Nemzetstratégia

Egy régebbi írásom került a kezembe , már majdnem tíz éve félretettem, de most sort kerítek rá. A Gönczöl-jelentés olvasása után írtam. Az biztos az egyik oka, hogy felfigyeltem erre a tanulmányra, az volt, hogy az íróját ismertem , hisz kriminológus, és olvastam több írását is. Kellemesen meglepett, hogy egy kriminológus ilyen tanulmányt írt.

Először is tisztázzunk néhány fogalmat. Mi is az a nemzetstratégia , mi a nemzet , kik tartoznak a magyar nemzethez? Még a Kölcsey Egyesületi időszakomban , a budakalászi fórumon fél napot vitatkoztunk azon , ki is tartozik a magyar nemzethez , és úgy zártuk le a vitát, hogy nem volt teljes egyetértés.

Most sem mondhatok teljes értékű meghatározást , de ez szerintem nem baj , (várom ehhez a témához is a hozzászólásokat) , mert a stratégiáról beszélhetünk akkor is, ha nincs teljes egység a nemzet felfogása terén.

Magyar az, aki annak tartja magát. De mi van azokkal, akik nem tudnak magyarul , vagy tudnak, de nem magyar érzelműek? Ez bennem eddig fel sem merült , csak a tanácskozáson résztvevő csehországi és szlovákiai kollégák problémái világították meg előttem , hogy igen, vannak ilyen problémák is.

Mi a stratégia? Ennek a fogalomnak is van több tucatnyi meghatározása és értelmezése , de ebbe nem érdemes elmerülni. Maradjunk annyiban, hogy a stratégia egy adott cél elérését szolgáló szabályrendszer, szervezési és tevékenységsorozat. Befolyásolja az intuíció, látnoki erő, harag, félelem, önhittség, stb..

Egy stratégia kidolgozásához elengedhetetlenül szükséges egy diagnózis, egy helyzetelemzés , hogy mit is akarunk jobbá tenni. A mi esetünkben fel kellene mérni , hol is áll ma a magyar nemzet , nem csak gazdasági és szociális szempontból , hanem szociálpszichológiai szempontból is.

Amikor ezt a témát kezdtük tárgyalni Budakalászon, meglepődtem. Minek ezzel az időt veszíteni , hisz a Gönczöl-jelentés ezt a feladatot már elvégezte? Meglepetéssel konstatáltam, jobban mondva nem is lepett meg , mert már eddig is tapasztaltam , nem ismerik a jelentést , valójában nem találkoztam még olyan emberrel, aki ezt a jelentést elolvasta volna , még ott Budakalászon sem. Pedig megérné elolvasni és újraolvasni is. A Gönczöl-jelentésről már írtam egy rövid összefoglalót , hisz majdnem 200 oldalas , s tisztában vagyok azzal, hogy kevesen szánnak rá időt , van annyi türelmük egy ilyen hosszú írás végigolvasására.

A Gönczöl-jelentés

2006 szeptemberében-októberében lezajlott véres utcai tüntetések kivizsgálására a magyar kormány egy szakbizottságot hozott létre. A bizottság munkáját Gönczöl Katalin kriminológus vezette , s a jelentést a hónap elején nyilvánosságra is hozták.

A kormány, mint aki jól végezte dolgát , ez is megvolt, mehetünk tovább , az ellenzék pedig, a kormány rendelte meg a tanulmányt , a következményeket is biztos arról az oldalról nézve vonták meg , szintén gyorsan átsiklott a jelentés felett. Nem tudom, hányan vették a fáradságot, hogy legalább belenézzenek a jelentésbe , és nem csak a róla szóló elemzésekbe.

Engem viszont megfogott ez a jelentés , napok óta csak azt olvasom és újraolvasom , s szinte mindennapra jut valami elgondolkodtató, szinte mellbevágó sor, gondolat a szemem elé. Vajon miért?

A jelentésre azért figyeltem fel elsősorban, mert Gönczöl Katalint, vagy legalábbis az írásait már évek óta ismerem , és tisztelem. Ő a magyarországi kriminológusok egyik meghatározó személyisége. Na végre gondoltam , íme egy kriminológusnak való feladat , elemezni egy eseménysorozatot, (bűncselekmény-sorozatot) , s abból következtetéseket vonni le , miért is történhettek meg azok az események , és mit kell tenni , hogy máskor ne történjenek meg , hogy meg lehessen előzni.

Valójában ez a kriminológia feladata , tanulmányozni a különböző bűncselekményeket , s megelőzési stratégiákat dolgozni ki a rendőrség , az adminisztráció számára , és védekezési mechanizmusokat az áldozatoknak. Én azért olvastam el először a tanulmányt, hogy lássam , mire is képes a kriminológia. De amíg erre a kérdésre kerestem a választ , egy sokkal bonyolultabb, sokrétűbb kérdéskörbe keveredtem , ami szinte már aludni sem hagy. Hogy került ide, ebbe a helyzetbe a magyarság , s hogy keveredünk ki belőle , s milyen jövő vár ránk?

Budakalászon egyesek felvetették , hogy ez a nemzetstratégia csak az anyaországbelieket érinti , hogy mi közünk nekünk ehhez? Meglepett ez is , mert nekem eszembe se jutott , hogy ez ne lenne a mi problémánk is.

A Gönczöl-jelentés tehát a 2006-os őszi eseményeket elemzi , ami a TV-székház megtámadásában csúcsosodott ki. Nos, ha hiszik, ha nem , azért, hogy választ adjanak arra a kérdésre , hogy is jutott idáig a magyarság , Mohácsnál kezdik az elemzést.

Mohácsig a magyar királyság Közép-Európa egyik nagyhatalma volt , olyan is volt, hogy három tenger mosta határait. A XV. században azonban keleten is, nyugaton is egy-egy nagyhatalom jelent meg a térképen , a török és a Habsburg Birodalom. A magyarok, mint ahogy mások is , nem ismerték fel a veszély nagyságát , nem ismerték fel az új idők szavait. Ugyanúgy a régi, jól bevált, végváras és a nyári, aratás utáni hadjáratokat alkalmazva próbálták megállítani a törököket , akik viszont egy állandó, jól megszervezett, jól felszerelt , logisztikailag évekre ellátott hadsereggel jelentek meg a határon , s bizony elsöprő győzelmet arattak. Azóta is nyomasztja a magyarokat ez a vereség , pedig mai szemmel nézve nem volt váratlan , szinte előre lehetett volna látni , úgy, mint a nyolcvanas évek végén a szocializmus bástyáinak bukását.

A mohácsi csatavesztés óta nem volt sikerélménye a magyarságnak , kudarc viszont annál több. A Rákóczi vezette szabadságharc , a '48-as, '56-os forradalom , Trianon , de még a kiegyezés is ambivalens érzéseket hagyott maga után.

Az évszázadokon át újra és újra elszenvedett idegen uralom , a meg-megújuló kudarcok a közgondolkodást egyfelől egyre keserűbbé, pesszimistává tette , másfelől viszont a szabadulás utáni szűnni nem akaró és alapjában véve optimista vágyat erősítette. Ez a két, szinte ellentétes előjelű érzés , hisztérikus, olykor tudathasadásos magatartásformákat alakított ki.

A társadalom, az emberek minduntalan keresték a sorozatos kudarcok felelőseit , és az ellenséget rendre meg is találták. Ilyen volt a pogány török , később a labanc , a Rákóczit cserben hagyó franciák , a szabadságért harcoló magyarok ellen fegyvert fogó szerbek, románok , a trianoni, a jaltai konferencia szereplői , az '56-ban tétlenkedő amerikaiak. A külső ellenséget persze mindig támogatta egy nemzetáruló magyar csoport , a labanc, a muszkabarát, az idegen szívű zsidó, a komcsik stb..

Ez az évszázadok óta tartó érzés még most sem engedi sokaknak , hogy sikerként éljék meg a végre pozitív előjelű történelmi eseményt , az Unióba való lépést sem. (Időközben változott a véleményem , azóta az Európai Uniót a globalizmus egyik megjelenési formájának tekintem , egy személytelenné vált szivattyúnak.)

A jelentés a továbbiakban ennek a rossz közérzetnek a kialakulását próbálja elemezni , hogy mi is áll a közösségi hisztériák hátterében. A jelentés írói Bibó István írásait idézik , aki szerint a közösségi hisztériák tünettanának paradoxona az , hogy az egyének külön-külön nem feltétlenül hisztériások , lehetnek ép lelkű, egészséges, szimpatikus emberek , de egy adott helyzetben elvesztik az egyensúlyt a valóságos, a lehetséges és a kívánatos dolgok között.

A közösségi hisztéria elengedhetetlen kelléke egy hatalmas, a társadalom majdnem egészét érintő kudarc. A kudarc azonban nem feltétlenül okoz hisztériát , ha az emberek megtalálják a kudarc okát , vállalják a felelősséget, amiért magukat kell hibáztatni , levonják a megfelelő tanulságokat , lemondanak a megvalósíthatatlan ábrándokról , megoldható feladatokat tűznek ki maguk elé , akkor kezelhetővé válik a probléma.

De ha a társadalom nem tud szembenézni a kudarccal , belemerül valamilyen álmegoldásba, illúzióba , hibásan érzékeli a valóságot , akkor színre lépnek a hamis realisták , akik realizmusa mögött ott áll az erőszakosság, a ravaszság és csökönyösség , ami aztán kitermeli az ostoba, korlátolt öncsalókat , az elvakult, indulat vezérelt verőlegényeket és a cinikus haszonlesőket. Végül az erkölcsi önelégültségnek és hatalmaskodásnak olyan túltengése lép fel , amely az egész környezetet harcra hívja. A harc kimenetele végsőleg sohasem kétséges , s ez nem a harcosok erejétől, felszereltségétől függ , a sérült közösség nem azért bukik el , mert fizikailag gyengébb , hanem mert hamis viszonyban van a realitással.

A Rendszerváltás

A rendszerváltás úgy tűnt , sok problémát megold , sok korábban kitűzött célt elértünk. Szabad, független lett az ország , NATO, majd az Unió tagság , és a határon túl élő magyarok nagy részének is javult a sorsa az Unióba kerülésükkel. Akadálymentesült a környező világ , könnyebb a kapcsolatteremtés , és az életszínvonal is emelkedett , kialakultak a demokratikus intézményrendszerek , a többpártrendszer és a szólásszabadság.

Az ember már majdnem azt hihetné, hogy minden rendben van. És erre, mit ad Isten , megosztottságot , elégedetlenség táplálta rossz közérzetet , négyévenként, s mostanában már egyre sűrűbben két megviselt, zaklatott közösség egymásra acsarkodását. Miért? Miért érzi csalódottnak, vagy éppen fenyegetettnek magát a magyar? Ez itt a kérdés , erre próbál választ találni a jelentés.

A második világháború megviselte a magyarságot. Majdnem 150.000 a harcmezőn elesettek száma , 250.000-en nem tértek vissza a hadifogságból , 400.000 zsidót, 50.000 cigányt hurcoltak el. Alig volt család, akinek ne lett volna vesztesége , de ezt az áldozatot senki sem egyenlítette ki. Még a hősi halottaknak sem állítottak emléket , mint pl. az első világégés után , s így még most is sokan érintettek a feledéstől, hálátlanságtól.

Az a korosztály, a mi nagyszüleink, szüleink korosztálya három rendszerváltást élt át. A német megszállás után üldözőbe vették a háborúellenes politikai osztályt , és kimetszették a társadalomból a nagyüzemi termelést, a kereskedelmet és a bankokat irányító , de a kulturális és tudományos téren is jelentős zsidóságot. A háború után széles társadalmi csoportokra nehezedett rá a gyanú, a félelem , tízezreket internáltak alaptalanul , az oroszok pedig tömegesen szállítottak el hadifogságba bűntelen civileket.

Aztán jött a Moszkva által irányított Rákosi-rendszer , felszámolták a pártokat , támadták az egyházat , de hamarosan sorra kerültek a belső ellenségek is , sok kommunista vezető is a hóhér kezébe, vagy internálótáborba került. A falvak életét is elárasztotta a félelem légköre. A kulákok, a legeredményesebb agrártermelők, a falvak vámszedőivé váltak , és eltiporták őket , és tele lettek félelemtől lebénított, "feketézés", "árdrágítás" stb. miatt kitelepítettekkel. Megszűnt a személyes biztonság , megrendült minden jogi és erkölcsi norma. Dúlt a Zorán által is megénekelt "fekete autó frász".

1956 tavaszán aztán beindult egy láncreakció. Az ellenzéki értelmiségi körökből egy kritikus attitűd beszivárgott lassan a főiskolák, üzemi munkások, a falusiak gondolkodásába is. A kanócot az egyetemisták gyújtották meg , de a láng futótűzként terjedt el , s napok alatt lebontották szinte a diktatúra egész építményét. De a bizakodás és az öröm pár napja után jött az újabb csalódás. Nem csak, hogy félrevezetettnek érezték magukat, cserben hagyottaknak , de következett a megtorlás ideje is.

Egy idő után aztán javult a helyzet , belenyugodtak az egyelőre megváltoztathatatlanba , s Magyarország a szocialista tábor "legvidámabb barakkja" lett. Ennek ellenére egyre biztosabbá vált , hogy a minden ízében centralizált, tervutasításos rendszer nem versenyképes, sőt működésképtelen. A nyolcvanas évek második felében az állam már a csőd felé közeledett , s ez megteremtette a társadalmi alapot a rendszer felszámolásához , a hazai ellenzék megszerveződéséhez , amihez azonban még szükség volt a szovjetrendszer megroppanására is. Ez Gorbacsov főtitkársága alatt be is következett , és megtörtént a rendszerváltás.

A vértelen, viszonylag csendes váltás érettségre vallott , azonban sok hiányosságot is rejtett. A hatalmat átvevő új politikai elitnek sok nehézséggel kellett megküzdenie , a bénító múlt, az ország nehéz gazdasági helyzete , az emberek tapasztalatlansága a demokrácia és az egzisztenciális küzdelem játékszabályai terén.

Mindezek ellenére az első években jelentős eredmények születtek , megteremtődött a politikai és személyi szabadság , a parlamentáris demokrácia, jogbiztonság, a Nyugat felé való nyitás. Hamarosan azonban megjelentek a bizonytalanságok , amit a lakosság különböző rétegei nyugtalansággal fogadtak.

Sokan hiányolták az előző rezsim bűnöseinek számonkérését, megbüntetését , (ezzel kapcsolatban hangzott el Antall József sokat emlegetett kifakadása: "Tetszettek volna forradalmat csinálni.") , az ügynöklisták nyilvánosságra hozását.

Ez azért alakult így, mert az MSZP lehajtott fejjel szinte megadta magát és átadta a hatalmat , sok vezető egyéniség gyorsan átvedlett és reformpárti lett , s így nem volt kit büntetni , s így nem került sor a kisebb kutyák , az üldözésért, a megfigyelésért, a cenzúráért felelősök, besúgók büntetésére , még csak a jelképes elítélésükre sem. (Nálunk is csak 15 év után kezdett valami mozgolódni ezen a téren) . Sőt ez azzal is járt , hogy az előző rendszer vezető kádereinek nagy része helyzeti előnnyel indult a nyitottá vált gazdasági versengésben.

A rendszerváltás után szépen lassan megjelentek a létbiztonsági problémák , csökkent a reálbér , nőtt a munkanélküliség , újabb és újabb sérelmek és kudarcok érték az embereket. Míg a "legvidámabb barakk" csekély vigasza adott némi önérzetet és fölénytudatot legalább a szomszédokkal szemben , nemsokára rá kellett jönni , hogy Európa hátsó udvarává lettünk , majdnem, hogy a szó szoros értelmében vett szemétlerakó telepe , s lassan kezdett újra termelődni a "rosszkedvű ország(barakk)" tünetegyüttes.

A kárpótlás, az átverések és felvásárlások tömege , a privatizáció pedig durva tülekedések keretében ment végbe , amelyben a régi és új kapcsolatrendszereknek egyaránt nagy szerep jutott , de a tőkésedéshez, gazdasági és politikai polarizációhoz vezetett. Egyesek elszegényedtek , mások meggazdagodtak , s ellenséges táborokban találták magukat.

Az egymást követő kormányok egyre csak halogatták a következetes kiigazításokat , egyre nagyobb lett az államadósság , az államháztartási deficit. Szaporodnak a nosztalgiázók , az elégedetlenek, akik azt mondják , kaptak ugyan szólásszabadságot , de elvesztették a létbiztonságukat és a jövő tervezhetőségét, kiszámíthatóságát.

Egyre nyilvánvalóbbá válik , hogy végre kell hajtani az elmulasztott átalakításokat az ellátó rendszerekben , az öngondoskodás és az állami gondoskodás , az esélyegyenlőség megteremtése terén. Alaposan megnehezíti a helyzetet , hogy mindez egy ingerült, elcsigázott, illúzióvesztésen és frusztrációkon átment, bizonytalanságtól szenvedő társadalomra zúdul rá.

Ez nem lenne azonban elegendő a tiltakozó tömegakciók és hisztériák felgerjesztéséhez. Ehhez még az kell , hogy a politikai pártok kavarják a sz*rt.

A pártok különben majdnem egy az egyben ugyanazt akarják. Dinamizálni kell a gazdaságot , munkahelyteremtő, befektetőbarát, adócsökkentő politikát kellene folytatni , s ehhez költségvetési kiigazításokra , az államadósság lefaragására , az állami szerepvállalás visszafogására , s ennek a szellemében végrehajtandó reformokra volna szükség.

Az is biztos, hogy e célok megvalósítását árnyalati különbségekkel próbálják végrehajtani. De nem is erre megy ki a játék , a cél a hatalom megszerzése, megtartása , és ezt a helyzetet meglovagolván egymás leradírozása a politika színteréről. Sokszor az ugyanazt akaró szándékok egymásnak feszülve kioltják egymást , rendre utat nyitva egy kis csoportnak, a globalizmus személytelenné lett szivattyúinak, a multiknak.