Kösz, Zorán!
Egy régi hazafelé vezető út emléke, amikor Zorán hangja talán az életemet mentette meg. És néhány dal, amelyben azóta is újra meg újra magamra ismerek.
ESSZÉ
10/29/20267 min read


Az egyik este hazafelé vezettem az autómat. A két nagyváros között nem lehetett jól fogni az URH-rádióadókat, így elindítottam a kazettofont. Zoránt hallgattam, sőt, ahogy szoktam, énekeltem is vele együtt. Aradhoz közeledve könnyelműen s akaratlanul elengedtem magam, s pont akkor véget ért az egyik oldal. A zenegép automatikusan váltott a másik oldalra, és közben körülbelül egy percig csönd lett az autóban. No, az alatt az egy perc, fél perc alatt elszundítottam, s ha Zorán nem ébreszt fel, ki tudja, hol lennék most.
Az élet dolgai című kazetta B oldalán az első dal, A boldog idők, egy gitárakkorddal kezdődik: Zorán végighúzza az ujját a húron, s ez olyan karcolós, jellegzetes gitárhangot ad ki. Ez a nem éppen kellemes hang ébresztett fel. Már a másik oldalon voltam, de szerencsére nem jött másik autó velem szemben.
Köszönöm, Zorán, és köszönetem jeléül fogadd ezt az írást.
Már rég gondolkodom és csodálkozom azon, hogy ismerőseim közül elég kevesen szeretik Zorán számait. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogyan lehetséges ez. Én majdnem minden számát szeretem, de az is igaz, hogy nagyjából minden lemeze megvan, minden számát legalább százszor meghallgattam már, s így jobban megértem és értékelem őket.
Azon kívül, hogy dallamosak a számai, ott van Zorán rekedtes, bársonyos, szomorkás hangja, no és testvére, Dusán költői szövegei. (Ezek a versek – dalszövegek – nemrég kötetben is megjelentek.) Valamennyi érték. Akárhányszor meghallom őket, meghatnak, némelyik katarzisszerű művészi élményben részesít. Sokszor találom hozzám szólónak e dalokat. Van, amikor az életem valamelyik éppen aktuális kérdésére adnak választ, és gyakran gondolom azt, hogy én is épp úgy mondanám.
Felidéznék egy pár számot, részleteket a szövegekből – a dallamot sajnos nem tudom ráírni e papírra –, amelyeken el lehet gondolkodni, amelyeket át lehet érezni. Teszem mindezt azzal a céllal, hogy talán más is felfigyel egy-egy sorra.
A bőség zavarával küszködök. Melyiket válasszam?
Itt van például A szerelemnek múlnia kell című dal, amiben olyan sorok vannak, mint:
Hogy lásd, egy napod mennyit ér
Néha látnod kell
Az élet hogyan fogy el
Vagy:
Hidd el, a hajnal attól szép
Hogy minden éjben ott lapul
Az örök sötétség
Lehet, hogy az első témához kell egy bizonyos kor és élettapasztalat, hogy át tudjuk érezni, de a második… Hányan gondolkodtak el azon, mi lenne, ha egyszer csak nem kelne fel a nap? Nem indul be a fantázia?
Egy másik:
Hogy a vereség is fizet szépen,
És a győztes sokkal fáradtabb
Vagy:
Langyos a sör, de nekünk így is jó
Mindig a szüleimre gondolok, amikor azt hallom:
Én is hiszek apámban, a táguló világban, a mikrobarázdákban, a fegyver halálában
Vagy:
Vasárnap délután a csendes, hosszú ebéd után
A mama rám adta mindig a szép ruhát
Az ajtóban még megfésült…
Engem is sokszor kikísért az anyám a kapuig, és addig nézett utánam, amíg látott.
Micsoda hasonlatok, metaforák, milyen sokatmondó asszociációk:
S mint szelíd kéz a lázas gyermek forró homlokán,
S mint rossz álom, ha felriaszt, és odabújsz hozzám,
Csak félrekapcsolt csengetés, ha drága hangot vársz
Vagy régi zsebben maradt pénz, mit szűk napon találs
Egy másik:
Készülj a hosszú télre, kedvesem
Mert hosszú lesz a tél, én azt hiszem
A szíved melegét tedd el nekem
Én majd a szemed fényét őrizem
Miért sírsz, amikor nem rossz ez a hely
Hidd el, van még, aki minket irigyel
Megvan minden, majdnem minden, ami jár
És ha nem is kértük, átvehetjük már
Vagy itt van a Volt egy tánc című szám, ami felér egy történelemórával. Egy családregény. Szüleim korosztályának hányatott sorsa elevenedik meg előttünk.
Kezdődik a második világháborúval: a fiatal srácot az esküvő után azonnal vitték a frontra:
És a vonatok indultak sorra
És a fiú az ablakban állt
És a vagonban nevettek rajta
A harcedzett vén katonák
Hogyha férfi vagy, rejtsd el a könnyed
Mi lesz veled, ha a csatában jársz.
A háború végeztével pár év nyugalomban volt részük, de aztán:
És a vonatok megjöttek sorra
Néhány békeév nekünk is járt
Aztán jött az a rettegett autó
És a ház előtt halkan megállt
És a mama az ablaknál állva
Újra évekig apámra várt
A rettegett „fekete autó” szindróma a történelemkönyvekbe is bekerült. Tízezreknek, egy egész generációnak rontotta el, ha nem is az életét, de a nyugodt álmát biztosan. Az a helyzet, amikor senki sem lehetett biztos a holnapban, amikor akár egy acsarkodó szomszéd feljelentése is három, öt vagy tíz év börtönbe kerülhetett.
Csodálkoztam is, amikor egy fél éve egy kriminológiai tanulmányban írtam erről a „fekete autó” szindrómáról – a ma már tradícióvá váló októberi utcai csetepaték, verekedések kapcsán –, és megkérdeztem róla a tizenkilenc éves fiamat. Fogalma sem volt, mi lehet ez a szindróma. Zárójelben el kell ismernem: ez pedig az én hibám, nekem kellett volna mesélnem neki erről. Vagy talán mégse…
Következik 1956:
De már szóltak a hírek s az ágyúk
Mondd, az életünk miért lenne más
És mi mindent két bőröndbe gyűrtünk
De már nem ment az elindulás.
Már csak csendesen nézik a tévét
Ahol ragyog egy másik világ
És ők nem kérik senkin se számon
Az elrabolt évek sorát
Pedig semmiért vesztek el álmok
Mint a zálogban hagyott ruhák
Nem lehetett könnyű.
De nemcsak filozofikus, történelmi témákon lehet e sorok kapcsán elgondolkodni, hanem olyan egyszerű dolgok is sorra kerülhetnek, hogy például mit csinálnánk mi, de főként az idősebb korosztály, ha nem lenne televízió.
S ezek a régi számok. De pont ilyen gondolkodásra késztető és élményekkel gazdagító Zorán mostani, legújabb lemeze is, amit azt hiszem, nem sokan ismernek.
Itt van például egy ugyancsak a múlttal foglalkozó szám, az Ahogy volt, úgy volt:
Könnyű lesöpörni újra az asztalról, ami volt
Aztán kifaragni tűzpiros márványból, ami volt
Nem kell, hogy elrejtsd a múltad
Azt, amiben részem volt
Nem kell, hogy átírd a múltad
Azt, ami csak pont úgy volt
Nem kell, hogy szégyelld a múltad
Ahogy volt, úgy volt
Hányszor szembesülünk naponta az ellenkezőjével!
Vagy a középkorú szülőket elgondolkodtató dal, az Üres bölcsőt ringat a Hold fénye, amely azokhoz szól, akik a sok munka miatt elhanyagolják a gyerekeiket.
Csecsemőkorban nem jut idő nap mint nap odafigyelni a fejlődésükre:
Tudod, a számla nagy, a munka se vár
S jött a hír, hogy a fiam már jár.
Óvodáskorban nem játszunk velük:
Apa, pont ilyen lasztira vágyom rég.
Gyere, taníts meg rá, hogyan dobjam el.
Fiam, játszunk majd, de most mennem kell
De már iskoláskorban meg is kapjuk a magunkét:
Komoly gimibe jár, soha nem tanul
Mégis népszerű kölyök, nekem ez sem új.
Apa büszke rád, de most beszélnünk kell.
Csak mosolyog, aztán így felel:
Tudod, énnekem most, apa, csak a kocsikulcs kell még
És ha megengeded, elmennék.
El lehet gondolkodni ezen is: mi a fontosabb? Én pont ebben a cipőben járok, általában csak a kocsikulcsot kell odaadnom, no meg egy kis benzinpénzt.
Aztán megint egy kis filozófia, az elidegenedésről:
Én érteni akarom, hogy mit nem értek
Érteni, hogy te is érts meg
Egyforma időben s világban járunk
Mért látjuk másnak azt, amit látunk
Közös világban, külön irányban
Csak egyre messzebb megyünk
De nemcsak ilyen nagy horderejű kérdéseket vetnek fel Dusán sorai, hanem az egyéni sorsokról is szólnak, például az elmúlásról:
Hosszú sorban vonulunk itt mind
Nem is névsor, nem is nagyság szerint
S égnek ront az élet-halál gép
Célba vesz, mint törékeny reményt
Messze lent a közömbös folyó, túl mély
De ott a parton újra béke vár, ne félj
Vagy az itt következő öt sorban milyen asszociációk vannak! Például a „füstbe ment idő” – Petőfinél terv –, József Attila sora: „engem vigyél föl a padlásra”, vagy hogy kinek milyen „ledőlt emlékei” vannak.
Messze ott a füstbe ment idő, igaz volt,
Ledőlt emlékek takarják el
Ahogy elfutsz velem, ahogy húzod a kezem
S ahogy kérlek, vegyél már fel
Hagyj ott minden mást, s vigyél át a hídon
Végezetül egy kérdés, amelyet szintén kétféleképpen foghatunk föl: általános vagy egyéni szinten is.
Ki figyel rám
Ha ijeszt a rém
Hogy a holnap
Akár a lépcső, kemény
Ki figyel rám
Se kutya, se rendőr
Nem bánja
Ahogy a sorsom eldől
Remélem, sokan elgondolkodnak az olvasottakon, az idézeteken, és fognak újra Zorán-számokat hallgatni.
