A Kölcsey Egyesület története 2009-2017

2011

A 2011-es év jubileumi év volt: 130 éves lett Egyesületünk.

Január 22-én, a Magyar Kultúra Napján adtuk át a Kölcsey-díjakat. Az egyik díjazott Böszörményi Zoltán volt, aki – ahogy a laudációban írtam –

„Érzéseiben, gondolatvilágában, cselekedeteiben százszázalékosan aradi. Tágabb és szűkebb hazájáért, városunkért, a magyarságért nemes és nagylelkű áldozatokat hozott.”

A másik díjazott a Khell házaspár, Jolán és Levente volt. Matekovits Mihály laudációjából idézek:

„…azért, amit tettetek családotokért, az iskoláért, a tánccsoportért, vagy bármilyen kis és nagy közösségért, a magyarságért.”

Bege Magdolna vette át Böszörményi Zoltán díját

A Khell házaspár díj átadáson

Morfondírozás

A Kölcsey-díj átadásán 50 néző volt, másnap a kabarén pedig 200-an.

Nem lepett meg nagyon ez a tényállás (kezdek hozzászokni, és már rég elhatároztam, hogy akkor is megszervezzük, megtartjuk programjainkat, ha csak 5–6-an vesznek rajta részt), de mégsem hagyott nyugton a dolog. A kabaré szünetében megkérdeztem néhány embert, miért nem voltak ott a díjátadási ünnepségen.

Elfecsegtem célomat a feleségemnek, aki nem akart kiengedni szünetre, pedig mondtam neki, hogy nem rendőri vallatást akarok csinálni, hanem inkább egyfajta közvélemény-kutatást, hátha valamilyen tanulságot levonhatok a hallottakból. Végül mégis kijutottam, és néhány embert megkérdeztem.

A következő válaszokat kaptam:
– Nem értünk rá.
– Vendégségben voltunk.
– Mi már öregek vagyunk, nehezen mozdulunk ki a házból, főleg télvíz idején.

Csakhogy ezek a kifogások nem állták meg a helyüket, mert másnap a kabarén ugyanazok az emberek ott voltak. Többen azt mondták, nem tudtak az eseményről.

Aztán egy férfi másféle magyarázattal állt elő: ebben a rohanó világban az embereknek annyi gondjuk van, olyan fáradtak általában, hogy nem tudnak, nem is akarnak komolyabb dolgokra figyelni. Ha már valahová elmennek, akkor önfeledten akarnak szórakozni. Ezt is megértem – én is nevetni mentem oda.

De kinek ártott volna meg két szép vers és két laudáció meghallgatása, amelyek közül az egyik olyan megható volt, hogy sokáig fogunk rá emlékezni? Mert ami utána következett, az egy igen humoros előadás volt, szinte burleszkszerű, amelyen a nézők bizony sokszor, jóízűen nevettek. Ráadásként pedig azon is el lehetett csodálkozni: lám, milyen ügyesek ezek a gyerekek, és milyen szép munkát végzett az oktatójuk.

Én már többször láttam a darabot, és inkább a nézőket figyeltem. Jó volt látni az önfeledt szórakozásukat. És mindenre ráadásként az előadás után ki-ki elbeszélgethetett társaival, esetleg rég nem látott barátaival, ismerőseivel.

Minek írtam le ezeket a sorokat? Nem hiszem, hogy valakit így, egy írással meg tudok győzni. Más a célom: még egy tágabb közvélemény-kutatást szeretnék végezni, most az internet segítségével.

Arra kérem azokat, akiknek véleményük, mondanivalójuk van a fentiekkel kapcsolatban, szakítsanak néhány percet, és írják le gondolataikat, tanácsaikat: hogyan lehetne jobban mozgósítani az embereket a saját maguk hasznára, hiszen életük minőségét emelné egy-egy ilyen társadalmi, kulturális programon való részvétel.

Olyan javaslatot is kaptam a kabaré szünetében, hogy sok embert csak úgy lehet mozgósítani, ha személyesen visszük el nekik a meghívókat. Arra pedig nekünk nincs időnk és energiánk. De ha vannak olyanok, akiknek jól jönne egy internetes értesítés, azoknak – ha megírják az e-mail címüket – elküldjük elektronikus postán programjainkról a tudósítást.

Február végén tartottuk a 2010. évi beszámolót. Rövid kulturális műsor teremtette meg a közgyűlés hangulatát: a Csiky Gergely Iskolaközpont két diákja, az ötödikes Csiszár Balázs és a XII. A osztályos Dubován Lea közreműködésével. Előbbi a Kormorán együttes Isten ujja megérintett című dalát adta elő saját gitárkíséretével, utóbbi Reményik Sándor Az Ige című költeményét tolmácsolta mély átéléssel.

A műsor után, a múlt év eseményeinek felsorolását követően kiemeltem minőségi változásként az utóbbi időben kialakult jó kapcsolatokat az aradi és Arad megyei magyar civil szervezetek között. Eredményes együttműködés alakult ki az EMKE, a Tóth Árpád Irodalmi Kör, a Körösmente Irodalmi Kör, a Szabadság-szobor Egyesület, a lippai Degré Alajos Olvasókör és Egyesületünk között.

Egy igen szomorú esemény árnyékolta be az idei tavaszunkat: elhunyt Egyesületünket újraalakító, 19 évig elnöke, majd tiszteletbeli elnöke, Pávai Gyula, Tanár bácsi.

Tőle Ruja Ildikó írásával búcsúzunk:

In memoriam Pávai Gyula

„Pávai Gyula tanár úr, vagy ahogy tanítványainak sok-sok nemzedéke emlegette, a Tanár bácsi, végleg útra vált. Pedig nem hittük, hogy ez bekövetkezhet. Mert aki ismerte, tudta róla, hogy hatalmas energia és elszántság mozgatta.

És ki ne ismerte volna Aradon, ahol életének négy évtizedét töltötte fáradhatatlan munkával, kiolthatatlan lelkesedéssel, eredményes szervezéssel, az életéből elmaradhatatlan viták, összetűzések, szóváltások sűrűjében vagdalkozva! Pezsgett körülötte az élet, újabb és újabb rajokban vették körül a fiatalok, akik szókimondását, humorát, tettrekészségét éppúgy csodálták, mint azt, hogy állandó hadban állt a világgal, illetve annak nagyobbik felével. Rendkívül szuggesztív személyiség volt, azok közül való, akik nyomot hagynak: könyvet, gondolatot, eszmét, emléket, tanítást.

A könyvek, a művészet, a szépség szerelmese volt – tanítványait is ezek szeretetére oktatta. Meg tudott merítkezni a természet harmóniájában – országjáró túrákat szervezett diákjainak. Komoly elszántsággal őrizte nemzeti hovatartozását olyan időkben, amikor előnyösebb volt azt elfelejteni – a szép költői szó pajzsa mögé bújtatta versmondóit, mert vallotta és tanította: nyelvében él a nemzet.

Sivárnak, embertelennek tartotta a huszadik század hasonelvű világát – a kultúra erejével akarta emberarcúvá varázsolni. Újraalapította a város kulturális egyesületét, diákszínjátszó csoportot alapított és vezetett, irodalmi folyóiratot szerkesztett, előadóesteket, író-olvasó találkozókat szervezett. Fáradhatatlanul kutatta és népszerűsítette fogadott városának múltját. Helytörténeti kiadványok egész sorát rendezte sajtó alá, és nyugdíjba vonulása után töretlen lelkesedéssel hódolt kedvenc időtöltésének, az írásnak.

Marosvásárhelyre költözése után úgy tűnt, megbékélt Araddal, sikereinek, eredményes munkájának és harcainak színterével. Vissza-visszatért közénk, mert önéletrajzi ihletésű, fikciót és valóságot ötvöző krónikáit, kisregényeit, novelláit szívesen forgatták aradi olvasói, akikben a szövegek méltán keltették azt a benyomást, hogy a huszadik századi kisebbségi magyar sorsot megragadó történetek vagy történetmorzsák róluk is szólnak.

Most, hogy Pávai Gyula már végleg útra vált közülünk, emléke itt maradt bennünk, egykori tanítványaiban, akik tőle tanultuk a szép magyar beszédet, a szereplési drukk legyőzését, a színház és a könyvek bűvöletét, magyarságunk megbecsülését, a természet szeretetét.
Nyugodj békében, Tanár bácsi!”

Most pedig folytatom azoknak az eseményeknek a leírását, amelyek a könyv leadása után, 2011-ben történtek.

Az év elején a Kölcsey Egyesület, együttműködve a Szabadság-szobor Egyesülettel, pályázatot nyújtott be a Communitas Alapítványhoz a Diákszínpad Arad megyei településeken történő fellépéseinek támogatására. Áprilisban be is indult ez a fellépéssorozat, és volt olyan helység is, ahol több mint száz néző volt kíváncsi a produkciójukra.

Sikeresnek mondható rendezvény volt, sok embert megmozgatott, de nekem nagy stresszt is okozott. Féltem, nehogy valami baj történjen, mert az nagyon kellemetlen lett volna, sok embernek okozott volna problémát. Szerencsére semmi negatív esemény nem zavarta meg a turnét.

Hosszasan elbeszélgettem erről a témáról Faragó Zénóval, a Diákszínpad oktatójával. Mondtam neki: te mindig velük vagy, neked kell mindent tudni a csapatról, és megelőzni a bajokat. Mert ha valami lerészegedés, verekedés vagy lányok elleni inzultus történik, annak beláthatatlan következményei lennének, és neked a jövődet is megpecsételheti. Ezt aztán minden diákszínpados esemény előtt szóba hoztam, és azt, hogy hála Istennek soha semmi baj nem történt a kilenc év alatt, az egyik legnagyobb eredményemnek tartom.

Április 12-én a Csiky Gergely Iskolaközpont dísztermében különös könyvbemutatóra került sor. Eredetileg is ezen a napon tartottuk volna, az író névnapján, Pávai Gyula részvételével legújabb, Metamorfózis című novelláskötetének szárnyra bocsátását. De a sors átírta a tervet: posztumusz bemutató lett.

Tiszteletbeli elnökünk tiszteletére szerveztük meg a Diákszínpad 20. évfordulójának ünneplését. Ezen a Tanár úr is részt tudott venni. 2010-ben könyvét is kiadtuk, 2012-ben pedig Kölcsey-díjat is adományoztunk neki. Ennek ellenére akadt olyan ember, aki kritikusan szólt az Egyesületünkről, mondván: elfeledkeztünk róla, nem bánunk méltón Pávai hagyatékával. Ez volt az első alaptalan támadás, de kibírtam válasz nélkül. Megemésztettem.

Emlékszem, miután megválasztottak az Egyesület elnökének, Pávai úr az első találkozásunkkor azt mondta:

„Se utódja, se boldog őse nem leszek senkinek.”

Még ma sem tudom pontosan, mit akart ezzel mondani. Már akkor is éreztem, hogy valami nem jót. Most utólag úgy érzem, megvolt benne a közismert arisztokratikus gőgje. Talán azt akarta mondani: „András, ez a kalap kicsit nagy neked.” És igaza is volt. De nem bánom azt a kilenc évet, amit a Kölcsey Egyesület élén töltöttem el. Sok élményben volt részem, sokfelé jártam, sok érdekes, híres emberrel találkoztam, némelyikkel össze is barátkoztam, mint például Szentkirályi Miklóssal.

Az új idők szellemét vittem az Egyesület életébe. A legkézenfekvőbb példa erre az, hogy addig nem pályáztak semmire, mert „nehéz elszámolni”. És mert a pályázat beadásakor az Egyesületnek ki kellett fizetni a szemétadót a székhely után a Polgármesteri Hivatalnál, amire Pávai úr nem volt hajlandó, hisz csak papíron volt azon a címen az Egyesület székhelye, tehát ő nem szemetelt ott. Amikor beadtam az első pályázatot, a saját zsebemből fizettem ki a szemétadót – nem volt több mint 100 lej.

Nem voltunk méltatlan utódok. Tiszteltem és becsültem elődömet, ameddig élt, és azután is. Eleinte sokszor előfordult, hogy egy-egy esemény rendezésekor felnéztem az égre és megkérdeztem: „Mit szól Tanár úr, jó lesz ez így?”

Amíg a Diákszínpad fiataljai a megyét járták, a gyerekcsoport sem ült tétlenül. Június 6-án bemutatták a Ludas Matyi című előadásukat. A Százszorszép gyermekcsoport június 5-én, vasárnap, a minorita kultúrházban adta elő a drámajátékot kilenc jelenetben, Tóthpál Béla és Kurunczi Krisztián főszereplésével, további 23 szereplő közreműködésével, Ujj Ágnes nyugalmazott magyartanár rendezésében.

Őszi rendezvények

Az őszi rendezvényeket Egyesületünk megalapításának 130. évfordulója és egy emléktábla-avatás fémjelezte.

November 18-án, péntek délután Ujj János mutatta be A Kölcsey Egyesület története című könyvet.

A kötet gerincét adó első tanulmányt a kisiratosi születésű és ott dolgozó Almási Gábor történelemtanár írta. Ez az írás elvezet az előzményektől, a magyar nemzetállam civil szervezetétől, a nagyhatalmi akarat miatt kisebbségi sorsba került szervezeti keretek megteremtésén át majdnem a jogi fölszámolásig.

A bevezető tanulmányt Fekete Károly írása követi, amely az 1990-es újjáalakulást és az azt követő 18 évet mutatja be. A mostani elnök, Jankó András pedig bemutatja az Egyesület általa irányított utóbbi három évét.

Szombat délelőtt ünnepélyesen leplezték le a Kölcsey Egyesület emléktábláját a Kultúrpalota falán, majd a kisiratosi férfidalárda és az aradi magyar baptista gyülekezet énekkara adott hangversenyt a Filharmóniában. (Miután az Arad megyei magyar kórusok második találkozóján csak ez a két együttes jelent meg.) (Krónika)

A kisiratosi férfidalárda

A 2011. novemberi emléktábla-avatás

A 130. évfordulóra emléktáblát is készültünk elhelyezni a Kultúrpalota falán. Tudtuk, hogy nem lesz könnyű dolgunk, még akkor sem, ha igen sok segítséget kaptunk az akkori alpolgármestertől, Bodnár Leventétől. A másik nagy segítőnk Sándor István műépítész volt, aki minden bürokratikus ügyintézésben jártas volt, és mindenkit ismert, akivel ezen az úton találkoztunk.

És még így is annyit húzták-halasztották az engedélyezést, hogy amikor már minden szükséges irat megvolt, az engedélyt csak két nappal az avatás előtt adták ki. Nem tudtam, mit csináljak – igen, így egyes szám első személyben írom, mert így volt.

Pénz a kasszában szinte semmi sem volt. Egy márványtábla pedig magában sem olcsó, de jóval többe került volna a betűk kivésése. Nem volt honnan szerezni a pénzt, csak úgy, ha végigjártam volna az embereket és kéregettem volna, s még akkor sem lett volna meg a teljes összeg. Ezekre a beszélgetésekre, gondolom, még emlékeznek az aradi kőfaragók. De ha nem jött volna meg az engedély, ott maradt volna a tábla valamelyik raktárban.

Ilyen helyzetben kellett döntenem, és elhatároztam, hogy csináltatok egy olcsóbb táblát, és aztán – miután már fenn van a falon – könnyebb lesz lecserélni egy méltóbbra. Ahogy végül meg is történt.

Azt, hogy így gondoltam, azzal is bizonyítom, hogy a tábla felavatása után is keresgéltem a megoldásokat. Így jutottam el egy egyszerű internetes keresés alkalmával egy olyan cikkhez, amelyben arról írtak, hogy a gyulai kőfaragó, Csöke Péter ingyen készített egy turulmadarat a Hargita Madaras csúcsára.

Megkerestem, írtam neki és találkozót kértem, mert úgy gondoltam: az ilyesmit személyesen kell megbeszélni, hiszen telefonon könnyen rávághatta volna, hogy sajnos foglalt, nincs ideje ilyesmire.

A megbeszélt időpontban ott voltam a feleségemmel együtt az irodájában, és részletesen elmeséltem neki az egész kálváriámat az emléktáblával. Még azt is, hogy egy újságcikkben azt írták rólunk: „ezek még írni sem tudnak rendesen.” S igazuk volt, mert a román szövegben az initoatorul helyett initiatoarea-t kellett volna írni. Zárójelben megjegyzem: legalább tíz embernek megmutattam a vésendő szöveget, és senki sem vette észre a hibát.

A személyes beszélgetésnek meg is lett a hatása: nemhogy jó áron, hanem teljesen ingyen adta a szép márványtáblát, és még a betűket is ingyen véste rá. (Egy üveg jó ménesi borba és a feleségének egy doboz csokoládéba került.)

S még egy adalék ehhez az ügyhöz: gondolkodtam, hogyan lehetne több ember jelenlétében felavatni ezt az emléktáblát. Végül az jutott eszembe, hogy lehetne szervezni a Kultúrpalota termébe egy férfikórus-versenyt. (Azért csak férfi, mert az előző évben a vegyes templomi kórusverseny elmaradt: az asszonyoknak sok volt a dolguk, vagy megbetegedtek a cukorrépa-szedésben. Úgy gondoltam, a férfiak csak eljönnek, ha egyszer megígérik.)

November 19-re terveztük az emléktábla-avatást és a kórustalálkozót is. A meghívóba azonban nem mertem beírni az emléktábla-avatást, mert október közepén még egyáltalán nem volt biztos, hogy az engedélyt megkapjuk.

Így a kórus tagjai már ott voltak az emléktábla-avatáskor is, ami – ahogy az újság írta – „számos résztvevő jelenlétében történt meg”.

Még így is kaptam kritikát, mert nem volt elég méltóságteljes az avatás. Igaz, elismerem, de legalább minden nehézség ellenére megvolt. Ami hiányzott, az azért volt, mert soha életemben nem gondoltam volna, hogy valaha ilyesmit fogok megrendezni, levezetni. Nem voltam felkészülve ilyesmire.

Fekete Károly emiatt csatlakozott a következő évben az Egyesületünkhöz, és – ami igaz, az igaz – emelte is a munkánk színvonalát.