Két színházi élmény
Két egészen különböző, mégis mélyen összecsengő színházi élményben volt részünk. Tenki Réka az Egy asszony című monodrámában szinte lélegzet visszafojtott figyelemre késztette a közönséget, Hobo pedig keménysége mögül egy érzékeny, költői lelket mutatott meg. Mindkét előadás mély nyomot hagyott bennünk és újra emlékeztetett arra, miért is érdemes színházba járni.
ESSZÉ
7/2/20264 min read
Egy asszony
Szerda este felejthetetlen élménnyel ajándékozta meg a Kamaraszínház az arra nyitott közönséget: az Orlai Produkció Egy asszony című monodrámáját láthattuk. Az egyetlen művész által előadott drámai mű sikeréhez nagyon jó szöveg, kiváló színész és fogékony rendező kell. A szerda esti előadásban mindhárom mesterfokú volt.
A szöveget Péterfy-Novák Éva írásából Tasnádi István alkalmazta színpadra. Az előadást Paczolay Béla rendezte. Az előadó pedig Tenki Réka volt, akit mostanában Magyarország egyik legtehetségesebb fiatal színésznőjeként tartanak számon. Ezt filmek, főszerepek és díjak is bizonyítják, most pedig már mi, aradiak is igazolhatjuk.
A darabban egy fiatal, terhes nőt látunk, aki izgatottan várja első szülését. A férje éppen kötelező katonaságát tölti, a szülei távolabb élnek, így a magára hagyatott asszony kissé naivan és kiszolgáltatottan kerül szembe az orvosi világgal. A nővérek a műszak végét várják, az orvos pedig karrierje fontos teniszmeccsére siet. Ő pedig nem tud reagálni a lekezelő orvosi közeg mesterkedéseire, tehetetlenül nézi, ahogy az erőltetett szülés után súlyosan sérült kislányt hoz a világra.
Minden nehézség ellenére nagy szeretettel neveli beteg kislányát, még annak árán is, hogy elhidegül a férjétől. Csak akkor adja ki a kezei közül, amikor már mesterségesen kell táplálni, amit otthon nem tud megoldani. Később újra terhes marad, de a 35. héten meg kell szakítani a terhességet, mert rendellenességeket észlelnek a magzatnál. A sorozatos megpróbáltatások után végül bebizonyosodik, hogy nem volt hiábavaló a szenvedése: elválik, és új férjével egészséges kisfiuk születik.
Ezt a szívbe markoló történetet Tenki Réka olyan átéléssel adja elő, hogy a közönség szinte lélegzet-visszafojtva figyeli végig a majdnem nyolcvan percet. Egy telefon sem szólalt meg az előadás alatt — de az is lehet, hogy igen, csak én nem hallottam. Egyszerűen, minden póz nélkül, csak folyik belőle a szó, mint forrásból a víz. Megmutatja, milyen lehet az élet, és ezzel segít feldolgozni a saját traumáinkat, vagy érzékenyebbé tesz mások fájdalmára.
Mély nyomot hagyó élménnyel ajándékozott meg bennünket Réka, olyannal, amelyet nehezen felejtünk el. Ez a darab és ez az előadás megmutatta, miért is érdemes színházba járni.
Hobo előadása
Amikor elindultam az előadásra, az autóban a Rossz vér című Hobo-dal jutott eszembe. Így amikor Földes László, azaz Hobo megjelent a színpadon, először arra gondoltam: lám, hogy lefogyott. Aztán arra, hogy milyen jó műlábat tettek neki. Elismerem, összetévesztettem Deák Bill Gyulával.
Másodszor, amikor megszólalt mély, rekedt, basszus hangján, szinte megrettentem. Azt hittem, a fennvaló szól ránk.
A harmadik benyomásom az volt, hogy Hobo milyen határozott egyéniség. Alig pár mondat után rászólt az egyik nézőre, hogy ne fényképezzen. Utána megkérte a rendezőket, hogy álljon valaki az ajtó elé: így is tíz perccel később kezdődött az előadás, nem miatta, és ezen túl ne engedjenek be senkit. Néhány perc múlva a nézőtéren felsírt egy kisgyerek az anyja ölében, és amikor másodjára is nyöszörgött, Hobo azt mondta: „Na, ez így nem megy.” Megvárta, míg az anya a gyermekével elhagyja a termet. Még később is volt egy kiszólása: a tenyerét a reflektor fénye elé tette, rámutatott valakire, és azt mondta: reméli, nem veszi fel az előadást.
Ezek után aztán rendben folyt minden, és ami következett, nálam minden várakozást felülmúlt. Ez a marcona, kemény hangú férfi olyan érzékeny, költői léleknek bizonyult, ami nagyon kellemes meglepetés volt.
Részleteket mesélt az életéből, saját verseiből és dalaiból adott elő. Akkor jöttem rá, milyen sok dalnak ő írta a szövegét, és így, sorsát ismerve, sokkal jobban megérthetjük és értékelhetjük dalainak mondanivalóját.
Sok hasonlóság volt a két előadás között. Lászlónak is született egy beteg gyermeke, akit egy évig ápolt, amíg meghalt. Ez hatalmas trauma volt számára. Utána csak a zenének élt, és akkor írta:
„Vadabb vagyok, mint bármelyik állat,
Nem fordíthatok senkinek hátat.”
De most már van egy egészséges kislánya.
Mély nyomot hagyó élménnyel ajándékozott meg bennünket mindkét előadó, olyannal, amelyet nehezen tudunk elfelejteni. Megmutatták, miért is érdemes színházba járni.