Szombat Majláton
Egy rövidítésnek induló út néha hosszabb és kalandosabb lesz, mint az ember gondolná. De a nád, a csalán és a kutyák között még az is kiderülhet, hogy a reuma sem legyőzhetetlen.
ESSZÉ
8/6/20264 min read
Reggel korán keltünk, mert még a meleg beállta előtt el akartuk végezni a gyomirtózott kukorica kapálását, amit inkább nevezhetnénk ritkításnak, mert valójában ez volt a cél. A gazzal csak a parcella két végén volt gond.
Az első munka, amit rám osztott a nővérem, a kapák élesítése volt. Fogtam is a kalapácsot és a reszelőt, megéleztem a szerszámokat, majd sekély vízbe tettem őket, hogy megszoruljanak a nyelek. Amíg az üllőn vertem a kapákat, az jutott eszembe, hogy lám, most, hogy meghalt anyám, én lettem a családban a legöregebb Jankó, én verem a kapákat. Eddig a nagyapám, aztán az apám, s most én…
Elmentünk a telekre – portára, ahogy mi mondjuk –, és nekiláttunk a munkának. Tizenegy órára, ahogy ígérte, odaért a fiam is. Mondtam neki: elegen vagyunk hárman a kapáláshoz, ő menjen a gyümölcsös kertbe, a menyem szedje a meggyet, ő pedig ekekapázza meg a kukoricát a robi traktorral. Mondtam neki, hogy elég nagy már a kukorica, így ha látja, hogy a kistraktor több kárt tesz benne, mint amennyi hasznot hajt, akkor nem kell csinálnia, szedje ő is a meggyet.
Eszembe jutott, hogy ő eddig ugyan szántott, talajlazított és krumplit vetett már a traktorral, de ekekapázást még nem csinált. Erre akkor jöttem rá, amikor megkérdezte, hány ekét hagyjon a talajlazítón. Elmagyaráztam neki a munka logikáját: nemcsak a gyomirtásért csináljuk ezt, hanem inkább azért, hogy a talajt a kukorica tövéhez nyomjuk, nehogy egy viharos szél a földre döntse a szárakat.
Elmentek, mi pedig folytattuk a kapálást. Egyszer csak a fejemhez kaptam: eszembe jutott, hogy múltkor kifogyott a benzin a traktorból, és ha a fiam otthon nem ellenőrizte, akkor vissza kell majd mennie üzemanyagért.
A porta, ahol kapáltunk, a házunkhoz képest egy derékszög másik oldalán van, és hirtelenjében úgy határoztam, hogy ha még otthon akarom találni őket, jobb, ha átlósan, a kerteken keresztül megyek, nem pedig az aszfaltos utcán.
Neki is vágtam, habár tudtam, hogy a völgyben, a két telek között van egy elhagyatott rész, amit régebb kaszálónak használtak, amikor még csordogált a víz a falut átszelő erecskében. Számtalanszor rövidítettem már arra, igaz, régen. Azt a részt jó húsz éve nem kaszálják, most is parlagon van. Tudtam, láttam, hogy most már inkább nádas, mint legelő, mégis nekivágtam.
Úgy harminc métert kellett volna megtennem a másik megművelt kertig. Az elején még örültem is: no, most kipróbálom, hogyan ment Toldi Miklós a nádasban, amikor a toportyánokkal találkozott. De nem telt el sok idő, amikor már beláttam, hogy nem volt valami jó döntés az útrövidítés.
A nád szúrta-vágta a lábamat, főleg a térdemet, amivel törtem az utat a nádszálak között. Hozzáfűzöm, rövidnadrágban voltam. Volt úgy is, hogy belesüllyedt a lábam a növényzetbe: fenn a szúrós, vágós nád, lent pedig a zöld folyondárok úgy megfogták a lábamat, hogy egyszerűen képtelen voltam előrelépni.
Csak úgy tudtam haladni, ha előbb fölemeltem a lábamat, azután négy-öt taposással lenyomtam magam előtt a növényzetet, arra léptem, majd a másik lábammal úgy tíz-tizenöt centivel arrébb kitapostam egy másik helyet. Így araszoltam előre, szép lassan, s már láttam, hogy ebből nem lesz korai hazaérés.
De ez még nem minden. Mikor kiértem a nádasból, egy csalánosba értem, és nem volt rá mód, hogy kikerüljem. De ez már semmi sem volt a nádkarcolásokhoz képest.
Mivel a nádason keresztül nem tudtam kijutni az utcára, az a lehetőség maradt, hogy az egyik szomszéd kertjén keresztül kerüljek ki oda. Amikor elindultam, épp azért választottam a nádast, mert tudtam, hogy a kutyák nem nagyon szeretik, ha egy idegen a kertkapun át jön be az udvarra, úgyhogy fel voltam készülve.
Mielőtt kinyitottam volna a kertkaput, kerestem egy paradicsomkarót, s azzal felszerelkezve indultam neki a harmadik próbának. No, tapasztalatból is tudom, hogy a kutyáknak nem szabad látniuk, hogy az ember fél, mert akkor felbátorodnak. Így határozottan folytattam az utamat a kutyák ugatása és rohangálása közepette.
Már az utcán voltam, amikor kinézett a gazda, akit megnyugtattam, hogy sietek, és azért vágtam át a kertjükön meg az udvarukon.
No, ilyen viszontagságok után hazaértem. Láttam, hogy a fiam már elment, és a benzineskanna sincs a helyén, azt is magával vitte, tehát minden rendben volt.
Lám, nem is kellett volna nekilátnom ennek a pár száz méteres, kalandos útnak, és akkor nem kellett volna két napig borogatnom a lábszáramat és a térdemet. Másrészt viszont azt hiszem, a reuma szedte a sátorfáját, és elhúzott a lábamból.
Később, délután megnéztem, milyen munkát csinált a fiam, és örömmel állapítottam meg, hogy én sem csináltam volna jobban.