Nem „dövök” (jövök) veletek – Egy novemberi nap, két rendelő, és a huncut Edmond

Hét órakor indultam, fél nyolc előtt ott voltam a labor várótermében, de nem tudtam bekerülni: tele volt, nem vághattam át a várakozók között. Régebben, amíg egy munkatársunk ott dolgozott, ilyenkor felhívtam, beengedett a hátsó kapun, és mire jött a nővér, én már a székben ültem, felgyűrt ingujjal.

Most egy nappal előbb megbeszéltem az asszisztensnővel, még egy negyed kiló kávét is készítettem neki, de sehogy sem tudtam a közelébe kerülni: 10–12 ember állt előttem.

A végén lemondtam a sokféle vizsgálatról, és kettőt – ami feltétlenül érdekelt – egy másik laborban, fizetős módban elvégeztettem. Ha már úgyis nem reggeliztem.

De ez még nem volt minden: 10 órára a fogorvoshoz volt időpontom, és ott szépen, rendben, operatívan el is intéztem a dolgomat. Mondtam is az orvosnak, hogy ezt szeretem: ha operatív, 15 perc alatt kész van egy fogtömés. Ezt még egy kicsit félre is értette, mert azt mondta, ő nem szokta elhamarkodni a dolgokat. Pedig ez csak egy régi tömés felújítása volt, azért ment gyorsan. Különben nem hiába járok hozzá tíz éve.

Most, miután a fogászattal is kész voltam, még mindig nem ettem, mert két órán át vigyázni kellett.

Elmentem a piacra, zöldségeket vettem, a játékokat is megnéztem: nemsokára jön a Mikulás és a Jézuska. Amikor hazaértem, kiválogattam a múlt héten szedett körtéket a ládából; amin látszott a túlérettség, azt összevágtam, és lekvárnak előkészítettem. Lehet, hogy délután veszek a boltban pár szilvát, azt még hozzáteszem, hogy legyen egy kis színe is.

Aztán felmentem a házba ebédelni, és egy kicsit szunyókáltam is.

Amikor felébredtem, kiültem az erkélyre, és ahogy ott napoztam a vénasszonyok nyara napsütésében, a kinyújtott lábamat – a zokni és a tréningnadrág között – szinte égette a novemberi nap.

Arra gondoltam, milyen jó nekünk: fűtés helyett napozhatunk októberben. És ahogy ezt a gondolatot tovább göngyölítettem, eszembe jutott a tegnapi estém a kisunokámmal.

Négy után mentem oda, hogy fél ötkor elinduljunk a zongoraórára a nagyobb testvérrel. Amióta elkezdődött az óvoda, minden alkalmat megragadok, hogy velem legyen a középső unoka is, és legalább azt az egy órát – amíg a testvére az órán van – beszélgessek vele, nehogy a végén elfelejtsen magyarul. Ami sajnos már néhány unokatestvérével előfordult.

Amíg én kortyolgattam a kikészített kávét, a nagyobb testvér felvette a cipőjét, kabátját. A kisebb meg a kezében egy kis autóval azt mondogatta:
– Én nem dövök veletek.

Alig figyeltünk fel rá, de amikor már indulni kellett volna, ő a konyha másik végében tologatta a kisautót, és mondta rendületlenül:
– Én nem jövök veletek.

Akkor már én szeppentem meg. Bár fel vagyok készülve rá, hogy egyszer csak ráun az általam szervezett és levezetett programokra, és elkezd elektronikus játékokkal foglalkozni, telefonozni – akkor aztán fel kell kötni a gatyaszárat, ha le akarom kötni a figyelmét –, de azt még… gondoltam… odébb lesz, három-négy év múlva. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar, már hároméves korában bekövetkezik.

De mire elkeseredtem volna, felém fordult. Huncut-mosolygós lett a szeme, és nevetni kezdett – úgy, olyan őszinte, határtalan kacagással, hogy még a könnye is kicsordult. Örült, hogy be tudott csapni, amit én már jó néhányszor megtettem vele.

Aztán jött, felvette a cipőjét, és mentünk a zongoraórára. Miután ott hagytuk a bátyját az órán, megkerültük párszor a Szabadságszobrot, elmentünk, vettünk pár csokis kiflit, és leültünk egy padra a nagypiacon, ahol pont akkor egy óriásdaru levette a templomtorony tetejét, és egy újat – egy fényesebbet – tett a helyére. Minden úgy ment, mint a karikacsapás: mintha meg lett volna tervezve, hogy a kisfiú lássa, kövesse ezt a nagy munkát.

Sietnünk kellett, hogy a bátyó ne várjon ránk sokat az óra végén.