Requiem egy hársfáért

Már majdnem negyven éve lakunk egy tízemeletes tömbházban. Már senki sem emlékszik pontosan, hogy a lakók közül valaki ültette-e, vagy csak egy szél sodorta mag kelt ki. Én inkább az utóbbit tartom valószínűnek, mert ez a mi ablakunk alatt megnőtt hársfa majdnem egy méterrel beljebb, közelebb nőtt a ház falához, mint a többi a sorban.

Sokáig nem volt vele baj. Szép, sudár fa lett belőle, és mire kivágták, már a hetedik emeleti ablakokig értek az ágai. Mindenki szerette és csodálta, főleg mi, akiknek az ablakai alatt nőtt, akiknek a forró nyári napok idején három-négy Celsius-fokkal hűvösebbé tette a lakását. Nekünk még az is megadatott, hogy gyermekeink, később unokáink, évente végigkövethessék egy-két vadgalampár életét, a fészekrakástól a kisgalambok kirepüléséig.

Többször is előfordult, hogy valamelyik unoka okította volna a vadgalambokat, amikor azok ingatag helyre kezdtek fészket rakni. Mutattak nekik más, biztonságosabb, tölcséresen emelkedő 3-4 ágat, ahol a fészek kibírt volna egy-egy nagy vihart is. Olyan is volt, hogy rossz idő után hiába kerestük a fészket, nyoma sem maradt, vagy a már meglévő kisgalambok közül egyszer csak eltűnt az egyik. Nehéz volt megmagyarázni az unokáknak, mert azt mégsem mondhattam, hogy talán a szülők lökhették ki a fészekből – ki tudja, milyen okból.

Az első bajok akkor kezdődtek, amikor az egyik idősebb lakó attól kezdett félni, hogy felbukik a gyökerek miatt megemelkedett járdasávokon. Egy másik pedig azzal állt elő, hogy a fa gyökerei összedönthetik a blokkot, mert meggyengítik az alapot. Hiába próbáltuk meggyőzni őket, hogy egy ilyen tízemeletes ház, ráadásul óvóhellyel a pincében, sokkal többet is kibír, mint amit egy hársfa gyökere okozhat neki.

Eleinte még a lakógyűléseken sikerült leszavazni a fát kivágni akarókat, de ők nem adták fel: a városházához fordultak kérvényükkel. Az első időkben még nem történt semmi, egészséges, szép fa volt a miénk, úgyhogy csak egy kicsit megritkították a lombját, majd békén hagyták.

Ezekben a famentő akciókban a legodaadóbb segítőtársam az alattunk lakó néni volt, akinek férje korábban a városi kertészetben dolgozott – az ő feladata az volt, hogy csemetéket neveljen, melyeket aztán a város utcáira, tereire ültettek ki. Ő tudta, milyen nehéz egy ilyen szép fát felnevelni és megtartani. Én írtam meg a kérvényt, ő járta végig a szomszédokat aláírásért, a fiuk pedig bevitte a városházára és próbálta elintézni, hogy a kérésünket komolyan vegyék.

Beírtam, hogy milyen sok embernek okoz ez a fa kellemes felüdülést nemcsak nyáron, a nagy melegekben, hanem tavasszal is, amikor virágzik és árasztja kellemes hársillatát, vagy amikor ősszel napról napra követhetjük, hogyan sárgulnak a levelei, majd egy nap megrázzák magukat, és lassan lelibbennek a földre. Emlékszem, a kérvényhez fényképet is mellékeltünk, amelyen látható volt egy vadgalambfészek a fán.

A változást egy tavalyi vihar hozta el, amely megtépázta a fánkat. Két, körülbelül 12 centiméter átmérőjű és 5–7 méter hosszú ág, amelyek keresztezték egymást és szelek idején fűrészelték, letörtek és a járdára estek. Ez ütőkártya lett a fa elleni csapat kezében, és egyszer csak azt vettem észre, hogy valaki lemetszette a fa törzsét egy kis részen, és ott befestette, meg****jelölte. Akkor tudtam, hogy megpecsételődött a sorsa.

Még felcsillant egy kis remény, amikor a nagy, magas létrás tűzoltóautó nem fért el a járdán a virágágyásokat körülvevő vaskerítések miatt. Amikor az alattunk lakó néni meglátta, felhívott, zokogó hangon kérve, hogy próbáljuk meg még egyszer megmenteni a fát. De én már tudtam: most már nem tehetünk semmit. A fa meg van jelölve, a sorsa el van döntve, és mi sem harcolhatunk tovább érte, mert a tavalyi ágtörés valóban veszélyhelyzetet jelentett, és a mostani gyakori viharok miatt sosem lehet tudni, mi történhet. Mi megtettük, amit lehetett, és nem marad más, mint hálát adni, hogy több mint huszonöt éven át árnyat és örömet adott nekünk ez a fa.

Egy hét múlva találtak egy kisebb méretű autót, amellyel pár óra alatt leterítették a majdnem harminc méteres fánkat.

Érdekes módon vágták ki. Az alsó ágakkal kezdték, és csak kis, másfél méteres darabokat vágtak le. A feljebb lévőket csak akkor, amikor már nem volt alattuk semmi, hogy ne akadjanak fenn, vagy hogy egy alacsonyabb ág ne változtassa meg a felsőbbek esési irányát, és azok véletlenül az ablakok felé ne dőljenek. Aztán jöttek a rakodók, a teherautó, és eltűnt a hársfa a szemünk elől.

Valami azért megmaradt belőle emléknek. Néhány szomszéd megkérte a favágókat, hogy vágjanak a törzséből ülő alkalmatosságokat, amiket a virágágyások közé helyeztek.

Két nap múlva becsöngetett az alsó szomszéd néni egy üveg borral, és megköszönte megnyugtató szavaimat. Azt mondta, azok megvigasztalták mozgássérült, kertész férjét is, aki sokat gyönyörködött az erkélyen ülve a mi, a kaliforniai óriásfenyőhöz (Sequoiadendron giganteum) hasonló méretű fánkban.

A kivégzés

És ami megmaradt hársfánkból