Pityu

Pityu egy nagy gazdánál dolgozott, afféle szakképzetlen mindenes­ként. Sok mindenhez értett, jó munkás volt, de megbízhatatlan. Ha nem volt kedve, nem ment dolgozni. Pedig akkor még nem ivott, csak sört.

Persze nem mindig volt munka a munkaadójánál, és ha olyankor nálunk akadt tennivaló, áthívtam: sokszor dolgoztunk együtt. Az tény, hogy a főnöke durván beszélt vele. Ilyenkor próbáltam nyugtatni: akárhová megy, máshol sem lesz feltétlenül jobb a helyzete.

Egyszer azonban már nem bírta tovább a bánásmódot, és új munkahelyet keresett.

Szerencséjére akkor épp akadt munka a városban. Naponta járt a faluból egy busz, amely az embereket egy autóalkatrészgyárba vitte. Pityut felvették próbaidőre, de két hónap múlva közölték vele, hogy nem felel meg, nem alkalmazzák. Azt mondta, azért, mert kétszer igazolatlanul hiányzott (amikor nem volt kedve, nem ment). Az is tény viszont, hogy a vastag ujjaival, a kemény munkához – lapáthoz, kapához – szokott kezével nem tudta teljesíteni a gyári normát.

Ekkor nehéz időszak jött az életében. Alkalmi munkából tartotta fenn magát. Én magam is sokszor kénytelen voltam kisegíteni, hogy legalább kenyeret tudjon venni.

Aztán jött egy ajánlat: a faluban a nagy mezőgazdasági vállalat éjjeliőrt keresett. Felvették. Elvállalta, pedig minden éjjel be kellett mennie dolgozni, és csak az éves szabadsága alatt volt szabadnapja, meg akkor, ha valamilyen okból előre kért egy-két napot. A fizetése jó volt: egy falusi nyugdíjhoz képest akár a dupláját is megkereste. Pénze lett. Régóta ismertem: tudtam, hogy addig életében nem volt annyi pénze, mint amikor éjjeliőrként dolgozott.

A több pénz teljesen megváltoztatta. Elsősorban azért, mert előtte – a szó szoros értelmében – sokat éhezett, most pedig rászokott a finom falatokra, még akkor is, ha drágák voltak.

A helyi kereskedők is “rákaptak”. Sok mindent rásóztak, mert tudták, hogy könnyű rábeszélni, bármilyen téren. Az udvarán volt négy-öt bicikli, de abból csak egy volt működőképes. A mészáros küldte neki a hús- meg aprólékcsomagokat, akkor is, ha nem kérte. A juhász a túrót néha a bejárati kapu belső felére akasztotta egy neccben: tudta, hogy majd, ha találkoznak, Pityu kifizeti. Így aztán a nagy fizetés ellenére is a hónap végére elfogyott a pénze: kölcsönt kért, vagy felajánlotta a segítségét azoknak, akiknél korábban dolgozott.

A “jó mód” a külsején is meglátszott: fél éven belül, úgy gondolom, vagy tizenöt kilót hízott. A túlsúly a munkakedvét is elvette. Ha meg is ígérte, és mi számítottunk a segítségére, sokszor nem tartotta be a szavát, és napokra eltűnt, mint szamár a ködben. Néhány éven belül az is látszott rajta, hogy már nem csak sört iszik, hanem töményet is.

Egy jó ideje – talán már egy éve – nem lehetett rá számítani krumplivetéskor vagy más nagyobb munkáknál, ahol biztosan tudni kellett a résztvevők számát.

Arra járt előttünk el, amikor munkába ment, és néha benézett hozzánk minden ok nélkül is – vagy akkor, amikor már nem volt pénze piára, mert tudta, hogy nálunk egy pohár bort biztosan kap. Ilyenkor egyre többször látszott rajta az előző “piaparti” hatása: homályos tekintet, bambulás, lassúság. Mondtam neki: addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik; ha egyszer így kapja el a főnöke munkába menet, másnap már be se kell mennie. Ilyenkor nem mondott semmit, csak lehajtotta a fejét, és indult.

A baj aztán egyszer csak eljött.

Egyik reggel a váltótársa a kabin előtt, a füvön fekve találta. Akárhogy próbálta, nem tudta magához téríteni. Hívta a főnököt, az pedig a mentőket. Az orvos azt mondta: több mint valószínű, hogy stroke-ja volt. Mire a mentő kiért, Pityu már észnél volt, de nem mindig volt tiszta az értelme: sokszor mellébeszélt. Be akarták vinni a kórházba, de sehogy sem állt rá. Azt mondta, semmi baja, elmúlt a rosszulléte. A mentősök nem vacakoltak sokat: aláírattak vele egy papírt, és ott is hagyták.

Hazament, és egy darabig úgy tűnt, minden megoldódik. Csakhogy a főnöke, aki később ért ki a telepre, elment hozzá, hogy megnézze, hogy van. Pityu inogva támolygott a kapu felé, és 15–20 centivel mellényúlt a kilincsnek. Két-három perc is beletelt, míg ki tudta nyitni a zárat a kulccsal. Összevissza beszélt, alig állt a lábán.

Újra kihívták a mentőt. Azok rögtön nyugtató injekcióval kezdték, és így már rá tudták beszélni – pontosabban nem volt olyan állapotban, hogy ellenkezzen. Betették a mentőautóba: irány a kórház.

Felhívott a főnöke. Én épp Aradon voltam, és tudta, hogy mindig jó viszonyban voltunk, Pityu pedig hallgat rám. Megkért, menjek be a kórházba, és nézzem meg, miben segíthetek.

A feleségemmel összeállítottunk egy nagy szatyornyi holmit: pizsamát, tréningfelsőt, alsóneműt, törölközőt, papucsot, evőeszközt, csészét – mindent, ami egy kórházban kellhet.

Amikor beértem, még a sürgősségi felvevőn volt. Már kapott infúziót, és aludt. Fel kellett ébresztenem, hogy beszélni tudjak vele. Odahívtam az orvost is. Azt mondta: még sok vizsgálat vár rá, de nagy valószínűséggel be fogják utalni. Mondtam Pityunak, maradjon nyugodtan, holnap reggel újra jövök, és hozok, ami kell. Erre ő azt mondta, haza akar menni, mert mi lesz a két kiskutyájával: ki ad nekik enni? Nyugtattam, hogy megoldjuk. A beutalólapjára ráírták a telefonszámomat, és úgy hagytam ott.

Másnap reggel, kilenc után értem be a vizit után. Mire odaértem, már fel volt öltözve, kezében a tarisznyája. Az asszisztensek mondták: a folyosó közepéről hozták vissza, el akart menni.

Leültem mellé, próbáltam megnyugtatni. Mondtam: látszik rajta, hogy beteg, nincs jól; most a kórházban jó helyen van. Pár nap alatt kiderül, mi a baja, kap gyógyszert, és jobban lesz. Ha viszont nem marad, csak rosszabbodik: lehet, hogy lebénul, vagy ki tudja, mi történik.

Sokáig győzködtük többen is, míg végül odajött az orvos, és azt mondta: senkit sem tartanak erővel. Szólt az asszisztensnek, hogy hozza a papírt: ha aláírja, mehet, ahová akar.

Így is lett. Aláírta, fogtuk a csomagját, és elindultunk.

Nem lakom messze a kórháztól, és tudtam, hogy a közelben alig lehet parkolót találni, ezért biciklivel mentem. Amikor leértünk az udvarra, kerestünk egy csendes helyet, egy padot. Leültettem, és azt mondtam: várjon ott, amíg elmegyek az autóért.

Közben, amikor elindultunk a kórteremből, betettem a táska tetejére a reggelijét: egy kis franzelát, vajat, néhány szelet szalámit. Kivettem, odatettem mellé a padra, és mondtam neki, egyen. Ő erre azt felelte: „Hát igen, már egy hete a kórházban vagyok, de enni még nem adtak.” Nagyot néztem. Mikor láttam, hogy falatozni kezd, elindultam, mondván: fél óra, és visszaérek.

Akkor már bántam, hogy nem szóltam a portásnak: ne engedje ki, ha menni akar. De késő volt. Hamar visszaértem, a kapu közelében találtam parkolóhelyet, siettem be az udvarra – és amitől féltem, megtörtént: nem volt a padon.

Először körbejártam a környéket a kórházon belül, mert tudtam, hogy Aradon nem jártas. Már hoztam be korábban telefonért, bankkártyáért is, és tudtam: fiatalon Temesváron dolgozott, Arad idegen neki. Nem valószínű, hogy elindult volna valamerre; nem tudja, hol az állomás, sem az új-aradi stoppolóhely.

Sehol sem találtam. Megkerestem a kórházi őrző-védő iroda­t, megnéztük a kamerákat, de nem jutottunk előrébb. A kapust is kérdeztem: nem látta-e? Nem tudott segíteni. Megadtam a telefonszámom, hogy hívjon, ha bármit lát.

Aztán a környező utcákat jártam. Egyszer csak csörgött a telefonom: a főbejárat kapusa hívott, hogy a bejárat mellett, az utcán áll egy ember nagy táskával – pont olyan, amilyet leírtam.

Rohantam vissza. Tényleg ott állt a főbejárat mellett, úgy 15–20 méterre. Azért nem láttam meg, mert amikor visszaértem, nem az utcát figyeltem, hanem csak azt a helyet kerestem, ahová leültettem.

Mikor odaértem hozzá, csak ennyit mondott:
– Már azt hittem, nem is jössz értem.

Beültünk az autóba. Akkor, kicsit megnyugodva, átgondoltam: valószínűleg annyira arra koncentráltam, hogy minél hamarabb visszaérjek a padhoz, hogy közben észre sem vettem őt az utcán.

Hazavittem. Öröm volt nézni, ahogy a két kiskutya körbeugrálta a gazdáját, és ahogy Pityu szeretettel simogatta a kis jószágok fejét.

Kimentem a munkahelyére: kértem munkahelyi igazolást és az egészségügyi kártyáját, hogy ki tudjuk váltani a betegszabadságot és a recepteket. Másnap a gyógyszereket is kiváltottam.

Eltelt egy kis idő, és másodszor is rosszul lett a munkahelyén. Így, amikor a betegszabadság után vissza akart térni, a főnöke azt mondta: már találtak mást a helyére. Nem vállalja a felelősséget, hogy Pityu ott haljon meg munkaidőben.

Nehéz időszak következett, és nem sokára bekövetkezett a nagy baj. Rosszul lett, elesett, és a gyanakvó szomszédok a konyha padlóján találták, eszméletlenül. Ki tudja, mióta feküdt ott.

Újra kórházba került. Egyre romlott az állapota, végül elérte a végzete. Alig múlt el hatvanéves.