Izergil anyó
Többnyire átugrottam a regények leíró részeit, de Gorkij néhány sora ezúttal megállított. Az ölembe ejtettem a könyvet, és a kerti hintaszékből nézve a fákat meg az eget, jólesett egy kicsit elcsendesedni.
ESSZÉ
10/8/20261 min read
Régen sok orosz regényt olvastam, szerettem Tolsztoj, Turgenyev, Solohov könyveit. Az évek során talán háromszor is elolvastam a Zsivágó doktort. (No, nem minden sorát, hanem a fontosabb részeit, s gondolom, ebben a film zenéje is közrejátszott.)
A járvány miatti karantén egyik napján levettem a polcról egy kis szürke könyvet. Nem látszott rajta, ki írta, mi a címe. A kerti hintaszékbe ültem, felütöttem csak úgy, találomra. Kiderült, hogy Makszim Gorkij Mezítlábasok című könyvét tartottam a kezemben, s mivel az Izergil anyó című novellánál nyílott ki, abba olvastam bele…
Mielőtt idéznék pár sort a novellából, meg kell említenem, hogy a karantént megelőző időszakban kevés időm jutott olvasásra, és (gondolom) nemcsak én voltam úgy, hogy a regények leíró részeit többnyire átugrottam, és a történésekre, az eseményekre figyeltem.
De ezúttal a tizedik sor után ezt olvastam:
„Az égen még most is ott kóválygott néhány különös alakú, színű, cifra felhőfoszlány; emitt fakók, hamvas kékek, amott halvány feketék vagy barnák, csúcsosak, mint a sziklatörmelék. Közöttük szelíden ragyogott egy-egy aranycsillagpettyes, sötétkék égszelet. A hangok, illatok, felhők és emberek mind-mind különösen szépek, búsak voltak, és egy csodás rege kezdetének tetszettek. És mintha megállt volna minden növés, gyarapodás, mintha minden haldoklott volna. A hangok zaja elhalkult, amint távolodott, utoljára szomorú sóhajjá csitult.”
És akkor az ölembe ejtettem a könyvet, néztem egy darabig a fák lombjait, az előbukkanó kék eget. Később a szemem is becsukódott, és nem tudom, mennyi idő után, de nagyon kellemes hangulatban ébredtem.