Kasza-mese

A minap a barackfáról néztem le, s észrevettem valamit, ami addig elkerülte a figyelmem: a gyümölcsös szélén, a telekhatáron a szomszéd is, én is túlságosan óvatosak voltunk. Mindketten arra ügyeltünk, hogy a másik kertjébe véletlenül se permetezzünk, így a gyomirtóval mindig jóval beljebb húzódtunk. Az eredmény: a mezsgyén, a két telek között, egy körülbelül egy méter széles, s ugyanilyen magas gazsáv nőtt ki — buján, zabolátlanul.

Ha nem nyúlunk hozzá, rövidesen magot hoz, s jövőre újra kezdhetjük elölről. Elhatároztam hát, hogy másnap levágom.

Igen ám — de mivel?

Van motorkaszám, igaz, de őszintén szólva, sosem voltunk igazán jóban. Mindig borsot tör az orrom alá: vagy be sem indul, vagy ha mégis, a gyümölcsösben egyszer csak megmakacsolja magát. Volt, hogy otthon még működött, de a kert végében már meg se nyikkant. Ha véletlenül sikerül is életre kelteni, akkor elfogy a vágózsinór — amit nekem legalább fél óra kicserélni. Annyi idő alatt kézi kaszával már jókora területet lehet levágni.

A régi kaszámat viszont szeretem. Kovácsoltvas pengéje van, jól kiélezve — mindig szívesen dolgoztam vele. Talán azért is, mert sosem kellett egész nap kaszálnom vele, mint nagyapáinknak aratás idején. Gyermekkoromban, a nyári vakációk alatt, kora reggel apámmal indultunk kaszálni. Lovaknak, teheneknek vágtuk a friss füvet. Hat és nyolc között dolgoztunk, aztán amikor melegedni kezdett a levegő, már csak a rakodás maradt.

Az élét rendszeresen ki kellett verni az üllőn, kalapáccsal, majd kaszakővel fenni. Ezt általában apám végezte — ha rosszul verte ki az ember, el lehetett rontani, és a fenés sem veszélytelen. Amióta apám már odafent pengeti a kaszákat, ezt a feladatot a fiam vette át. Ő jobban is csinálja, mint én.

Gyakran jártunk a Vingai-völgybe kaszálni. Ha már magasra nőtt a fű, volt mit birkózni vele — főleg, ha szél vagy eső miatt kuszálódott össze. Aki nem tudott jól kaszálni, annak hamar csatakos lett a háta, még a hajnali hűvösben is.

Egyszer, amikor Máramarosban nyaraltunk, egy turistaösvény mentén láttam egy helybélit kaszálni, egy meredek réten, reggel fél tíz körül. Délután négyre visszatérve ugyanott találtuk — ugyanúgy, ugyanolyan könnyedén dolgozott, mint reggel. Odamentem hozzá, s megkérdeztem, nem fáradt-e el.

Mosolyogva mondta: „Nem, egész nap is bírnám.”

Megkértem, hadd próbáljam ki a kaszáját. Könnyű kis szerszám volt, rövid nyéllel, élesen fent pengével. A fű vékony, egyenes szálú, nem adott nagy falatot a kaszának. A férfi azt mondta:

„Ha a fű jó, nem köves a rét, és éles a kasza, akár két ujjal is lehet kaszálni.”

Kipróbáltam – igaza volt.

Így aztán most, a gazsáv láttán, le sem vettem a motorkaszát a szögről. Helyette megkalapáltam és megfentem a régi kasza élét, beáztattam, hogy a nyele megdagadjon, és elindultam a gyümölcsösbe.

Utóirat – a kasza tudománya

A kasza hosszú nyélre erősített vágóeszköz, amelyet aratásnál, kaszálásnál, szénamunkáknál használtak és használnak ma is. A parasztgazdaságok egyik legmegbecsültebb szerszáma – a kaszálás a legfontosabb paraszti munkák közé tartozott.

Elsajátítása fiatal férfiaknál a felnőtté válás egyik próbája volt. A jó kaszásnak tekintélye volt a faluban. A kasza ismerete, vásárlása (minőség, forma, méret), beállítása (a penge nyélre szerelése), karbantartása és élezése mind a mesterség részei.

A jó kaszát a gazdája szereti, gondozza, féltve őrzi, személyes tárgyként tartja számon. Ha elvásik, nem dobják ki: darabjaiból – különösen a hegyéből – késeket, más vágószerszámokat készítenek. A kasza – akár egy hegedű – nemcsak eszköz, hanem emlék, örökség, életérzés.