Zarándoklat

A szabadság idejére magammal vittem Coelho Zarándoklat című könyvét, amit el is olvastam öt nap alatt, kétszer is. Másodszor ceruzával a kezemben, aláhúzva azokat a részleteket, amelyekhez vissza akartam térni, és még jobban átgondolni.
Itthon aztán, nagy nehezen, összesűrítettem néhány oldalba azokat a gondolatokat, amelyeket most másokkal is megosztok.

Elsőként járjuk körül a zarándoklat fogalmát.
A zarándoklat vándorlás egy szent helyre a bűnbocsánat elnyerése érdekében. Célja a lelki megtisztulás, hálaadás, vezeklés vagy egy kérés teljesülése.
Szinte minden népnél vannak ilyen hagyományok. Például a muszlimok kötelessége legalább egyszer életükben elvégezni a zarándoklatot Mekkába, a Szent Mecsethez.
A keresztényeknek sok zarándokhelyük van, ezek közül azonban három a legfontosabb: Jeruzsálem, Róma és Santiago de Compostela. Erdélyben a Csíksomlyó és Mária Radna is olyan helyek, ahol az oda zarándoklók bűnbocsánatot nyerhetnek.

Gondolom, mindenki tudja, miért zarándokhely Jeruzsálem és Róma. De miért épp Santiago de Compostela?
A hagyomány szerint a Santiago de Compostela-i székesegyházban nyugszanak Jézus apostolai közül az elsőként mártírhalált halt Idősebb Szent Jakab földi maradványai.

A XII–XIII. században, amikor a Szentföldre nem lehetett eljutni, ez a zarándokút különösen nagy népszerűségnek örvendett. Az idők során Nagy Károly, Dante, Assisi Szent Ferenc, Izabella királynő, valamint számtalan nagyúr, hadvezér, tudós és egyszerű ember koptatta a végtelenbe kanyargó utat.
A középkorban a rablók veszélyeztették az útvonalat, az 1960–70-es években pedig a rohanó világ homályosította el népszerűségét. Az autópályák építésekor eleinte nem ügyeltek a gyalogutak megőrzésére, de az 1980-as évek második felében egy brazil író, Paulo Coelho újra felhívta rá a figyelmet. Ő 1986-ban végigjárta az utat, amit aztán meg is írt A zarándoklat című regényében.

A Szent Jakab-út 1993-tól az UNESCO Világörökség része. Azóta évente mintegy 150–200 ezer zarándok indul útnak. Az út mentén 1800 épület – kolostorok, szálláshelyek – szolgálják a zarándokokat.
Térképre nincs szükség, mindenfelé útjelzők és a kagyló szimbólum mutatják az irányt. Nem kell hozzá különösebb fizikai erőnlét sem, csak akarat, kitartás – és némi pénz, hiszen túl sok csomagot nem lehet vinni, a szállásért és ételért pedig fizetni kell, még ha nem is sokat.

Az út a Pireneusok francia oldalától indul, és Spanyolország északi részén, Baszkföldön át vezet mintegy 800 kilométeren keresztül Santiago de Composteláig.
Ma már nemcsak kifejezetten vallásos emberek indulnak el rajta, hanem mind többen azok is, akik valamit keresnek – önmagukat, életük értelmét vagy kérdéseikre a választ.

Az utat járva az ember fokozatosan nyitottá válik. Általában egyedül vagy ketten mennek a zarándokok; amikor órákon át róják az utat, és csak a körülöttük lévő tájra, élőlényekre figyelnek, elszakadva a megszokott környezettől, otthon hagyva a gondokat és az elvárásokat, letisztulnak a gondolatok és az érzelmek. Az ember így képessé válik a változásra, az átalakulásra, a lelki megújulásra is.

A zarándokok nemcsak a kitaposott ösvényt járják, hanem ezzel egy időben lelkük rejtett útjait is. A magányosan, csöndben megtett távolságok segítenek abban, hogy megleljék kérdéseikre a számukra helyes válaszokat.

II. rész

Mint említettem, másodjára ceruzával olvastam Coelho könyvét, és aláhúztam azokat a részeket, amelyek megnyerték a tetszésemet. Ezekből válogattam néhány gondolatot, amelyeket szeretnék megosztani másokkal is.

Az egyik az élet értelméről szól.

Az álom a lélek tápláléka, ahogy az élelem a test tápláléka. Itt nem az éjszakai, alvás közbeni álmokra gondolok, hanem az életcélokra, közép és hosszútávon is. Általában fiatalkorunkban törnek, elő ezek az álmok igaz akkor még nagyon merészek vagyunk, de akkor még nem tudunk harcolni. Aztán mire rengeteg erőfeszítés után megtanultuk a harcot, már nincs meg bennünk ugyanaz a bátorság. Emiatt magunk ellen fordulunk, és saját magunkkal harcolunk és önmagunk legádázabb ellenségévé válunk

Megöljük az álmainkat,

Az első tünete annak, hogy megöljük az álmainkat, az időhiány. Vannak nagyon elfoglalt emberek, akiknek mindenre van idejük, mások, akiknek semmire se, akik mindig fáradtak, nem tudnak számot adni még arról a kevés munkáról sem, amelyet el kellett volna végezniük, és szüntelenül panaszkodnak, hogy a nap túlságosan rövid.

Álmaink halálának második tünete: bizonyosságaink. Egyre bizonyosabbak leszünk, hogy nem jó célokat tűztünk ki magunk elé. Kijelentjük, hogy álmaink gyerekesek, nehezen megvalósíthatók, vagy annak eredményei, hogy nem ismerjük az élet realitásait, s hogy ezt belátjuk még bölcsnek, igazságosnak, korrektnek is képzeljük magunkat. Nem tudatosul bennünk, hogy nem a mindig cél elérése a beteljesülés, nem az a fontos, győzünk-e vagy veszítünk, hanem az, hogy megharcoljuk a Nemes Harcot, megtegyük a tőlünk telhetőt.

Végül álmaink halálának harmadik tünete a béke. Az élet olyan lesz, mint egy vasárnap délután, anélkül, hogy nagy dolgokat várna tőlünk, anélkül, hogy többet követelne, mint amit adunk. Akkor azt hisszük, hogy megértünk, elhagyjuk gyermekkori ábrándjainkat.

Amikor lemondunk az álmainkról és megtaláljuk a békét, van egy rövid nyugodt időszakunk. De a halott álmok elkezdik gyötörni a bensőnket, és tönkreteszik a környezetünket is. Elkezdünk elégedetlenkedni majd kegyetlenkedni a körülöttünk élőkkel, és végül ezt a kegyetlenséget önmagunk ellen fordítjuk. Megjelennek a betegségek és a pszichózis. Amit el akartunk kerülni a harcban – a csalódást és a vereséget –, az lesz gyávaságunk kegyetlen hagyatéka. És ezért egy szép napon halott és elfojtott álmaink elnehezítik a levegőt, hogy alig tudunk lélegezni, és elkezdjük kívánni a halált, amely megszabadít bizonyosságainktól, elfoglaltságainktól és azoktól a rettenetes, békés vasárnap délutánoktól.

Amikor ezeket a békés vasárnap délutánokról szóló gondolatokat olvastam, több minden is eszembe jutott. Nemcsak Seress Rezső Szomorú vasárnap című dala, hanem az is, hogy én magam is egy ideje unom a vasárnap délutánokat.
A változások óta, amióta tényleges ünnepnap lett a vasárnap, amikor dolgozni nemhogy nem szabad, de nem is illik, az ebéd utáni szunyókálás után sokszor nem tudok mit kezdeni magammal – olykor még tévézni vagy olvasni sincs kedvem.
Ha már Coelho is beszél ilyen érzésről, akkor biztos más is van így ezzel. Talán ez az oka annak is, hogy Magyarországon nem volt népszerű a vasárnapi boltzár.

Egy másik részben a szeretet fogalmát boncolja.

A magyar „szeretet” szót három görög szó jelöli: erosz, philosz és agapé.
Az erosz a testi szeretet, az intimitás megélése, a szerelem – amikor két ember ugyanabban a kalandban vesz részt, együtt birkózik az élettel, karriert épít, gazdálkodik, gyerekeket nevel. Az erosz arca sohasem egyforma, ahogy a csillagok sem, és senki sem menekülhet el előle. Van szép oldala, de frusztrált is lehet, és akkor a boldogtalanságban valósul meg, sokszor gyűlölet és rombolás forrásává válik.

Idővel ez a szeretet átalakul – jó esetben barátsággá, philosszá. Amikor az erosz lángja már nem lobog olyan erővel, a philosz az, ami összetartja a házaspárokat, de kialakulhat bármilyen két rokonlélek között is.

Az agapé az emésztő, mindent betöltő, totális szeretet. Több, mint szeretni: elragadtatást, önkívületet, rajongást jelent. Leginkább az Istennel való kapcsolatra jellemző – ilyen Krisztus szeretete a teremtő és az emberek felé, amelyért képes önmagát is feláldozni.
De más példákat is találunk: ilyen volt Martin Luther King, vagy akár Tőkés László odaadása is. Ha jobban körülnézünk, a közvetlen környezetünkben is akadnak olyan emberek, akik lelkük mélyéből szeretnek valakit vagy valamit, akik hisznek egy eszmében, és ezért sohasem fáradnak el cselekedni – sőt, akár önmagukat is képesek feláldozni.

Az ilyen szeretet erőt és bizonyosságot ad, aminek révén képesek vagyunk olyan döntéseket hozni a megfelelő pillanatban, hogy szinte mi magunk is meglepődünk képességeinken, és elérjük céljainkat.
De igaz az is, hogy sokan hagyjuk kiszökni kezünkből ezt az elragadtatást, s az elszenvedett apró, szükségszerű vereségek után elszalasztjuk életünk igazi értelmét. Aztán a világot hibáztatjuk kudarcainkért, megfeledkezve arról, hogy mi magunk engedtük elillanni azt a magával ragadó erőt – az elragadtatásban megtestesülő agapét.

Szép és tanulságos gondolatok ezek, érdemes eltűnődni rajtuk. És van még a könyvben jó néhány hasonló.

Én magam már beszereztem néhány könyvet, útleírást, túrakalauzt, és lélekben – valamint egyre hosszabb sétákkal – már készülök is egy zarándokútra. Nem biztos, hogy az El Caminóra, de valahová, akár itt a közelben is – biztosan el fogok jutni.