Majláti sárgás – emlékek, emberek, és egy elvesző világ nyomai

Idén ismét eljutottam az aradi majálisra – immár két unokával sétálgattunk a sátorok között. Ahogy lépdeltem a forgatagban, egyszer csak a Majláti sátor előtt találtam magam. Megálltam. A sátor alatt tíz-tizenkét ember üldögélt – és én csak kettőt ismertem fel közülük. Szinte földbe gyökerezett a lábam.

Egy pillanatra visszarepültem az időben. Néhány évvel ezelőtt még Sipos Gyuszi osztotta itt a lőtt vadnyulat a versenyek győzteseinek, és Szécsi Feri, Andresz Jóska, Horváth Imre meg a többiek fújták a szebbnél szebb nótákat. Ma már csak emlékek. Igen, így múlik el az idő...

Hétfőn aztán kezdődött a megszokott hétköznap – nálunk ilyenkor nagytakarítás jár. Nekem főleg a könyvek rendezése jut ilyenkor. Nem az első, de a második kötet, amit a kezembe vettem, Gazda József: „Így tudom, így mondom” című könyve volt. Elolvastam az előszót... és aznap már nem is takarítottam tovább.

Az első sorok így szóltak:

,,Még itt élnek közöttünk, mint nagyszülők, dédszülők, ők, akik nyiladozó értelmű kisgyermekként, a Holt tenger csendességű falu porát rúgták. Tapasztós házaikban, a nyitott kemencék tűzvilágánál, vagy olajmécses, faggyúgyertya fényénél hallgatták az öregek meséit a régi időkről, majd vették kezükbe a guzsalyaikat, tartották az eke szarvát, mint ezer évvel ezelőtt élt őseik. Erős sok évszázados hagyományok szabályozták az életüket. Az egyén a közösség része, összetevője, meghatározottja, rabja és védelmezője volt egyszerre. Innen ebből a zárt életből alig vezettek utak kifelé. Parasztok maradtak, nem tanultak, még csak házasság révén sem vált ki szinte senki a közösségből, hiszen mindenki otthon a saját falujában igyekezett megtalálni élettársát, a falu kiközösítette az elvándorlót, s nehezen fogadta be az idegent. De aki közéjük tartozott azt védelmezték, óvták, vele ürültek, vele bánkódtak, a megtántorodót próbálták jó útra téríteni s a közösség ellen súlyosan vétkezőket kiközösítették. A beteget gyógyították, a támogatásra szorulót megsegítették, felépítették a házát, gabonát gyűjtöttek neki, az újszülötteket közösem táplálták, védelmezték, a halottaknak kiásták a sírját, elkészítették a fejfáját s saját kezükben vitték a temetőbe a koporsóját. ,,

Olvasva ezeket a sorokat, újra megerősödött bennem, milyen fontos, hogy legalább emlékeinkben megőrizzük azt, ami volt. A régit. A méltóságot. A közösséget.

Mi lenne, ha újra építenénk?

Elgondolkodtam: ma, az EU-s pályázatok világában, talán nem is olyan elérhetetlen cél, hogy a falunk bejáratánál – a főút mentén, a sárgásnak nevezett részen – felépítsünk valamit a múltból. Egy kis skanzent, egy szelet élő történelmet.

Pár parkoló, egy nádfedeles ház, egy dohánypajta, egy kis fogadó. És a völgybe egy vályogvető részleg, benne a régi munkaeszközökkel, mesterségekkel. Mindez nemcsak emléket állítana a múltnak, hanem tanítaná is a jövő nemzedékeit. Talán meg lehetne próbálni.

Mi az a „sárgás”?

Itt megállnék egy pillanatra, mert tudom, sokan – főleg más vidékről – nem tudják, mit jelent nálunk a „sárgás”. Amikor rákerestem a neten, csak a „sárga” színnel kapcsolatos találatok jöttek elő. De nálunk, Majláton, a sárgás valami más.

Ez egy teleknyi mélyedés, ahonnan az építkezésekhez szükséges sárgás-anyagos földet bányászták ki. Egykor a falu szélén volt, ma már szinte a közepén. Innen származott az anyag, amiből vert falú házakat építettek – úgy 200 évvel ezelőtt.

Így épült a múlt

A sárgaföldből készült falakat különböző növényi rostokkal (pl. törek, azaz cséplés utáni búzamaradvány) és vékony gallyakkal erősítették meg. A nem túl vizes földet deszkák vagy pallók közé taposták. A részt hegyes karóval megszurkálták, hogy a göröngyök között ne maradjon levegő, majd döngölő fával (vagyis egy nehéz fabunkóval) keményre tömörítették.

Aztán ismét lapátolták a sárgaföldet, újra döngölték, kihagyva az ajtók, ablakok helyét. Ez a falazás lassú munka volt – hónapokat kellett száradni hagyni. Sokan csak a következő évben folytatták az építkezést.

Később jött a vályog, amelyet előre el lehetett készíteni, így gyorsabban lehetett haladni, és nem kellett annyi ideig száradni.

A régi világ már nincs köztünk. De nem kell, hogy teljesen eltűnjön. Még megőrizhetjük – nemcsak a könyvekben vagy az emlékeinkben, hanem akár egy új helyen is, amit közösen hozunk létre. A Majláti sárgás nemcsak múlt, hanem lehetne jövő is – egy találkozóhely, emlékpont, tanító közeg.

Lehet, hogy meg kellene próbálni.