Pi élete
Egy film, amely nemcsak elmesél egy különös túléléstörténetet, hanem napokig velünk marad. A Pi élete látványban, gondolatban és érzelmileg is ritka, katarzisszerű élmény.
ESSZÉ
7/8/20263 min read
Az ünnepek alatt, unaloműzőként, egyik nap elmentünk a Cinema Citybe. Amikor filmet választottunk, arra ügyeltünk, hogy ne lövöldözős kalandfilm legyen, így esett a választásunk egy tajvani rendező alkotására, a Pi élete című filmre. Nem bántuk meg.
A vetítés után szinte utolsóként hagytuk el a termet. Olyan hatással volt rám a film, amilyet ritkán tapasztaltam: eddig talán kétszer-háromszor, illetve néhány rendkívüli színházi előadás után éreztem hasonlót. Katarzisszerű élmény volt.
Alig vártam, hogy hazaérjek. Utánaolvastam a neten, majd elkezdtem pötyögtetni ezeket a sorokat, mert úgy éreztem, másokkal is érdemes megismertetni ezt az élményt. Kár lenne kihagyni.
A film Yann Martel kanadai író 2001-ben megjelent, nyugodtan mondhatjuk, világhírű regényének megfilmesítése. A történet egy tizenéves indiai fiúról szól, aki családjával Kanadába készül kivándorolni, amikor hajójuk a Csendes-óceánon elsüllyed. A mentőcsónakba a nagy zűrzavarban Pi mellé egy zebra, egy orangután, egy hiéna és egy bengáli tigris kerül, de nagyon hamar csak a fiú és a tigris marad életben.
Több mint kétszáz napot töltenek összezárva, ketten, egy mindössze tizenvalahány négyzetméternyi területen. A teljesen ellenséges állapottól lassan eljutnak valamiféle különös együttélésig, szinte barátságig. Az elején még csak elviselik egymás jelenlétét, amíg van mit ennie a tigrisnek. A fiú pedig ezalatt, a tigristől való félelmében, heteket tölt egy rozoga tutajféleségen, amelyet a csónakhoz köt.
Később azonban odáig jut a kapcsolatuk, hogy amikor a tigris a vízbe ugrik, hogy megpróbálja elkapni a csónak mellett úszó halakat — ami persze nem sikerül neki —, a fiú mindent megtesz azért, hogy kimentse halálos ellenségét a vízből. Sőt, később halakkal is táplálja. Végül úgy oldódik meg közöttük a helyzet, hogy ha már beszélni nem tudnak egymással, a fiú idomítani kezdi a tigrist. És ez végül sikerül is neki.
Ez az állandó harc, közeledés, feladat és egymásrautaltság tartja meg a fiú életkedvét. Ez menti meg a depressziótól, s nyugodtan mondhatjuk, a haláltól is.
A cselekmény már önmagában is teljesen leköti a figyelmünket, de a film ennél sokkal többet ad. Ott van a szinte látványorgiának nevezhető képi világ: a 3D-s képsorok valóban elkápráztatják a nézőt. Nehéz lesz elfelejteni azt a jelenetet, amikor egy óriási bálna közelít a mélyből a csónak felé, vagy amikor a kristálytiszta óceáni vízben tükröződik az egész égbolt, milliónyi csillaggal és a hatalmas Holddal. Ugyanilyen emlékezetes az is, amikor a medúzák fénye világítja meg az óceánt.
Vannak olyan pillanatok is, amikor attól féltünk, hogy a tigris elér bennünket a karmaival, vagy félrerántottuk a fejünket, nehogy nekünk csapódjon egy repülő hal.
De a filmnek erős gondolati, sőt ideológiai vonulata is van. Komoly, elgondolkodtató megállapításokat hallhatunk a vallásról, a kereszténységről, az iszlámról és a hinduizmusról is. Ezeket egy fiatal, tapasztalatlan fiú szájából halljuk, éppen ezért különösen hitelesek. De a film az emberi kapcsolatokról is beszél, még akkor is, ha ezeket a kapcsolatokat sokszor állatok jelenítik meg.
Még sok mindent lehetne írni erről a filmről, de egy újságcikk esetében figyelni kell az írás hosszára is. Azért még egy-két gondolatot hadd említsek meg.
Amikor végre partot érnek, a fiú utolsó erejével partra vonszolja a csónakot, majd szinte eszméletlen állapotban rogy a homokra. A tigris egy nagy ugrással szintén szilárd talajra ér, és azonnal a közeli, sűrű erdő felé veszi az irányt. Egy méterre a bozótostól azonban megáll, és szinte úgy tűnik, mintha gondolkodna.
Mit gondolnak: hátranéz a fiú felé a tigris, mielőtt eltűnne az erdőben, vagy nem?
Akit érdekel ez a kérdés, nézze meg a filmet. Megéri. Azért is, mert maradandó élményben lesz része, de azért is, mert akkor februárban lesz kinek drukkolnia az Oscar-díj kiosztásakor.