A Kölcsey Egyesület bálja a 19. század végén

Két évvel ezelőtt – sőt, talán még több is eltelt azóta –, egy román nyelvű könyvbemutatón vettem részt, amely az aradi arisztokratákat, illetve azok házait, palotáit mutatta be. Ekkor ismertem meg Halomkői Tagányi Magdolna bárónőt. A bemutatón úgy mutatták be őt, mint az egyik utolsó aradi arisztokrata család leszármazottját, egy igazi nagyságos asszonyt.

A bemutató után beszélgetésbe elegyedtünk, és hamar rájöttem, hogy a sors ismét egy remek mesélő embert sodort elém. Mert bár sokaknak van – vagy volt – olyan élete, amiből regényt lehetne írni, kevesen vannak, akik részletesen emlékeznek életük fontos eseményeire, és azokat valóban érdekfeszítően el is tudják mesélni.

Szinte azonnal felvetettem neki, hogy lenne-e kedve elmesélni a családja történetét. Én lejegyezném, és ki tudja – talán egy könyv is születhet belőle.

Kedvezően reagált, tetszett neki az ötlet, és rövid időn belül megkezdtük a „mesedélutánokat”. Szépen haladtunk, szinte már a történet végére értünk, amikor sajnos megbetegedett, és hirtelen elhunyt.

Amikor elkezdtem összegezni, összefonni a mesék fonalát, vettem észre, mennyi fehér folt maradt a történetben. Sok eseményről nem tudtam eleget, vagy egyáltalán nem is esett róluk szó, más esetekben hiányzott a részletesség.

Mit tehettem volna? Élő tanúkat – akik ezekről, a több mint száz évvel ezelőtti dolgokról tudtak volna mesélni – nem találtam. Az aradi könyvtárból pedig a múlt századforduló körüli magyar nyelvű folyóiratokat évekkel ezelőtt elszállították Bukarestbe, hogy digitalizálják őket. Azt ígérték, majd feltöltik az internetre – de azóta sincs róluk semmi hír, nem tudni, mikor kerülnek sorra, vagy hogy egyáltalán megvannak-e még.

Így hát – ebben a pandémiás világban – elkezdtem kutatni a budapesti Arcanum Digitális Tudománytárban. Amit ott találtam, azzal igyekeztem kiegészíteni Magdolna meséit.

Ezek az utánajárások annyi új információt hoztak felszínre, hogy végül a bőség zavarával kellett szembenéznem: már azt sem tudtam, melyik anyagból mit, mennyit és hová illesszek be.

Egy ilyen kutatás során akadt meg a szemem a Budapesti Hírlap 1887. február 21-i számában közölt cikken, amelynek címe: A Kölcsey Egyesület bálja Aradon.

Azért keltette fel az érdeklődésemet, mert amikor az egyesület elnöke voltam, sokat küszködtem azzal, hogyan szerezzünk forrást a tervezett kulturális események finanszírozására. Eszembe jutott persze a jótékonysági bál gondolata is, de abban az időszakban annyi farsangi eseményt rendeztek a tél végi, kora tavaszi hónapokban, hogy szinte minden hétvégére jutott egy-egy bál. Nem akartam tovább terhelni az amúgy is zsúfolt programot – ráadásul egy ilyen esemény elindításához valamiféle kezdőtőke is kellett volna, ami nekünk sajnos nem állt rendelkezésre.

Íme tehát az a cikk, amely – reményeim szerint – kellemes perceket szerez majd azoknak, akik elolvassák ezt a rövid tudósítást a 19. század végének egyik legelőkelőbb aradi báljáról.

Ezt az írást úgy adom közre, ahogy találtam a neten.

„Az aradi elite-bálok legkiválóbbika”.
Vidéki bálok. 1887 febr. 21 BP Hírlap

(A Kölcsey-egyesület bálja Aradon.)

Hetek óta készültek Aradon arra a fényes bálra, mely mint az idei elite-bálok utolsója és legkiválóbbika vasárnap folyt le a Fehér-Kereszt szálló termében. Alig nyilvánult még bál iránt Aradon oly rendkívüli érdeklődés, mint a Kölcsey-Egyesület bálja iránt. Az előkelő társaság tagjai mintegy versenyre kerekedtek, hogy mindenki a maga részéről hozzájáruljon az est sikeréhez. Az eredményen meg is látszott ez a szép törekvés, mert aligha volt még Aradon nagyszerűbben sikerült mulatság, mint a Kölcsey egyesületé. A város színe-java jelent ott meg, hogy egyúttal jelét adja annak is, mennyire szíven viseli azt a szent célt, amin a derék, de még ifjú egyesület buzgólkodik. A tánctermet ez alkalomra valóságos tündérkertté varázsolták, jól esett benne élénk mozgásban látni Arad város ismert hírű tündéreit. A déli növények közt Kölcsey arcképe volt igen ízléses és művészies keretben. Az est alkalmára az egyesület megbízásából dr. Jancsó Benedek főreáliskolai tanár és ismert író szerkesztett, melybe az aradi írókon kívül emléksorokat küldtek: Szász Károly, Fáik Miksa, Csiky Gergely, Tóth Lőrinc, P. Thewrewk Emil, Ballagi Mór, Dóczi Lajos, Vadnay Károly, Szabó Endre, Szilágyi Sándor, Ágai Adolf, Ódry Lehel, Hunfalvy János, Ábrányi Emil és Murai Károly. A bálon az igen érdekesen összeállított emléklapnak egy forintjával igen nagy kelendősége volt. Igen szép kivitelű volt a táncrend is, (antik márvány szerű kötésbe foglalt kis Kölcsey-kötet), amelyben a táncok jelzésén kívül a költő munkáiból vett szemelvények voltak olvashatók. Csinos kiállítása az aradi ipart dicséri. A tánc tíz óra után vette kezdetét, amikor Fábián Lászlóné (a főispán neje) bálanya, fényes kísérettel körülvéve jelent meg a bál termében. A jelen volt hölgyek névsora: Andrényi Károlyné, br. Bánhidy Antalné, Barossné, Návay Jozefa, özv. Dorkáné, Elek Istvánné, Halmay Andorné, Hász Sándorné, Hász Antalné, Havasné, Hruzek Béláné, Jakabffy Lajosné, Jakabffy Zoltánné, Jánky ezredesné, Jonescu Lázárné, Kabdebo Kálmánné, Kabdebo Gézáné, Kintzig Jánosné, Kiss Árminné, Krenner Jánosné, Kuttig Albinné, Kövér Gáborné, Laczay Józsefné, Lázárné, Motosichné, Oncu Miklósné, Stoll Károlyné, Tagányi Istvánné, Varjassy Árpádné, Váryné, Walderné, Zalay Tamásné. Leányok: Ándrényi Jenny, Antalffy Janka, Baross Boriska, Braun nővérek, Cziffra Flóra, Elek Juliska, Fürst nővétek, Hász Hermina, és Sarolta, Hász Ilonka, Dorka Anna, Havas Aranka, Havas Gizella, Hruzek Mariska, Jánky Klára, Kalmár Etelka, Kintzig Luiza, Kövér Mártha, Laczay Erzsiké, Motosich Auguszta, Páriz Giza, Sármezey nővérek. Scultety Irma, Stoll Paula, Tagányi Hajnalka, Temesváry Anna, Vertán Ilonka.