Sándor István laudációja - Halottak napjára

Nehéz beszélni egy olyan emberről, akihez évtizedes szakmai és baráti kapcsolat fűzött, és aki már nincs közöttünk. Ezért kérem, tekintsék az elérzékenyülést az emlékezés velejárójának. Igazán objektív se lehetek egy olyan barátról emlékezve, akinek lelkivilágát, gondolkodását ismertem, s aki törekvéseit, örömeit és kudarcait nem rejtette véka alá. Mindezek ismeretében nyugodt szívvel mondhatom: István barátunk dolgos életében nem loholt a címek, a kitüntetések után. Csak egyszerűen tette a dolgát. Ezért is kerülték el évekig a hivatalos elismerések. Ha most itt ülne velünk, talán csak legyintene: na bumm és akkor mi van…

Sándor István műépítész 1951. augusztus 20-án született Aradon. Édesapja mérnök volt, édesanyja fodrász. Aradon a Csiky Gergely Főgimnázium jogelődjénél érettségizett, Temesváron előbb a főiskolán, majd 1993-ban a Műegyetem építészeti karán szerzett diplomát. Évtizedekig dolgozott az Arad Megyei Tervező Intézetben, majd 1989 után megalakította a Renovatio Kft-t, amelynek igazgatója volt.

Fiatal korában sportedzőként országos bajnokságot nyert. Később versenybíróknak hódolt ifjúkori szenvedélyének. A kamerát is fiatalon vette a kezébe, amikor még Aradon ez igencsak premiernek számított. Tv operatőrként alapító tagja volt a városi televíziónak közvetlenül az 1989 események után. Később a magyar nyelvű adás egyik pillére, majd közel két évtizedig a bukaresti, kolozsvári tévéstúdiók operatőr-munkatársa. Ezzel egyidejűleg az MTV és a Duna TV aradi stábjának anyagait forgatta, ekkor már a Media Spectator Produkciós Stúdió tagjaként. Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy jó másfél évtized alatt Arad és környékének a magyarság szempontjából minden jelentős kulturális és társadalmi eseményéről ennek a stábnak köszönhetően szerzett tudomást ország-világ. Olykor igen távoli földrészekre szétszóródott földijeinktől érkezett a pozitív visszajelzés. Számos kisfilm, dokumentum-riport örökítette meg a helytörténeti szempontból jelentős megvalósításokat, évfordulókat. A szülőföldhöz, az anyanyelvhez, az épített és kulturális örökségéhez való kötődésben jelentős szerepet játszottak ezek az összeállítások.

A mai tévéfilmes nemzedékből sokan tőle tanulták a szakma fortélyait. Sándor István vagyis Szendy, ahogy barátai szólították – nem őrizte féltve kemény munkával megszerzett tudását, hanem önzetlenül megosztotta másokkal is. Öt évig a Media Spectator Stúdió által kezdeményezett és szervezett, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének égisze alatt működő Kisiratosi médiatábor egyik előadója volt.

Mindezek mellett maga is szüntelenül fejlesztette ismereteit. Rendszeresen eljárt szakmai továbbképzőkre, filmfesztiválokra. Puskel Tünde Emesével a Nyíregyházi nemzetközi fesztivál, majd később a hazai magyar Újságíró Egyesület értékes díjait is kiérdemelték. Titus Muntean rendező nagy sikerű Szerelmem, Arad c. filmjének ő volt az operatőre. Tévés örökségének méltó folytatója fia, Szilárd.

Sándor István életét harmonikusan kitöltötte a tervezés és a filmezés. Építészként megérdemelt szakmai megbecsülés övezte. Több aradi köztéri alkotás, többek között, a Szabadság-szobor, a Szentháromság-szobor, a Fábián Gábor és a Boldog Gizella büszt, a kommunizmus áldozatainak Maros-parti obeliszkje, az erdélyi ’56-osok Pécskai emlékművének elhelyezése, térrendezése, középületek, templomok, a Csiky Gergely Főgimnázium új épülettömbje), a Kisiratosi máltai ház megtervezése, a belváros épített örökségének rehabilitációját célzó VITO-terv elkészítése fűződik a nevéhez.

István a tettek embereként, kerülte a nagy szavakat, a hosszú értekezleteket, a civil szerveződéseket, a mellveregető politizálást, de tudta, hol a helye. Ha megbízták valamivel, akkor abba apait, anyait beleadott. Rengeteg terve maradt íróasztal fiókban, amelyeket sajnos már sohase valósíthat meg.

Felül tudott kerekedni a nehézségeken, noha az élet sok megpróbáltatás elé állította. Felesége elvesztése után jó ideig csak a munka, felnőtt leánya és fia sorsának alakulása, majd kis unokája nyújtott számára némi vigaszt. Az élet igazságtalansága, hogy miután magánélete is révbe jutott, mikor szinte befejezte azt a házat, amelyet saját ízlése alapján magának és párjának alakított ki, életveszélyes léket kapott élete bárkája, amely rövid küzdelem után tavaly nyáron menthetetlenül elsüllyedt.

Még be sem töltötte a 62. életévét.

Sándor István helye ott van Arad jeles építészeinek sorában. A szobrok, az épületek, egykori alma materének új tömbje őrzi az emlékét. A Kölcsey Egyesület által post-mortem odaítélt díj aligha kerülhetett méltóbb helyre.

Ezt a laudációt a saját írásaim között találtam. Amikor másodjára is elolvastam, az volt az érzésem, hogy nem én írtam. Felhívtam Puskel Pétert, ő azt mondta, már nem emlékszik, de a felesége szerint Péter írta.
Nem akarok idegen tollakkal ékeskedni, de úgy gondolom, érdemes ezt az írást ebbe a gyűjteménybe is betenni.

Amikor István elhunyt, és a Kölcsey-díjra érdemes emberekről beszéltünk az egyesület elnökségében, nem volt kétség: neki adjuk a díjat a halála utáni évben.

Nekem személyesen is sokat segített — például a Kultúrpalota falára kihelyezett emléktábla engedélyezésében. Ő csinált már ilyet, ismerte a hivatalok girbegurba útjait. Együtt – vagy inkább azt is mondhatom, hogy ő – írta meg a kérvényeket, mondta, milyen iratokat szerezzek be, és aztán együtt is adtuk le a megfelelő irodákban a dossziét.

Utána hol én, hol ő kopogtatott a hivatalnokok ajtaján, érdeklődve az engedélyezés állása felől.
A végén még egy héttel az avatás előtt sem volt meg az engedély, de az egyik hivatalnok azt mondta: „Készítsék elő a helyét, minden rendben van, csak nehezen őrölnek a csinovnyikok malmai.”
Simon Misivel fel is tettük, letakartuk vászonnal – és mit ad Isten, az emléktábla-avatás előtt egy nappal meg is jött az engedély.

Az avatásra férfikórus-bemutatót is szerveztem, mert attól tartottam, hogy csak az avatás miatt kevesen jönnének el. Így viszont a fellépők jelenléte is emelte a résztvevők számát.
Az asszonykórusok sajnos nem tudtak jönni, mert éppen kukoricaszedés ideje volt, és nem értek rá.

Azt is hozzá kell tennem, hogy az első táblán sajnos volt egy helyesírási hiba (egy ékezet hiányzott), amire egy férfi figyelt fel – mi, akik feltettük, és az is, akit megkértem az ellenőrzésre, senki sem vette észre.
Ez a hibás tábla most az udvarunkban, a házunk falán van.

Újat kellett csináltatni. Ekkor érdeklődtem kőfaragók felől, és így kerültem kapcsolatba Csóke Péter gyulai mesterrel, aki ingyen elkészítette, sőt a követ is ő szponzorálta.
Ezúton is köszönöm neki.

Minden alkalommal, amikor elmegyek a Kultúrpalota előtt, és rápillantok az emléktáblára, eszembe jut, mennyi mindenben segített, milyen természetességgel adott tudását és idejét másoknak.
Sándor István nemcsak épületeket és filmeket alkotott, hanem hidakat is – emberek, közösségek és múltunk értékei között.
Az emléke ma is összeköt bennünket.