Szabadka
Egy szabadkai konferencia nemcsak új kapcsolatokat, hanem meglepő felismeréseket is hozott. Szabadka és Arad között több a hasonlóság, mint elsőre gondolnánk.
ESSZÉ
8/28/20263 min read
A hétvégén az Erdélyi Hagyományokért Egyesület szervezésében, Szabadkán egy konferencián vett részt a Kölcsey Egyesület ötfős küldöttsége.
A háromnapos találkozón előadások és megbeszélések folytak az „Együtt gondolkodás a szórványról” és a pályázatírás témakörében, de jutott idő városnézésre és kikapcsolódásra is, például részt vettünk az ottani fiatalok farsangi bálján.
De konkrét hozadéka is volt a találkozónak. Megismerkedtünk olyan temesvári fiatalokkal, akik már írtak és nyertek is EU-s alapokhoz benyújtott pályázatokat. Közülük kettővel már meg is beszéltünk egy márciusi összejövetelt, amelyen majd megpróbálnak segíteni az Arad megyei civil szervezetek vezetőinek ezen a téren. Az eseményről időben tájékoztatjuk az érdeklődőket. A szabadkai, magyarkanizsai, szentesi és jánoshalmi szervezetekkel is folytatni akarjuk az együttműködést.
Még egy pár gondolat. El kellett mennem Szabadkára, hogy jobban megismerjem saját csoportom tagjait. Kellemes meglepetés volt számomra, amikor hallottam, hogy küldöttségünk résztvevői, akár a 16 évesek is, okos gondolatokat, ötleteket fogalmaztak meg, és azokat érthetően el is tudták mondani. Gondolom, ebben sokat segített nekik a diákszínjátszós múltjuk. Büszke lehettem rájuk.
Amúgy Szabadka nagyon szép város, szecessziós építészetéről messze földön ismert. Ebben jelentős szerepe volt többek között az aradi Szántay Lajoshoz hasonlítható Raichle Ferenc építésznek is.
Másban is hasonlít Szabadka Aradhoz. Nekik is volt egy Márki Sándoruk, Iványi István személyében, aki 1886-ban megírta a város történetét, pont olyan alapossággal, mint Márki Sándor, s amely mű pont olyan nélkülözhetetlen és ritka, mint a miénk. Csak az a különbség, hogy nekik sikerült nemrég egy fakszimile kiadásban újra megjelentetni a könyvet. Kaptam is egy ilyet, s akit érdekel, annak megmutatom. Hátha összefogunk, és nekünk is sikerül kiadni Márki könyvét.
Másik hasonlóság, hogy nekik is van pont olyan szép és nagy líceumuk, mint a miénk, csakhogy annak a bejárattól balra eső részében nem a Kuncz Aladár családja lakott, hanem a Kosztolányi család. Kosztolányi Dezső apja az iskola igazgatója volt.
A szerb templomuk is olyan, mint az itteni, pont abból az időből való, és régi sírok vannak az altemplomban. A város közepén pont ugyanolyan idős fák, ugyanolyan négyes sorban vannak ültetve, mint itt, Aradon, s még sorolhatnám a hasonlóságokat. Tizenegyet jegyeztem le.
Másik meglepetés az volt, amikor a nekünk adott városismertetőben azt olvastam, hogy a nemzetiségek közül a magyarok vannak legtöbben, a szlávok csak összevéve – szerbek, horvátok, bunyevácok együtt – vannak többen. És mégis, amikor valamit meg akartam kérdezni az utcán, csak az ötödik ember tudott magyarul. Egy újságárustól megkérdeztem, hányféle magyar lap van. Azt mondta, három, de szláv szinte megszámlálhatatlan.
Március közepén újra találkozunk új ismerőseinkkel, ez alkalommal Aradon. Kb. 100 résztvevőt várunk a diákszínjátszó-fesztiválra. Kellő időben erre még visszatérünk.