Ígéret apámnak - III. fejezet 1. rész

Gyermekkor

Változatos gyerekkorom volt. Németül cseperedtem a nagymamámnál, a Maros-parti házban, utána egy pár hónapot a Batthyány utcai gyönyörű palotában töltöttem, de csak azért, hogy lássam, van olyan is. Utána újra visszakerültem a nagymamám kertes házába, ott töltöttem az egész gyerek- és fiatalkoromat, jórészt szülők nélkül. Onnan jártam iskolába is.

Gyermekkoromból arra emlékszem, hogy nagyon fiús kislány voltam. Majdnem mindig fiúkkal játszottam, így erőteljes, izmos, élénk, ügyes gyerek lettem. Sokszor nagyobb fiúkat is helyre tettem egy-egy pofonnal, vagy fenéken rúgással. Lány barátnőm nem is volt, sok rosszasági kalandom viszont igen, olyan is, amikor 4 m magasról estem le, és nem lett semmi bajom, igaz, fűre estem. Az iskolában is volt bajom elég, főleg a viselkedésem miatt, mert a tanulással nem volt baj. Mindig az elsők között voltam. Harmadik vagy negyedikes koromban, játék közben úgy sikerült megütnöm egy fiút, hogy betört a feje. Vérzett is. Nagy zűr lett belőle. Másnap bejött a fiú apja, és az igazgatónő berendelt az irodába. Ott volt az áldozat az apjával. Én nem ijedtem meg, tudtam, hogy nem lehet nagy baja a fiúnak, hogy alig értem hozzá, alig vérzett egy kicsit, s így bátran feleltem az apja kérdésére, amikor azt kérdezte tőlem, én ütöttem-e meg a fiát. A szemébe nézve mondtam, hogy igen. Mást nem is kérdezett az apa, az igazgatónő felé fordult s azt mondta: nem is csodálkozik. Aztán az osztályba küldtek minket, gyerekeket, és csak otthon tudtam meg az apámtól, hogy megegyeztek a szülők és az igazgatónő, hogy nem dobnak ki az iskolából, főleg azért, mert az igazgatónő azt mondta, ilyen jó tanuló diákot vétek volna kidobni egy ilyen eset miatt. Így maradtam a Pedagógiai Líceumban. De tény, hogy azután jobban viselkedtem.

Ott végeztem el a 7 osztályt, én és még két osztálytársam, a legjobb tanulók, a közeli I. Slavici líceumba iratkoztunk be. De aztán amikor be akarta adni az apám az irataimat, jött a meglepetés. Nem fogadtak be, társadalmi származásom miatt, hisz földesúri ivadék voltam. Volt ám akkor sírás, de legjobban az apám bánkódott, azt mondta: az ő családjában eddig mindenkinek volt érettségi vizsgája. A bátyámmal nem volt gond, igaz, nem a Slaviciba iratkozott, őt befogadták, nem volt problémája ebből a szempontból.

Én nyugtattam az apámat: ne félj, nem lesz baj, nemcsak a középiskolát fogom elvégezni, de egyetemi diplomám is lesz. És úgy is lett.

Akkor a V. Roaită szakiskolába írattak, azt el is végeztem, minden probléma nélkül. Cukrász mesterséget kellett volna elsajátítanom, de nem sikerült megszerettetni velem, egy napig se gyakoroltam ezt a szakmát, inkább gyárba mentem, futószalagra dolgozni, mintsem elmenni szakácsfélének.

A Tricoul Roşu gyárban találtam munkát. Mint mondtam, mindig is energikus, életre való voltam, a kézügyességem is nagyon jó volt. Így nem sok betanulás után nagyon jó teljesítménnyel dolgoztam. Volt olyan eset, hogy 160–170 %-kal teljesítettem a tervet. De azért nem szaladt el velem a ló. A munkatársaim mondták, ha ilyen sokat termelek, akkor nekik is felemelik a tervet, amit ők nem tudnak teljesíteni, és akkor kevesebb lesz a fizetésük. Azután a 120%-ot sohasem léptem túl. Mikor elértem azt a határt, akkor leálltam.

Mindjárt az első lehető alkalommal beiratkoztam az esti líceumba, amit jó eredménnyel el is végeztem.

Amikor az esti utolsó évét végeztem, már megismertek a munkatársaim és a főnökök is, és irodába kerültem.

De amikor az érettségire került a sor, a nagymamám, aki nevelt engem kiskorom óta, akit nagyon szerettem, megbetegedett, rákos lett és 3 hónap alatt annyira leromlott, hogy meg is halt szinte a karjaim között. Nekem pedig pont akkor voltak a vizsgáim. Persze nem tudtam összpontosítani és alig lett 8-as a végeredmény.

Ennek ellenére elmentem vizsgázni Temesvárra, a Politechnikára, de nem jutottam be. Valamivel a vonal alá kerültem, mert akkor a bejutó médiába beszámították az érettségi vizsga eredményét is.

Abban az időben, amikor végeztem a líceumot, az apám már nem tudott dolgozni, ott kint az állami gazdaságban. Csak kijött rajta az a 10 év kényszerlakhely, amikor sokszor nagyon mostoha körülmények között lakott és nagyon sok gondon kellett rágódjon, nem csak a munkával kapcsolatos dolgokon, amiből volt mindig dosztig. Amikor jól mentek a dolgok, akkor is kritizálták, ha pedig valami baj volt, akkor mindig ő volt az hibás. De az is sokat rontott az egészségén, hogy mindig arra gondolt, hibáztatta magát, hogy nem vigyáz, nem gondoskodik kellőképpen a családjáról.

Az anyám, amikor látta, hogy az apám is megbetegedett, elhatározta, elmegy ő dolgozni. S hol talált munkát, hát az UTA gyárban, a szövőgépek mellett. Nagy lármában, porban kellett rohangálnia a fonalak után, és a munkához nem szokott asszonynak sehogy sem sikerült elfogadható eredményeket produkálni. Kiabáltak vele a durva főnökök, sokan kárörvendve figyelték a filigrán, finom úri asszony szenvedését. Két hónap alatt lefogyott, úgy nézett ki, hogy rossz volt ránézni. De akkor is akadt egy ember, egy nagyobb főnök, aki észrevette az anyám szenvedését, és segített rajta. Irodai munkára tette, de ez se hozta meg a kívánt eredményt. Ott se bírta ki egy fél évnél tovább.

Gyerek-fiatalasszony korában nem kellett dolgoznia, és amikor kényszerlakhelyre kerültek, ott se kellett állást vállalnia, akkor azért, mert minden idejét az Aradon maradt családtagjainak az ellátásával töltötte. Mindig valamit be kellett szerezni vagy hazavinni Aradra. Ezek a feladatok illettek hozzá, minden ilyen problémát olyan lezser könnyedséggel oldott meg, úgy repült át az életének ezen a részén, mint egy pillangó. Törékeny kinézésével, kedves tekintetével mindenkiből a jó oldalát hozta elő. Teljesen idegen emberek nem hogy ártottak neki, inkább segítettek rajta. Azt hiszem, jó lett volna színésznőnek…

Ebben az időszakban szinte életművészként élt az egész családunk. Szinte semmi jövedelmünk nem volt, de azért sohasem éheztünk és sohase szomorkodtunk, bánkódtunk. Mindig a megoldandó problémára összpontosítottunk, akkor is, ha egy ebéd-vacsora, vagy valamilyen ruhadarab vagy cipő megszerzése volt a cél. Az anyám mindig jókedvű volt, sokat nevetett, a nagymamám pedig derűsen nézte az élet gondjait-bajait, sohasem esett kétségbe, akármi is adódott az életünkben.

A bátyám szakmát tanult és 18 évesen már a Vagongyárban dolgozott. Hosszú évek után, és aztán évekig ő volt az egyetlen ember, aki fizetést hozott a házba. Utána az én fizetésem, majd később az ösztöndíjam volt a család pénzbeli jövedelme.

Mint említettem, egy évet dolgoztam a gyárban, s az idő alatt eléggé ismert lettem, mert jó eredményeim voltak, újságcikk is megjelent rólam. Egész évben készültem az elkövetkezendő vizsgára, és a következő évben az első tíz között jutottam be az egyetemre. Megígértem apámnak, hogy leérettségizek, egyetemet is végzek, és úgy is lett. Szerencsére ezt még megélte, s javított valamit a kedélyén.

A bejutás után el kellett intéznem a bentlakást és az ösztöndíjat, mert másképp lemaradtam volna megint az egyetemről. A beiratkozásnál ahhoz, hogy a szálláson helyet és ösztöndíjat kapjak, kérték a szüleim jövedelmi papirjait. Azt mondtam, se az anyámnak, se az apámnak nincs jövedelme, és ez így is volt.

Sehogy se akarták elhinni, hogy senkinek a családból nincs jövedelme. Szaladtunk fűhöz-fához, de senkitől sem kaptunk semmi igazolást.

Valamit tenni kellett, mert már úgy nézett ki, hogy ezt az egyetemi évet is elszalasztom. Akkor az anyámnak jutott eszébe valami, mégpedig egy öreg ügyvéd, aki nagyon jól ismerte és tisztelte Zih nagyapámat. Elmentunk hozzá, elmondtuk a problémánkat. Nem hiába volt nagyhírű jogász, a végén azt eszelte ki, hogy menjek el a megyei pártbizottság titkárához, mert ebben az időben az volt a tótumfaktum, csak az tud segíteni, mondta, s jól mondta.

Nem volt mit csinálni, ha nehezen is, de csak rászántam magam és elmentem a megyei első párttitkárhoz audienciára. Zimbreanu volt akkor az első titkár, aki nagyon rendes volt, szinte szívélyesen bánt velem. Ő volt az első, aki legalább meghallgatott, másoknak erre se volt idejük. Nem akarta elhinni ő sem, hogy egy 4 tagú család a semmiből, a kertjükből él (na és a tartalékokból, de azt nem mondtam). Mondtam neki, hogy senki sem hajlandó semmiféle papírt adni, ami ezt igazolná. Gondolkodott és azt mondta, nem azért az első ember a megyében, hogy ne tudjon megoldani egy problémát. Felhívta a városi bíróság elnökét, és megkérte, hogy hitelesítse az apám nyilatkozatát, hogy nincs jövedelmük. S így is lett, elmentem másnap az apámmal a bíróságra, ott megfogalmazták és hitelesítették a nyilatkozatát. Láss csodát, az egyetemen elfogadták a papírt, helyet is, ösztöndíjat is kaptam.

Az egyetemet nagyon szerettem (vegyészmérnöki szervezés, tervezés), azt tanultuk, ami érdekelt, szinte tiszta tízessel végeztem, és nem került nagy erőfeszítésembe ez az eredmény. Az egyik legkedvesebb tanáromat az utolsó évemben Resicára helyezték, ahol a Kombinát keretében megalakult a hidraulikus laboratórium. Épp azért helyezték oda a professzort, mert ennek a területnek volt a szakértője, ott volt a csúcson a mestersége terén, és mondták, mutassa meg praktikusan is, amit olyan jól tud teoretikusan, s ő belement a játékba. Igazi szakember volt. Jó viszonyban voltam vele — ő tényleg a zéróból alakított ki egy modern, a termelést segítő laboratóriumot, s persze oda olyan emberek kellettek, akik nyitottak voltak az újra, na meg ismerték is a szakmát. Úgyhogy ez a tanár behívott az irodaába és mondta, menjek oda mellé, remek munkakörülmények közé, jó fizetéssel. Örömmel vállaltam a kihívást, összepakoltam, és irány Resica. 26 éves voltam akkor. Otthon hagytam a jövedelem nélküli szüleimet. Igaz, akkor a bátyám már dolgozott, és ott lakott a szüleimmel és megvoltak valahogy.

Ahogy a munkahelyre kerültem, kaptam szállást egy munkásotthonban. Igaz, volt külön szobám, bár alig kb. 19 nm volt, de az enyém. A WC a folyosó végén, de a legnagyobb baj az volt, hogy sehogy sem tudtam megvédeni a dolgaimat. Szinte hetente betörtek, nemcsak hozzám, hanem a többi lakóhoz, és hiába hívtuk a rendőröket, azok nem kapták el a tolvajokat. Nehéz is lett volna, mert azok is közénk valók voltak, a szomszédjaink. Tudták a programunkat, a fizetés dátumát stb., na és nem is vittek el nagy értékeket, mert nem tartottunk ott szinte semmit, csak kevés ennivalót és váltás ruhákat. A garzon a gyár mellett volt, kb. 100 m-re, így minden értékesebb dolgot az irodám szekrényében tartottam, nem csak én, de mindenki.

Egyszer egy rokonom járt Resicán, és megkeresett a gyárban. Beszélgettünk, megmutattam neki a munkahelyemet, a modern laboratóriumot, az öntödéket is, s annyira eltelt az idő, hogy egyszer csak azt mondta, ha már így beesteledett, nincs hova menjen, nem szállhatna-e meg nálam. Meghívtam, nálam aludt. Látta a körülményeket és mikor másnap elment, azt mondta: ne félj, Magdolna, nem mondom el anyádnak, amit a szálláson láttam, hanem csak azt, amit a munkahelyeden.

Máskülönben nagyon jó körülmények között, jó kollégákkal, fiatal mérnökökkel dolgoztunk, mindig nehéz, újításra váró feladatot kaptunk. Szerettem ott dolgozni. Olyan jól kerestem, hogy küldhettem haza pénzt. Volt olyan, hogy az anyám telefonált, lányom nincs mit együnk, vagy fázunk, nincs tüzelőnk, s akkor én küldtem pénzt postán. De a resicai évek alatt vittem haza a szülői házba az első televíziót, mosógépet és frizsidert is.

Két év után adódott egy alkalom, hogy közelebb kerüljek a szüleimhez. A laboratóriumban, ahol dolgoztam, hiányzott egy számítástechnikai munkatárs. Ez volt az első alkalom, hogy ilyesmi előfordult, akkor jelent meg ez a mesterség, számítógépes adatfeldolgozás. Az első számítógépek olyan nagyok voltak, hogy csak jó nagy szobába fértek el. Ott volt a nagy gép a gyár új szárnyában, és nem volt, aki bánni tudjon vele. Akkor indult Temesváron, az egyetemen egy ilyen, egyéves kurzus és a főnökeim engem küldtek oda. Én vállaltam, mert közel volt Aradhoz és utazással is el tudtam jutni a kurzusokra. Egy évig jól ment a dolgom. A fizetésemet rendesen kaptam, ezenkívül ellátást, szállástámogatást is, úgy hogy jól kerestem, kezdett alakulni a sorsom. Többet voltam otthon, úgy hogy még külön órákra is volt időm. Matematikát tanítottam érettségire készülő fiataloknak, akik a politechnikára készültek. Még onnan is volt jövedelmem.

Amikor letelt az egy év, visszakerültem Resicára, de akkor már nem tűrtem olyan jól a távolságot a szüleimtől, mint annak előtte. Az egy év alatt megszoktam őket, láttam, hogy szükségük van rám, kezdtem azon gondolkodni, hogyan tudnék Aradra kerülni. Hétvégeken sűrűn jártam haza, és egyszer találkoztam egy ismerősömmel, aki azt mondta: a munkahelyén, a Technometalicában már hónapok óta keresnek egy számítástechnikai szakembert.

Akkor elhatároztam, hogy felmondok Resicán. Nagy galiba kerekedett ebből, mert még le sem járt az az egyetem utáni 5 év, amit ott kellett volna tölteném, de erre még rájött az egyéves temesvári képzés, s az, hogy nagy szükség volt ott rám, mint számítástechnikusra a laborban. Ezenkívül nagyon sajnáltam, hogy megbántom a főnökömet, aki oda vitt, s aki mindenben segített az egyetemi évek alatt, és az első munkaéveimben is.

Mindennek ellenére beadtam a kérvényt és megíndítottam a felmondásomat. Akkor aztán jobban utánanéztek a dolognak és azt mondták, ha elmegyek, vissza kell fizetnem a képzés díját. Igen sok pénz volt az, s nem akartam fizetni, volt nekem mire költsem a pénzt. A végén a tudomásomra jutott, hogy a személyzetis, amikor elmentem a képzésre, alá kellett volna írasson velem egy szerződést, hogy a kurzus után náluk fogok dolgozni legalább 3 évig, de az elfelejtette ezt beírni a szerződésbe. Akkor én Aradon megkerestem egy ügyvédet, és kikértem a véleményét. Azt mondta, ő beadhatja a kérelmet, és meg is nyerhetem az ügyet, de ha tárgyalásra kerül a sor, még a személyzetis is megüti a bokáját, akár börtönbe is kerülhet, de az biztos, hogy vele fogják megfizettetni a képzés díját.

Mikor ezt megtudtam, már bátrabban tárgyaltam a gyár vezetőivel, s mondtam, nem nyújtok be pert, ha elengednek, sőt meg is fizetem a képzés árát, részletekben. Össze is jött a megállapodás, Aradra kerültem és két évig fizettem a képzés árát, de nem esett nehezemre, mert jó fizetést kaptam Aradon is és kicsik voltak a részletek, amit fizetnem kellett.