagyokat bólogattak hozzá, s talán hogy vigasztaljanak, ők is kiöntötték a lelküket.

Először a papnövendék kezdte. Elmondta, hogy őt a szülei beszélték rá a teológiára, de nem érez elég vonzalmat ehhez a hivatáshoz. Nem is hívő teljes őszinteséggel, mert addigi életében az anyján kívül mindenki ateista szövegekkel tömte a fejét. De különben is, nem tudja elképzelni, hogy egész életében fekete csuhában járja a világot, és ájtatosan hókusz-pókuszozzon.

Elkomorodott az ő arca is, és már nem viccelődött, ha kellett, ha nem. Akkor elkezdtük mi vigasztalni. Bandi barátunk azzal próbálta jobb kedvre deríteni, hogy milyen jó lesz neki nyáron, mert ha csuhában jár, nem kell gatyát hordjon, így szabadon szellőznek a golyói, nem szorítja holmi gumi, nem gyűrődik össze a gatya szára, és így tovább.

Nem bizonyult túl jó viccnek ez sem.

Egy idő múlva már Bandi, a harmadik barátunk kezdte elemezni a saját sorsát. Ő sem volt megelégedve, ő sem látta túl rózsásnak a jövőjét. Ugyan mi lehet belőle az agronómia elvégzése után? Először is ki tudja, hova helyezik ki, hova kerül: a Bărăganba vagy Moldovába, s milyen körülmények közé. S mi lehet ott is? Legfeljebb brigadéros, aki reggeltől, hajnalok hajnalától késő estig, nyáron a nagy forróságban, télen a farkasordító hidegben kínlódhat a barmokkal és a sokszor szintén barom parasztokkal.

Nem túl hízelgő jövőképe volt neki sem.

Most már mind a hármunknak elborult az arca, s nem túl sok jókedvvel méregettük egymást. Mit lehet itt csinálni?

S akkor jött — no, nem a Tenkes kapitánya — hanem a popának egy ötlete, ami megváltoztatta mindhármunk életét.

Azt mondta, hogy ő tud egy posztliceális iskolát Nagyváradon, ahol rádió- és tévészerelést lehet kitanulni. Annak van jövője, mondta. Akkoriban, a hetvenes évek elején ez tényleg így is volt. Ugrásszerűen megnövekedett az ilyen elektronikus készülékek száma, amelyek bizony sokszor el is romlottak. Egyre-másra nyíltak a javítóműhelyek, de nagyon sokan nem szívesen vitték műhelybe a rádiójukat vagy a tévékészüléküket. Nemcsak azért, mert nehezek voltak, hanem mert sokszor még hazaszállítás közben is meghibásodtak.

Rendeltünk még egy liter bort, és alaposan körüljártuk a témát, a lehetőségeket, amelyeket ez a szakma ígért.

Addig-addig beszélgettünk, míg meg is fogadtuk: másnap kivesszük az iratainkat az egyetemekről, és beiratkozunk az elektronikai posztliceális iskolába.

Így is tettünk.

Mind a hárman elvégeztük, és le is dolgoztuk a szakmában a nyugdíjazáshoz szükséges éveket. Egyikünk sem bánta meg, hogy így cselekedtünk.