Villanypermetező

A fák tetején mindig történik valami. Ezt azok tudják igazán, akik permeteznek.

Sokáig kézi pumpás permetezőkkel próbálkoztam, de a felső ágak, mint egy másik világ, érintetlenek maradtak. Létrára álltam, hosszabbító csövet használtam, különböző márkák szórófejeit váltogattam, de hiába – a fák koronájában zavartalanul tenyésztek a kártevők, gombák, mintha csak direkt ott rendezkedtek volna be. Egyszer még azt is megpróbáltam, hogy egy locsolótömlőből fabrikáltam fúvókát, de az eredmény több víz lett a nyakamban, mint a leveleken.

Aztán megjelent a piacon az elektromos permetező. Nem sokkal volt drágább, mint a hagyományos, mégis minden más volt vele: gombnyomásra indult, nem járt vele sok fejfájás. Csak fel kellett tölteni az akkumulátort, beállítani a szórófejet, és indulhatott a hadművelet. Ráadásul öt méter magasra is felért a permet – igaz, akkor gyorsabban elfogyott –, de így legalább végre elértem az ellenséget.

Két évig ment, mint a karikacsapás.

A harmadik év tavaszán azonban már csak nyögött. Egy darabig még küzdöttem vele – forgattam, ütögettem, káromkodtam –, aztán végképp elhallgatott. A falubeli ezermester, aki mindenhez értett, amihez nem kellett számla, csak annyit mondott:

– Ezt vigye be a szervizbe, én nem tudok vele mit kezdeni. Alkatrészem nincs hozzá.

Másnap reggel bepakoltam az autóba, és irány a város. Az üzlet maga szép volt, hűvös, rendezett, a gépek katonás sorban álltak a polcokon. De engem nem oda irányítottak, hanem hátra, a javítóműhelybe.

Az udvaron szétterülő, ismeretlen rend szerint elrendezett roncsmező fogadott. Szétszedett kistraktorok, kaszagépek, permetezők, alkatrészek, félig nyitott ládák, rozsdás csavarok. Mindenfelé csövek, kábelek, szelepek – ahogy valaki egyszer félbehagyott egy szerelést, és úgy maradt. Óvatosan lépkedtem a szűk átjárón, mint egy régész, aki attól tart, hogy egy rossz mozdulattal ledönt egy múltbéli civilizációt.

A műhely végében egy ember üldögélt, kék munkaruhában, olajfoltos ingujjban. Mondtam, mi a baj, mire bólintott, és a vállát megvonva csak annyit felelt:

– Hagyja itt. Ha rákerül a sor, megcsinálom.

Kimentem a permetezőért, behoztam a ládájában. Mikor megérkeztem, mondta, hogy tegyem le az utcafronti folyosóra, de nem hallgattam rá. Úgy éreztem, ha ott hagyom, legközelebb egy zsibvásáron látom viszont. Beljebb vittem, és ott tettem le.

De valami azt súgta, még most sem vagyok biztonságban.

Visszamentem hozzá, és mondtam, hogy vidéki vagyok, nem tudok ide-oda szaladgálni, és igazán kellene a gép. Aztán elővettem egy gyűrött százast, és úgy csúsztattam a zsebébe, mintha az is a szerelés része lenne. Felállt, biccentett, és csak annyit mondott:

– Akkor csináljuk most.

A következő percek valahol a barkácsolás és a kortárs performansz határán mozogtak. Először csillagfejű csavarhúzót keresett, de az nem volt kéznél. Végül talált egyet egy fűnyíró alá ékelődve. Leemelte a gép alsó fedelét, letépte az akkuról a vezetékeket, kivette az akkumulátort, és szó nélkül eltűnt az üzlet irányába.

Egy új akkuval tért vissza.

A vezetékeket összecsavarta. Ahol nem volt elég szigetelés nélküli rész, oda ráharapott, és foggal lehántott egy kis nejlont. Aztán keresni kezdett egy forrasztópákát, de sehol sem találta. Turbózott mindenfelé, mormogott valamit arról, hogy "két napja még itt volt". Én is segítettem, de mintha elnyelte volna a föld. Végül bement az üzletbe, és onnan hozott egyet.

A hosszabbító, amit használt, persze nem működött. Akkor szidta egy sort, majd újabb ötlet következett: vigyük közelebb a permetezőt a konnektorhoz. Csakhogy ott nem volt egy talpalatnyi hely sem. Előrébb toltam egy ládát, egy másikat ráemeltem, és arra tettük a gépemet.
– Fogom, csinálja csak – mondtam.

És forrasztott. Pöttyözött. Összekapcsolt. Amikor végzett, megnyomta az indítógombot – és a permetező elindult. Egy pillanatra megállt az idő. A gép dorombolt, én megkönnyebbülten néztem rá, mint aki visszakapott valamit, amit már majdnem elveszített.

A visszaszerelés már nem ment ilyen simán. Az akku négy műanyag lábra volt szerelve – nehéz volt eltalálni a csavarokkal a helyüket. Egyedül nem ment, segíteni kellett. Végül, mikor a negyedik csavart már tizedszerre sem tudtuk beilleszteni, azt mondtam:

– Hagyjuk. Három lábon is megáll. Majd otthon becsavarom.

Rátettük a fedelet, gyorsan fizettem, és elmenekültem abból a pokoli, zűrzavaros világból.

A fák tetején azóta újra csend van. A kártevők tudják, hogy elérem őket.