Jugoszlávia és Houston

Nemrég egy érdekes dokumentumfilmet láttam. Az „Itt Houston, van egy kis gondunk” c. film a hidegháború űrkutatási versenyének egyik legnagyobb titkát leplezi le. Azt akarja bizonyítani, hogy a világűr meghódításáért vívott harcban az amerikaiak csak jugoszláv segítséggel tudták megelőzni a Szovjetuniót.

Miért figyeltem föl erre a filmre? Azért, mert már régóta foglalkoztatott az a kérdés, hogy a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben miért volt olyan jó gazdasági helyzet szomszédjainknál.

Emlékszem, a hetvenes évek közepén, amikor Aradra kerültem rendőrként, nagyon sok problémánk volt a szerb csencselő turistákkal, akik különbnél különb árukat hoztak magukkal (nejloningeket, tergált, rakott szoknyákat, füs köpenyeket stb.), azt árulták, és nagy mennyiségben vettek élelmiszereket, pl. szalámikat. Nemcsak a piacokon, de sokfelé az utcákon is, s sokszor meglopták őket, s ha az irataik is eltűntek, akkor foglalkozni kellett az ügyükkel, hogy haza tudjanak jutni. Akkor pár hónap alatt megtanultam szerbül. (Valójában egy magyar–román–szerb–angol–német–orosz keveréknyelvet, amivel meg tudtam értetni magam mindenkivel.)

Nemcsak a rádióból és a televízióból ismertem tehát a jugoszláv helyzetet (az íróasztalomon lévő kis rádión csak szerb adókat hallgattam, mert mindig nagyon jó zenét adtak, s már a híreket is kezdtem érteni), hanem közvetlen kapcsolatokon keresztül is, és csodálkoztam a két ország állapota közti különbségen. A 90-es évek elején, amikor mi is át tudtunk jutni, akkor saját szemmel is láthattam a különbséget. Még a kis falvakban is, ahol rokonokat kerestünk, minden utcában szép, új házak, aszfaltozott utak, mindenfelé boltok, termelőegységek stb. A mi utcáink sivatagoknak tűntek akkoriban. Sokkal jobban éltek a jugoszlávok, mint mi, és szabadabbak is voltak.

Nem találtam magyarázatot erre a helyzetre, s akkor túltettem magam ezen a kérdésen, és csak most jutott újra eszembe, amikor ezt a filmet láttam. Arra gondoltam: no lám, megvan a válasz, honnan volt a szerbeknek pénz a robbanásszerű fejlődéshez. Nem tudtam, mennyi a realitása a filmben közölt adatoknak, s elkezdtem utánanézni a dolgoknak.

Előbb azonban egy pár szó Jugoszláviáról.

Kettős egyetértésen alapul Jugoszlávia megalakítása. Az egyik: a Monarchia széthullása után a délszláv népek biztonságra törekedtek, hisz Olaszország a béketárgyalásokon hangos szóval követelte a dalmát városokat, még az Adria Királynője, a Velencei Köztársaság időkre hivatkozva (aminek meg is volt az alapja, elég még ma is végigmenni a dalmát óvárosokon). Ez a veszély érdekközösségbe tömörítette a szerb–horvát–szlovén népeket. Nem akarták az osztrák–magyar uralmat olaszra cserélni.

A másik: az egyetértés a nagyhatalmak között is megvolt, akik jobbnak látták a rebellis délszláv népeket egy közös országba tömöríteni (legalább egymással ne legyen bajuk alapon), s akik Jugoszlávia létrejöttét az erőegyensúly részének tekintették.

Az idők során azonban sorra kiütköztek a történelmi különbségek a különböző népek között. A II. világháború alatt csak az erős szerb vezetés tartotta össze őket, később pedig a koszovói-albán válság szép lassan kikezdte, felemésztette az összetartó erőt, s kitermelte a Milosevics-jelenséget, ami a 90-es évek elején háborúba sodorta a délszláv népeket.

1948-ban Jugoszláviát kizárták a Kominformból, a Szovjetunió pedig politikai és gazdasági blokád alá fogta a sorba beállni nem akaró országot. Ekkor már a túlélés követelményei alapján, mivel akkor még nem számíthattak a Nyugat segítségére, bevezették az önigazgatás eszméje alapján a közigazgatási és gazdasági decentralizációt, ami jól illeszkedett a soknemzetiségű térség történelmi tradíciójához, és így megosztották a felelősséget is: nem minden nehézségért csak a központi vezetés volt okolható. A helyi, regionális önrendelkezés segített is a megélhetési problémákon, de csak rövid távon. (Lám, mi okozta a régebben olyannyira irigyelt tartományok autonómiáját déli szomszédunknál.)

S még egy zárójel: így oldotta meg az észak-koreaiak éhezési problémáját Kim Dzsong Il is, önállóságot adott a vidéki tartományoknak, területi egységeknek, akik így el tudták látni magukat. Szocialista rend csak a nagyvárosokban maradt meg.

A külön út azonban nagy gazdasági nehézségeket okozott, és Titónak valamivel meg kellett teremtenie az önállóság költségeit. Ekkor került elő a szlovén eredetű Herman Potočniknak, az egykori Osztrák–Magyar Monarchia katonai mérnökének 1928-ban publikált szakkönyve a rakéták működési elvéről és annak hasznosításáról a repülőgépgyártásban.

Tito ez alapján előbb egyedül, saját erőből, rohamtempóban építette ki űrprogramját, konkrétan: építtetett egy földalatti, titkos űrkutató-központot, mégpedig a bosnyák–horvát határon, Bihać közelében fekvő Željava térségében, ami ma is létezik, s ahol 1990-ig vadászrepülőket gyártottak is. Most romos állapotban látható a mellékelt ábrán. Itt gyártottak is harci repülőgépeket, de csak egyetlen államnak, Malajziának tudtak eladni egy párat.

Amikor minden kötél szakadt, elfogytak a tartalékok, valamit tenni kellett. Tito hasznosítani próbálta, áruba bocsátotta az űrprogramját, az amerikaiak pedig ráharaptak, mert akármit megtettek volna, csak hogy lekörözzék a Szovjetuniót az űrkutatás terén. Gondolom, arra is számítottak, hogy a megvásárolt program adataiból rájöhetnek az oroszok néhány titkos adatára is.

S az így több százmilliárd dollárhoz jutott Tito ezt a pénzt az egész ország gazdasági fellendítésére használta, s ez látszott a 70-es évek elején, amikor már sok téren látható volt a különbség Jugoszlávia és a szomszédos országok között. A baj csak az volt, hogy nagyon szétaprózta a támogatásokat, de mivel nem fektetett nagy beruházásokba (egyedül csak a Zastava autógyárat építette fel), egy idő után a sok dollár is elfogyott, s újra jelentkeztek a bajok.

Az amerikai tudósok hamar rájöttek, hogy zsákbamacskát vettek, mert a programot nem tudták hasznosítani, s akkor írták a politikai vezetésnek azt a mondatot, ami a film címe is lett: „Itt Houston, van egy kis gondunk.”

John Kennedy elnök engedélyezte ezt az üzletet, aki mindent megtett, hogy visszaszerezze a kiadott pénz legalább egy részét. Igaz, Tito is igyekezett, akkoriban már termelt a kapott pénzből épített Zastava autógyár, és 2-3 hajórakománynyi kisautót el is küldött Amerikába, de ott, a nagy bolid autókhoz szokott amerikaiak nem vásárolták a mini autókat, másból pedig nem volt mivel fizetni. A filmben azt is mondják, hogy bombázással is megfenyegették Jugoszláviát, de az se hozott eredményt.

S ha elengedem a gondolataimat, szerintem még az is lehetséges, hogy az 1999-es bombázások elhatározásakor még voltak olyan emberek a vezetésben, akik emlékeztek erre a malőrre, és ez is adott egy löketet a bombázási parancs kiadására.

© 2025. All rights reserved.

Write your text here...