Visszatelepítés

Előzetes

A Duna–Tisza–Maros folyók és a Nyugati-Kárpátok által közrefogott területet a történelem során többféle néven emlegették: Dél-Magyarországként, Temesvári vilajetként, illetve Bánátként. Az elnevezések változtak, a térség azonban mindvégig jól elkülönülő földrajzi egység maradt.

A régmúltban e vidék jelentős része tengerfenék volt. Amikor a víz utat tört magának a Vaskapunál, üledékes, mocsaras síkság alakult ki, miközben a magasabban fekvő területeken jó minőségű, mezőgazdasági művelésre alkalmas földek jöttek létre. A térség gyakran cserélt gazdát: éltek itt trákok, dákok, hunok, avarok, bolgárok, besenyők, majd az első évezred vége felé a magyarok is megjelentek.

Szűkebb pátriánk, Arad megye első írásos említése 1090-ből származik: Szent László a titeli apátság adománylevelében több települést is felsorol, köztük Ghioracot, Zábrányt, Ivánázát és Vadkertet.

A második évezred elején, az Árpád-házi királyok idején Dél-Magyarország a trónörökös – a herceg – tartománya volt: itt gyakorolta az uralkodói mesterséget mindaddig, amíg meg nem koronázták.

Az 1241-es tatárjárás után a megritkult népességű területekre betelepítések következtek: a király kunokat és német lovagokat hívott, a déli domb- és hegyvidékekre pedig románok és szerbek húzódtak be. Pesthy Frigyes a 14. század közepére vonatkozóan már nagyjából fele-fele arányban említ magyar és más nemzetiségű népességet ezen a vidéken.

Károly Róbert uralkodása kezdetén – amíg hatalmát meg nem erősítette – Temesváron működött az ország központja. Az ott kiállított iratok (adománylevelek, örökösödési és adásvételi dokumentumok) közül közel ezer darab ma is fellelhető különböző levéltárakban.

Kovách Géza aradi történész Az Arad megyei eltűnt települések című munkájában összegyűjtötte a különféle dokumentumokban fellelt, azóta eltűnt helységneveket. Mintegy 700 ilyen települést azonosított; például III. Béla egyik, az aradi apátság számára kiállított adománylevelében 105 kipusztult település neve is szerepel. Kovách könyvének egyik értéke, hogy minden helységnév mellett jelzi, mely dokumentumban vagy térképen találta az adatot.

E települések döntő része a török hódoltság idején tűnt el a föld színéről – nemcsak a portyázó, élelem után járó csapatok pusztításai miatt, hanem természeti csapások és járványok következtében is.

A szerbek betelepülése a 12. századtól erősödött fel, majd a Rigó-mezei csata után, illetve a török hódítások nyomán fokozatosan északabbra húzódtak. A hadjáratok után a várakban hátrahagyott török helyőrségek környezetében földet műveltek, ellátták a katonaságot, s idővel a helyőrségek védelmi rendszerébe is bevonták őket.

A 18. század elején, amikor a Habsburgok kiszorították a törököket, egy elvadult, lepusztult, rendkívül alacsony népességű területet találtak. Magyar katonák voltak ugyan a felszabadító seregben, de magyar csapattestek nem; a bécsi udvar ezért a térséget meghódított tartományként kezelte, és új adminisztratív egységet hozott létre Temesi Bánság néven.

A Bánság elnevezést a Lugos és Karánsebes környékén korábban létező kisebb bánságok nyomán vették át, amelyek 1550 és 1664 között az Erdélyi Fejedelemséghez tartoztak. Az új tartomány eleinte katonai vezetés alatt állt, később a kancellária közvetlen irányítása alá került.

A megszerzett területeket a Habsburgok klienseik között osztották szét: óriási birtokokat kaptak a török elleni háborúk hadvezérei, illetve azok a nemesek, akik anyagilag támogatták a hadjáratokat. Sok adományozott azonban keveset törődött új birtokával, így a kancellária idővel árusítani, illetve bérbe adni kezdte azokat. Eleinte főnemesek juthattak hozzá, később a kör bővült: új nemesek, tehetős birtokosok, vállalkozók és kereskedők – köztük magyarok is – vásárolhattak birtokot, gyakran előbb megvásárolt nemesi címmel.

Az elnéptelenedett vidék benépesítésére a Habsburgok telepítéseket szerveztek. Nyugat-Európában ekkor a túlnépesedés miatt sokan Amerikába vándoroltak, más térségekben (például Poroszországból) Oroszország felé indultak telepesek. A bécsi udvar felismerte a lehetőséget, és német területekről próbált telepeseket Bánátba csábítani. Borovszky Samu a Magyarország vármegyéi és városai című művében írja, hogy a bécsi udvar pátensekkel és meghatalmazott ágensekkel hirdette a bevándorlóknak kilátásba helyezett kedvezményeket és tehermentességeket.

A magyarok visszatelepítését a Habsburgok több okból is ellenezték. Egyrészt nem akartak újabb, potenciálisan „rebellis” magyar tartományt – a kuruc háborúk emléke még élő volt. Másrészt a korabeli jogi keretek miatt (a rendi kiváltságok logikájában) a visszakapott birtokok után a főurak adóterhei másképp alakultak volna, mint a kincstári igazgatás alatt.

A német telepítések több hullámban zajlottak, és sokoldalú támogatásokkal jártak: házhely, építőanyag, szántóföld, munkaeszközök, állatok, később akár előre megtervezett és kivitelezett házak is. Ezekből születtek a jellegzetes sváb falvak és falurészek, egységes utcaképpel és épülettípussal.

Mintegy hetven év elteltével a kincstár számára nyilvánvalóvá vált, hogy a telepítések és a támogatások ellenére a tartomány fenntartása nem hoz arányos gazdasági eredményt: a piacra kevés termény jutott, a katonaság ellátása is akadozott. Így 1778-ban a Temesi Bánság közigazgatását átadták Magyarországnak.

A magyarok visszatelepítése – falvak telepítése

Valójában mindjárt a törökök kiűzése után elkezdődtek a magyar visszatelepülések, de mivel azt a hatóságok tiltották, csak burkoltan történhettek; inkább egyedi esetek voltak. A jobbágyok áttelepülését a magyar földesurak sem nézték jó szemmel: akadályozták is, ahogy tudták, hogy ne maradjanak munkaerő nélkül a birtokaikon.

A fentebb említett birtokvásárlással földhöz jutott főurak betelepítéssel szereztek munkaerőt birtokaikra.

Nagyiratos

1787-ben Szalbek György földesúr vásárolta meg a nagyiratosi pusztát. A község 1810–1820 között létesült, amikor a Szalbek család Nógrád megyei római katolikus palócokat telepített ide dohánykertészekként. A nagyiratosiak származási helyei: Etes, Karancsalja, Karancskeszi, Karancslapujtő, Baglyasalja, Egyházasgerge, Szendehely, Cered, Salgótarján, Bodony. Sok nagyiratosi család sokáig számon tartotta származási helyét: a Bartha család Egyházasgergéről, az Andó család Etesről és Baglyasaljáról, a Fázer, Zank/Czank, Kolber, Hartzmann családok Szendehelyről, a Lantos család Karancslapujtőről jött ide.

1850-ben Nádasdy gróf vette meg az uradalmat, aki új szabályokat vezetett be, növelte a robotot és a terményjáradékot, mire egy napon 120 család (920 személy) összepakolt, szekérre rakta holmiját, és átköltözött a 30 km-rel nyugatabbra fekvő Nagybánhegyesre.

Kisvarjas

A Marczibányi család 1828-ban visszavásárolta birtokát, és Kisvarjast újratelepítette Nógrád vármegyei és környékbeli, római katolikus magyar dohánykertészekkel.
(Somogyi Gyula: Arad szab. kir. város és Arad vármegye községeinek leírása. Arad, 1913.)

Monostor

Monostor a vidék egyik legrégebbi faluja. 1285-ben említik először, mint a Csanád nemzetség birtokát. Az 1332-es pápai jegyzékben is szerepel. 1476-ban a király birtoka. A falu nevét egy Árpád-kori kolostorról kapta. A Barazháza felé vezető földútról a 20. század elején még látható volt a helye, ma már alig kivehető egy csekély emelkedés, ahol a kolostor állt. Gyerekkoromban, amikor egyszer arra jártunk lovas kocsival, apám megmutatott egy kis dombocskát, amin épp akkor egy traktor ment keresztül, ekével a nyomában, még tovább enyhítve a már amúgy is alig látható emelkedést.

1797-ben az Izdenczy család vette meg a monostori birtokot, amelynek határa közel ért Fönlakhoz és Aradhoz is.

Az Izdenczy család a 13. századtól sokat hallatott magáról: egyik tagja Aba Sámuel korában tűnt fel, egy másik az egri vár védői között volt, és jutalmul birtokot kapott, egy pedig Thököly Imre híveként Tokaj várkapitánya volt. Izdenczy András pedig az 1700-as évek elején nagykövet volt a török fővárosban.

Új-Fezekas-Varsánd

1792 április–májusában jött létre Új-Fezekas-Varsánd község, amikor Fekete János gróf felkérésére, annak örökös birtokára 120 kemenesaljai eredetű evangélikus család települt.
(Mesterházy Sándor: Kemenesmihályfa, Kemenessömjén, Sömjénmihályfa múltjából. KSH, Budapest, 1991. 43. o.)

Simonyifalva

Simonyifalvát Simonyi Lajos óbester 1888-ban telepítette, akiről nevét is kapta. Lakóit Békésről, Szentandrásról, Orosházáról, Szarvasról, Szentesről, Gyulavarsándról, Mezőberényből, Endrődről, Kunágotáról és Pest megyéből telepítette ide. A lakosság földműveléssel, ipari növények (dohány, cukorrépa, cirok) termesztésével foglalkozott. Háziipara a szövés-fonás volt. A 19. század második felében módos falunak számított, tanyarendszerrel, nagy gulyával és ménessel. 1900-ban legnagyobb birtokosa Tisza Kálmán volt. 1906-ban a Simonyifalva–Gyula kisvasút megépítésével vasútállomást is kapott. Az 1930-as években jelentős vásárokat tartott.

Pécska

A szerb lakosság egy részének távozását követően, a 18. század második felétől Pécskára tervezett betelepítések történtek. Ekkor a település magyar ajkú lakosságát az 1753-ban, főként Gömör, Borsod és Heves vármegyéből betelepített palóc családok képezték, de további kisebb betelepítések történtek Gyórók környékéről, Nagyharsányról és Recskről is. 1765-től az egykori települést és a hozzá tartozó területeket közigazgatásilag két részre, a főként palóc telepesek által lakott Magyarpécskára és a kevert, főként szerb és román anyanyelvű lakossággal rendelkező Ráczpécskára (Ó-Pécskára) osztották fel.
(Bartucz Lajos – Kollarov M. István – Somogyi Gyula: Arad vármegye és Arad sz. kir. város néprajzi leírása, 262. o. [1912])

Gyórók

A török hódítás alatt elnéptelenedett faluba 1736-ban új birtokosa, Edelspacher Zsigmond telepített be Békés és Csanád vármegyei magyarokat és németeket.

1883–1884-ben az állam 126 bukovinai, főként csángó családot telepített le a falu mellett, a három szomszéd falu határából kikerekített Csángótelepre. Azokat a családokat telepítették az itteni kincstári birtokra, akiknek Székelykevén nem jutott föld a Bukovinából érkezők közül. Az első telepítést 1892-ben egy második is követte. A székelyeket szegénységük, kulturális és nyelvi archaizmusuk miatt az őshonos magyarok sokáig lenézték, és évtizedekig inkább más bukovinai eredetű falvakból valókkal házasodtak össze, mint a helyi magyarsággal. Különálló csángó öntudatuk máig megmaradt, bár kultúrájukat nagyrészt elhagyták.

Kispereg

Egy 17. századi kisperegi református parókia és egy ugyanazon kori temető írásos említése – amelyre a jelenlegi nagyperegi katolikus templom alapjának kiásásakor bukkantak – világos jelei annak, hogy a település létezése folyamatos volt a török hódoltság idején is. A lakosság jelentős növekedésére 1774–1778 között került sor, amikor kb. 300 etyeki református telepedett le Kisperegen.
(Szondy Géza: Kispereg község és református egyház története)

Tornya

Marczibányi Lőrinc – kinek kastélya volt a faluban – 1752-ben felvidéki katolikus magyarokat és szlovákokat, illetve bánáti falvakból (Németszentmártonból, Szemlakról) svábokat telepített Tornyára. A szlovákok és németek hamarosan a magyarságba beolvadtak, csak családneveik alapján mutatható ki egykori jelenlétük.

Kincstári telepítés

1778. június 6-án Mária Terézia rendeletet adott ki: ennek értelmében a Temesi Bánát igazgatását megszüntették, a területet újra betagolták a magyarországi közigazgatás szervezetébe. A Temesi Bánát területéből három megyét hoztak létre (Temes, Krassó, Torontál). Ezután kezdődtek meg a magyar kincstári telepítések is.

Mivel a bánáti termőföldek jó minőségűek, a klíma megfelelt a dohánytermesztéshez, és a nemzetközi helyzet is kedvezett (a napóleoni háborúk megnehezítették a dohány szállítását az óceánon át), a magyar kincstári újratelepítések a szerződéses kertészek, a dohánytermesztő „gányók” telepítésével kezdődtek.

A magyar kincstári betelepítések célja ekkor már nem a vidék puszta benépesítése volt, hanem gazdasági telepítés, jövedelemszerzés.

Majláthfalva példája

Erre jó példa Majláthfalva esete. 1819-ben Majláth József kamarás – látva, hogy a túregyházi puszta bérlője évek óta nem fizeti járandóságát – visszavonta a bérleti szerződést, és kiadta a szegedi hatóságoknak, hogy keressenek telepeseket erre a birtokra. Így lett Majláthfalva az új település.

A telepítési szerződésekben kemény feltételeket és határidőket szabtak a bérlőknek. Bankok adtak kölcsönt a telepeseknek a termőföld megvásárlására, biztosították a termelés előköltségeit, és a visszafizetendő részleteket terményben lehetett törleszteni. Ez a rendszer hozzászoktatta az embereket a szorgos munkához, a fegyelmezett és meggondolt gazdálkodáshoz.

A majláthfalvi helyzetet jobban ismerem, mivel én írtam a falu monográfiáját. A település azon a helyen jött létre, ahol korábban Túregyháza állt. A fönláki defterben (török összeírásban) 1554-ben Túregyháza 99 házzal szerepel, miközben a környező települések többségében 30-nál kevesebb házat írtak össze. Az oszmán uralom idején a falut többször kifosztották, de a végső csapást a kolerajárvány mérte rá; ezután az utolsó lakók is elhagyták a faluhelyet. A környék földjei gazdátlanul maradtak, ezért a budapesti kancellária bérbe adta a területet Ecsedi földbirtokosnak, aki azonban három éven át sem a bért (árendát), sem az előírt adót nem fizette meg. Ennek következtében a kancellár, gróf Majláth József elrendelte a bérleti szerződés felbontását.

Kisiratos és Nagyiratos (nyelvjárási csúfolódás)

Kisiratos lakói szeged-környéki, szintén dohánykertész családok voltak. A „szögedi” kisiratosiak és a nagyiratosi palócok között a különböző eredet, az egymástól eltérő dialektus, a különböző szokások sokszor szültek konfliktust a két Iratos között, de ezek jobbára csak „legénycsínyekre”, bálban való verekedésekre vagy falucsúfoló rigmusokra korlátozódtak. A nagyiratosiak a kisiratosiak szegedi „ő”-ző dialektusát az „Ögyé könyeret möggyel, apád se övött ögyöböt” mondattal gúnyolták, míg a kisiratosiak a „Mëgyëk a gyëpën kërësztül…” beszédcsúfolóval vágtak vissza a palócos, zárt ë-vel beszélő nagyiratosiaknak. Komoly ellentét azonban sosem volt a két község között; ezt jó néhány házasság is bizonyítja, ahol egyik fél kisiratosi, a másik nagyiratosi.

Zimándköz / Zimándújfalu

Egyes források szerint Zimándköz alapítása 1853-ra tehető, amikor 92 római katolikus család települt ide Bánkút-pusztáról. Fényes Elek írta a településről: „Zimánd puszta, Arad vármegyében, Arad városával határos. Gazdag róna határa 7029 hold szántóföldet és 298 hold kaszálót foglal magába. Földesura a királyi kincstár.”

A hagyományok szerint Újzimánd falut egy Zimándi János nevű földbirtokos alapította, azonban a súlyos adóterhek miatt a falu később elnéptelenedett.

A Maros áradásaitól védett helyen fekvő elnéptelenedett Zimándra az 1800-as évek második felében Nógrád vármegyei dohánykertészek érkeztek Csernovics-Újfaluból, Csernovics Péter uradalmából. A hagyományok szerint Csernovics Péter elkártyázta vagyonát, és a megszűnt uradalomból a kertész családokat ide, Zimándra telepítették; 1852-ben megalapították a mai Zimándújfalut.

A Temesi Bánát újranépesülése nem egyetlen döntés következménye volt, hanem egymásra rétegződő telepítési hullámoké: a birodalmi érdekek, a birtokpolitika és a helyi munkaerőigény együtt formálta a vidéket. A magyar visszatelepülés különösen 1778 után egyre inkább gazdasági telepítésként vált meghatározóvá: szerződés, határidő, hitel, terményben törlesztés – és ezzel egy olyan életforma, amely fegyelmet és kiszámítható gazdálkodást kényszerített ki. A falvak történetei – Nagyiratostól Majláthfalváig – végső soron azt bizonyítják, hogy a Temesi Bánát arculatát nem elvont statisztikák, hanem konkrét közösségek, származási helyek és mindennapi döntések írták meg.