Kaposvári jegyzet – Találkozás egy futóművésszel

Júliusban Kaposváron tartották meg a Kitász (Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szervezete) éves vándorgyűlését, amelyet a rákövetkező évben mi, aradiak rendeztünk meg.

Egyik délután a város sétálóutcáján siettem egy találkozóra. Ahogy elhaladtam egy terasz előtt, egy asztalnál őszhajú, kopaszodó, szakállas férfit láttam, olyasféle szakállal, mint amilyet Kett Groza János visel. Nem voltam teljesen biztos benne, hogy ő az, de mindenesetre köszöntem neki, s a férfi kedvesen intett vissza. Ezt látva megálltam egy pillanatra – biztos, ami biztos, gondoltam –, nehogy szégyenben maradjak, hogy távol, idegenben nem veszek észre egy ismerőst. Bementem a teraszra, és kezet fogtam vele. Akkor már, közelről láttam, hogy nem az, akire gondoltam, így hát bemutatkoztam. Ő is mondta a nevét: Csorba Simon László. Alig tudtam elmondani, hogy egy aradi festővel tévesztettem össze, már maga mellé ültetett, és elindult egy meselavina. Még szerencse, hogy értesíteni tudtam kaposvári barátomat, jöjjön ő is arra a teraszra, ahol „elakadtam”. Közben megkerestem a neten, a telefonomon Kett G. fényképét, és megmutattam, kivel tévesztettem össze.

Először a festő Barcsay Jenőről kezdett mesélni. De – mint alapos ember – az elején kezdte. Nemesi és művészi családból való: apja nemes volt, anyja Szinnyei Merse-leszármazott. Édesapja orvosként építtette fel azt az épületet, amelyet a szocializmus idején államosítottak, és amelyben ma is a megyei kórház működik. A családi hagyományt követve orvosi egyetemre iratkozott, de egy ápolónővel való afférja miatt elbocsátották, így más után kellett néznie. Egy évre egy állami mezőgazdasági vállalathoz helyezték, s csak azután folytathatta tanulmányait. Az igazgató rendes ember volt: igaz, hogy a lóistállóba helyezte, de nem ganét hányni, hanem festeni – lovakat, lószerszámokat. Akkor már tudta, hogy az orvosi egyetem helyett a képzőművészetre fog jelentkezni, és hogy Barcsay Jenő, a Művészeti anatómia című könyv szerzője fogja vizsgáztatni. Egész nyáron az ő könyvét tanulmányozta, miközben a lovakat festette. Ősszel még egy kiállítás is összejött a lovas képekből, amelyet Barcsay is meglátogatott, s azt mondta: „Ez a festő az én tanítványom.”
A kiállítás rendezője tiltakozott, mondván, hogy Csorba nem tanult festészetet, de a vérében van valami festői hajlam. Barcsay nem akart hinni neki: „Hozzátok ide ezt az embert” – mondta. A találkozás végén kiderült, hogy Csorba valóban az ő könyvéből tanult, s a mester felismerte tanítási stílusának nyomait Simon képein. Így alakult ki közöttük egy egész életre szóló barátság. Persze sokkal bővebben mesélte el ezt az esetet, és a későbbi kapcsolatukról is szólt.

Egy másik érdekes története a futásról szólt. El lehet mondani, hogy a kilencvenes években olyan volt az új ismerősöm, mint Forrest Gump – sőt, még több: futóművész. Először Párizsból szaladt haza 28 nap alatt, de később a Bajkál-tóig is eljutott. Aradon is futott (a róla szóló tudósítás a Nyugati Jelenben megkereshető). Azt mondta: „A test legyőzése a lélek felszabadulásának kulcsa”, és hogy a futás összekapcsolódik a művészettel is. Többnyire egyedül futott, szponzora sem igen volt, de mindig akadt valaki, aki befogadta, enni adott neki. Előfordult, hogy kirabolták, vagy autó ütötte el. Úti élményeit tizenkötetes Rajzolt filozófiák című művében örökítette meg.

Azt is elmondta, hogy a maratoni, illetve hosszútávfutók úgy tudják összpontosítani és mozgósítani minden erejüket, hogy egyfajta hormon szabadul fel a testükben a nagy erőfeszítés miatt – éppúgy, mint a drogosoknál, vagy például a náci lágerek túlélőinél. Ezt a hormont a hit és a bizalom termeli az olyan emberekben, akik hisznek a sikerben, hogy túlélik, eljutnak a célba. De ez a hormon nem termelődik például a halálra ítélteknél, vagy azoknál, akik nem hisznek abban, hogy győzhetnek, célba érhetnek.

Voltak nehéz időszakok is az életében – vagy inkább fordítva: ritkán voltak sikeres évei. Például 2005-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, de volt hajléktalan is, pszichiátriai szanatóriumba beutalva, stb. Pár hónap hajléktalanságát akkor hagyta abba, amikor egy parkban, egy padon ülve egy kóbor kutya telepedett mellé – amelyik pont olyan büdös volt, mint ő. Akkor hazament. A pszichiátrián sem tétlenkedett: társai gyógyításán dolgozott, és olyan sikereket ért el, hogy végül elvégzett egy kurzust, diplomát szerzett, sőt, ma is ezzel foglalkozik – egy saját maga kidolgozott módszer, a művészetterápia alapján. Erről is mesélt vagy fél órát, de én most nem próbálom leírni a módszerét, inkább megadom a YouTube-csatornáját: Rítus labirintus. Itt több film is megtekinthető az általa végzett kezelésekről. Az egyikben egy addig teljesen zárkózott fiatalember a terápia végére aktív, másokat vezető személyiséggé vált.

Még mesélhetnék, de megállok. Az írás végeztével arra gondoltam, hogy ha sikerül egyeztetnünk, meghívom Aradra egy előadásra, amelyre Kett Groza Jánost is elhívnám. Azt hiszem, senki sem unatkozna a találkozón.

S még valami: nemrég kaptam egy levelet tőle, amelyben meghív, hogy partnerként vegyünk részt egy pályázatán 2016-ban, Abaligeten, Pécs közelében.

Utóirat

Végül sikerült egyeztetni a napot: november 13-án, 17 órakor a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében találkozhattak az aradiak is Csorba Simonnal. A róla korábban megjelent cikkekből Fekete Károly olvasott fel részleteket, majd levetítettünk egy kisfilmet, amelynek címe Bástya üti futót. Ez Portisch Lajos és Csorba Simon sakkpartiját mutatta be, ahol – ahogy Simon mondta –:
„Egy valódi konfliktust játszottunk el – a sakk nemzetközi nyelvén, sajnos a többség számára kevésbé érthetően. Ott voltam, mint futó, egy kis bábú formájában a sakktáblán. Azt gondoltam a meccs után, a futó meghalt. Eljátszottuk a futó halálát, ha tetszik. Én ezt egy jelképes reprezentációnak tekintettem az életperformanszomhoz, amelyben döntést hoztam arról, hogy kivel is „ölessem meg” magam.”

A film után beszélgettünk különleges vendégünkkel.
Szeretettel vártunk minden érdeklődőt.

És még valami: volt egy kérésem. Ez az írás már megjelent a Havi Szemle szeptember–októberi számában. Arra kértem azokat, akik már olvasták ott, hogy jelezzék vissza a Nyugati Jelen internetes oldalán. Ez sokat segített a Havi Szemle megújítási terveinkben.

Kett Groza Janos

CSorba-Simon Laszlo