Rózsa Sándor

Mostanában újra műsorra tűzték a Rózsa Sándorról szóló filmsorozatot.

Fiatal koromban is láttam, de nem sok nyomot hagyott bennem — annál többet most. Délutánonként siettem haza, hogy láthassam az épp soron lévő részt. Élveztem a színészek remek játékát, az ízes beszédet, a szereplők gondolkodásmódját, a néprajzi elemeket stb.

Akkor jutott eszembe, hogy egyszer, amikor Szamosújváron jártam, kerestem a betyár nyomait, és írtam róla egy tanulmányt. Elővettem — íme néhány részlet.

Nemrég azt olvastam valahol, hogy egy közvélemény-kutatás alkalmával (ahol azt kérdezték, kit tartanak a leghíresebb magyarnak) Rózsa Sándor kapta a majdnem a legtöbb szavazatot. Meglepett.

No, de térjünk a tárgyra.

Sándor arról is híres volt, hogy majdnem minden börtönből, ahova be volt zárva, megszökött.

Amikor a több száz éves, biztonságáról híres szamosújvári börtönbe került, akkor is azzal fenyegetőzött, hogy onnan is meg fog szökni. Épp ezért a pincében, a falhoz láncolva tartották egy darabig. A városi múzeumban ma is ki van állítva a betyár lábbilincse.

Persze legyengült, és így felhozták — ő pedig papot kért. A gyóntatószék ablakán átugrott a pap cellájába, leütötte, és átöltözött a ruhájába. Papruhában szépen kisétált a börtönből, ám 10–20 lépés után visszakopogott, és fölényesen vonult vissza a helyére.

Idősödött már, tudta: ha nem várja senki kint, nem sok esélye lett volna messzire elmenekülni. Így viszont javított a helyzetén: szabadabb lett, hisz bizonyította a „jóakaratát”, és dolgozni is hagyták a börtön műhelyében.

Ezután jobb körülmények között tartották fogva haláláig, és nem sokkal a szökési kísérlete után meg is halt. A sírköve ma is látható a börtön melletti temetőben.

No de lássuk, hogy volt ez leírva a régi szövegben…

,, Rúzsa Sándor arrú is hirös vót, hogy majdnem mindön börtönbű, ahun bevót zárva mögszökött. Amiko, a több száz éves, biztonságárú hirös börtönbe, Szamosújvárra kerüt, akko is avva dicseködött, hogy unnan is mögfog szökni. Pont ezé, egy föd alatti zárkába kerüt, falba erősitött bilincssel a lábán. Persze, hogy légyöngüt, s igy föhozták, ű pedig papot kért. A gyóntatószék ablakát kifeszitve, átugrott a pap cellájába, és átötözött a ruhájába. Papruhába szépön kisétát a börtön kapuján, ám pár lépés után visszakopogott, és fölényesen mönt vissza céllájába. ,,

Utána jobb körülmények között tartották fogva. A sírköve ma is látható a börtön melletti temetőben.

A várbörtönéről híres város egyébként is megér egy mesét.

Szamosújvár helyén a középkorban Gerla nevű falu volt. Itt 1540-ben Martinuzzi György egy kis várat építtetett kincstárnak: itt tartotta kincseit a király, de a környékbeli földesurak is. Négybástyás, földsánccal körülvett vár volt.

Az 1700-as években II. József császárnak már máshol, Bécsben volt a kincstára, és így amikor a székely lázadást követően börtönre volt szüksége, ide záratta a székely felkelőket. Ettől kezdve várbörtön lett — és ma is az.

Meg akartam látogatni, de ahhoz különleges engedélyek kellettek volna. A börtön parancsnoka persze — minek komplikálni a helyzetet — lerázott azzal a kijelentésével, hogy minden javítva, tatarozva van, és nincs mit nézni, fényképezni. Nem hagytam magam, és nyomozni kezdtem; így akadtam a városi múzeum igazgatójára, akitől megtudtam egyet s mást.

Ő azt mondta, hogy a két hátsó bástya ugyan be van építve, de még látszik. Azt is mesélte, hogy 2007 novemberében, amikor a két bástyát tatarozták és kívülről akarták megerősíteni, beszakadt alattuk a föld, és egy nagy előszobába jutottak, ahonnan három alagút indult különböző irányba. Kb. 10 m hosszan ki voltak téglával boltozva, onnan pedig beomlottak. Ugyanott — már belülről — megtaláltak egy nagy termet is: ez lehetett a sötét zárka, ahol a falon lábbilincsek voltak rögzítve, és ahol már kb. másfél méteres a talajvíz.

Ugyancsak a múzeumigazgató mondta, hogy pár évvel ezelőtt (még a gyerekkorában) egy szomszéd falubeli paraszt megtalálta az egyik alagút kijáratát is. Biztosan vészkijárat volt.

A mai várost az 1700-as években örmény telepesek kezdték el építeni, mégpedig engedélyek nélkül; azokat később kapták meg, 20 éves kérvényezés után.

A várost egy római örmény tervezte, és pont az ókori Róma mintájára: a szocialista fejlesztésig nagyjából úgy is nézett ki (négyszögletes utcák, terek, a fontos épületek ugyanott stb.).

Alig telt el 30 év, és már annyi adót fizettek, hogy az még a kincstárnak is feltűnt. A szattyán-, kordován- és marhakereskedéssel foglalkozó, becsületes örmények rendesen fizették az adót, így a császár magához kérette a város vezetőit. Miután megvendégelte őket, meg is akarta jutalmazni, és azt mondta: válasszanak valamit a falról. A polgármester, vallásos lévén, Rubens: Krisztus levétele a keresztről című képét kérte — és meg is kapta.

A kép az 50-es évekig a templomban a főoltárt díszítette, akkor a kommunista vezetés államosította és Bukarestbe vitette. Onnan csak 1993-ban kapták vissza Varujan Vosganian politikus közbejárására (igaz, csak „bérbe”: évente meg kell hosszabbítani a szerződést). (Vosganianról mondta egyszer Băsescu, hogy ő az egyetlen becsületes örmény — föl is kapták erre a fejüket a többiek.)

Azóta egy mellékkápolnában, jól biztosított helyen van a templomban, és ott megtekinthető: vasárnaponként a mise után, vagy bejelentkezve (plébánia: 0040-264-241916; gondnok: Kovrig család – 0040-264-240910).

Egyesek szerint utánzat van a templomban…