„Irene” és lányai
A tengerparton nemcsak a hullámokat figyeltem, hanem az embereket is. Egy görög anya és három kislánya többet mesélt a harmóniáról, mint bármilyen szó.
ESSZÉ
6/27/20265 min read
Elég korán kiértünk a strandra, de a megszokott helyünket már elfoglalta egy lengyel csapat: három család, gyerekekkel. Így egy sorral hátrébb, a víztől egy kicsit távolabb kerestünk helyet. Nemsokára egy görög család telepedett le az előttünk lévő napernyő alá, a lengyelek mellé. Így, akaratlanul is, egy nem remélt és szórakoztató eseménysorozat tanúja lehettem.
A görögök négyen voltak: négy nő, az anyuka és három kislánya. Még a legnagyobb sem lehetett iskoláskorú, úgy hatéves lehetett; a középső kislány négyéves, a kicsi pedig még kettő sem. Az anyuka nem volt túl magas, szikár alkatú volt, olyan, mint Irene Papas. Érdekes, több, sőt mondhatom, sok olyan nőt láttunk Görögországban, akik arcvonásaikban Irene Papasra hasonlítottak, legalábbis nekünk így tűnt. Igaz, a férfiak pedig Anthony Quinnre hasonlítanak, aki viszont csak tiszteletbeli görög.
Ez a vékony, de izmosnak tűnő anyuka karba kapta a legkisebbik lányát, és két fürdőkelléket is hozott magával: egy kacsa formájú úszógumit és egy kerek gumimedencét. Elrendezte a törülközőket, aztán elment a tengerig, és vizet merített a gumimedencébe. Persze, mire az ernyőhöz ért, a víz fele kifolyt, de azért maradt benne valamennyi melegedni való.
Közben jött a strandmester, és kérte az ernyődíjat. Az asszony mondott valamit, mire a fiú elfordult, és elment anélkül, hogy tovább követelte volna a pénzt. Csak később értettem meg, hogy az asszony valószínűleg azt mondhatta: nem maradnak sokáig, és mire jönnek a fizető vendégek, már szabad lesz az ernyő.
Azután fürdőruhát adott a lányokra, a víz partjára vitte az úszógumit, beletette a középső leánykát, karba kapta a kisebbet, odaszólt valamit a nagynak, és határozott léptekkel bement a tengerbe. A kicsi a kezében volt, a középsőt az úszógumival együtt húzta maga után. Velük nem is volt baj. Ők hárman, amikor egy kicsit kisebb volt a hullám, átléptek rajta, és már benne is voltak a derékig érő vízben, ahol a hullámok már csak szelíd emelkedések és esések voltak.
Egyikük sem mutatott semmiféle meglepetést, hogy hideg a víz, pedig én már fél órája bátorítottam magam, de még mindig csak arra vártam, hogy melegebb legyen. Akkor már láttam, és biztos voltam benne, hogy nem nyaralókat figyelek, hanem helybelieket. Addig csak az anyuka vonásai tűntek görögösnek; a kislányok inkább barnásszőke hajúak voltak, nem tűntek különösebben görögnek.
A nagyobbik eleinte úgy volt, mint én: csak bokáig ment a vízbe, és ahogy jött egy nagyobb hullám, iszkiri kifelé. Egyszer aztán csak erőt vett magán, átugrotta a hullámtörést, belement a vízbe, belekapaszkodott az úszógumiba, és mind a négyen szinte kört formáltak. Ott lubickoltak egy jó darabig.
Az elején azt hittem, veszélyben vannak. Három ilyen kis gyerekre nem tud vigyázni egyetlen felnőtt — gondoltam. Nem éppen sekély vízben voltak. Hullámzáskor még az anyukát is megemelte a víz. Arra gondoltam, ha valamelyikük valamilyen meggondolatlan mozdulatot tesz, az anyukának rá kell összpontosítania, és akkor mi lesz a másik kettővel?
Már úgy volt, hogy felkelek, és bemegyek a vízbe pár méterrel mögéjük, hogy ott legyek a közelben, ha netán szükség lenne segítségre. De mire feltápászkodtam és elindultam volna, már láttam, hogy semmilyen veszély nincs. Nagyon összehangoltan, biztonságosan mozogtak. Egyik gyerek sem került egy méternél távolabb az anyukától, és neki egyikükre sem kellett rákiabálnia. Szépen ringatóztak a hullámok tetején, és örültek egymásnak.
Fél óra múlva szépen kimentek a vízből. A kicsit az anyuka a már melegebb vizű gumimedencébe tette, megtörölte a nagyobbakat, a középsőre pedig egy trikót is ráadott. Azt is érdekesen csinálta. Ráhúzta a trikót a fejére, aztán tört egyet a fánkból, ami előkerült a szatyorból, és betette a kislány szájába. Amíg az rágta, tört és adott egy-egy falatot a másik kettőnek is. Aztán bedugta az egyik kezét a trikó ujjába, és adott neki még egy falatot. Utána a többieknek is, aztán a másik ujj is sorra került.
Éppen úgy álltak ott előttünk, pár méterre, mint egy fecskecsalád. A három fióka csak tátotta a száját, az anyuka pedig adta be a falatokat. Azt is megértettem, miért csinálta így: mert a lányok keze homokos volt. Nem vesztegették az időt kézmosással; amikor kellett, tátották a szájukat, közben pedig tovább homokoztak.
Aztán még játszottak egy kicsit a medencében a húgukkal, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy már fel is vannak öltözve, és indulnak hazafelé, éppen olyan szép sorban, ahogy jöttek.
Arra gondoltam, merre lehet az apa. Talán egyedül neveli az asszony a gyerekeket? De mire elmentek, arra a következtetésre jutottam, hogy egy csonka család nem tudna ilyen harmóniában élni. Biztosan munkában van. Dolgozik.
No, de nem volt ilyen harmónia a lengyeleknél. Ott minden rossznak az oka egy öt-hat éves fiúcska volt. Neki semmi sem volt jó. Ha valamelyik gyerektársa csak hozzáért az úszógumijához vagy a kislapátjához, elkezdett ordítani, de úgy, hogy rossz volt hallgatni. Odaszaladt az apjához, és ott visított még hangosabban. Egyszer csak elhallgatott, és elkezdte pofozni az apját. Akkor nevetett. De ha az apja lefogta a kezét, vagy visszaadta neki, simogatásszerűen, a pofonokat, megint kezdődött a koncert.
Egyszer aztán úgy megharagudott, hogy „világgá ment”. Elment vagy tíz lépést, persze sírva, és vissza-visszatekingetve, hogy megijedtek-e attól, hogy ő elindult. Hát nem ijedtek meg. Ő pedig megállt, és bömbölt tovább. Egyszer csak felállt az anyuka, utána ment, karjába vette, és elvitte, szégyenében, valahova jó messzire. Egy idő után aztán visszajöttek, és egy darabig csönd volt.
Én pedig megnyugodva, mint aki végignézett egy jó színházi előadást vagy filmet, belegázoltam a hullámokba — közben a víz is melegedett —, és lubickoltam egy órányit.
