A Kölcsey Egyesület története 2009–2017

2016

A Az aradi Kölcsey Egyesület 2003 óta ítéli oda az Egyesület nevét viselő díjat azoknak a személyeknek, akik kimagasló teljesítményt értek el az aradi magyar kultúra ápolásában, hagyományaink és nyelvünk megőrzésében. A díjat hagyományosan január 22-én, a Magyar Kultúra Napján (azon a napon, amikor Kölcsey befejezte a Himnuszt) adják át.

2016-ban az ünnepségre az Aradi Kamaraszínház zsúfolásig telt termében került sor. Az emlékplakettet, az oklevelet, a virágcsokrot és az emléktárgyakat Jankó András, az Egyesület elnöke és Berecz Gábor, az Egyesület titkára adták át. A díjazottakat köszöntötte Fekete Károly, az Egyesület alelnöke, Faragó Péter, az RMDSZ Arad Megyei Szervezetének elnöke, valamint Bognár Levente, Arad város alpolgármestere. Laudációt mondott Hadnagy Éva, a Csiky Gergely Főgimnázium igazgatója, és Ujj János, nyugalmazott történelemtanár, helytörténész.

A 2016-os díjat két tanár kapta: Olasz Angéla és Csanádi János. Ők ketten együtt mintegy 90 évet – három emberöltőt – töltöttek el az aradi és Arad megyei magyar oktatás szolgálatában.

Közös pályafutásuk érdekessége, hogy mindketten a Csiky Gergely Főgimnázium elődjében, a 3-as számú középiskolában végeztek és érettségiztek, majd tanári pályát választottak.

• Olasz Angéla a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem történelem szakának elvégzése után tanított Tornyán, Kisiratoson, végül a Csiky Gergely Főgimnáziumban.

• Csanádi János a marosvásárhelyi főiskola diplomájával a zsebében szülőfalujában, Nagyzerinden lett magyartanár, ahol négy és fél évtizeden át oktatott.

Mindketten bebizonyították, hogy a falu nem az értelmiség „temetője”: a szívvel-lélekkel dolgozó pedagógus után ott marad munkájának eredménye – a jól felkészült generációk sora, és azok a kellemes emlékek, amelyeket tanítványaik őriznek róluk. Nem véletlen, hogy a díjkiosztó ünnepségen annyi volt tanítvány jelent meg mindkettőjük oldaláról.

Az Egyesület kuratóriuma minden bizonnyal azt is értékelte, hogy nyugdíjazásuk után sem állt meg számukra az idő.

• Olasz Angéla történelmi emlékműsorokat állít össze, és rendületlenül készíti fel egykori (és jelenlegi) iskolája diákjait különböző versenyekre, magyarországi fellépésekre. Előadásokat tart történelmi évfordulók alkalmával.

• Csanádi János a Körösmente Irodalmi Kör vezetője, szövegírója, fáradhatatlan szereplője, valamint az aradi lapok állandó munkatársa.

• Március 1. – Beszámoló közgyűlés

2016. március 1-jén tartottuk meg az évi beszámolót. A hagyományos rendezvények folytatása mellett új és nagy kihívást jelentett a KITÁSZ (Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetsége) vándorgyűlésének megszervezése. Napirenden maradt Feszty Árpád triptichonjának problémája is: ha ki is lehet bontani, hová lehet felállítani, és visszakerülhet-e eredeti helyére?

A gyűlésen részt vett Bognár Levente, Arad alpolgármestere, valamint Sós Imre, a Gyulai Kulturális Egyesületek Szövetségének elnöke is. Ő rendkívül jó véleménnyel volt a Kölcsey Egyesületről:

„Számomra ez a meghívás nagyon jó lehetőség volt arra, hogy belelássak egy aradi civilszervezet munkájába. Nagyszerű dolognak tartom, hogy olyan széles spektrumon gondolkodik a vezetőség, ami szinte irigylésre méltó. Nem is voltam teljesen felkészülve, és nem voltam tisztában azzal, hogy ilyen sokrétű egyesülettel lesz dolgom. A korábban kigondolt ötleteim érvényüket vesztették, mert az egyesület már csinál valami olyat, vagy ahhoz hasonlót.”

Március 21-én mutattuk be Csanádi János: Eleinkről szól a fáma című könyvét.

Jámbor Gyula írásából:

„A sors – de sokkal inkább a szervezők jóvoltából – úgy hozta, hogy a bemutató pontosan egybeesett a szerző 75. születésnapjával. Isten éltesse, kedves Tanár úr, legyen ereje és ideje az életmű további részeinek közreadására is!
Berecz Gábor, az Aradi Kölcsey Egyesület titkára bevezetőjében a könyv megjelenésének hátteréről beszélt. Kezdetben öt fejezetre tervezték – mintegy a Csanádi-életmű összefoglalására –, de kiderült, hogy az túl terjedelmes lenne. Végül három fejezetre korlátozták, így is kis híján 400 oldalas lett.
Nagy István, pécskai tanár és tördelőszerkesztő ismertette a kötet „műszaki” paramétereit: több mint 800 ezer jel, 61 írás, melyek közül sok korábban a Vörös Lobogóban, majd a Nyugati Jelenben, más folyóiratokban jelent meg, és több első közlés is szerepel a kötetben.
A bemutató hangulatát a szerző, Csanádi János teremtette meg: pallérozott magyarságával, humorával és öniróniájával. Beszélt pályafutásáról, könyvéről, sőt több, a kötethez kapcsolódó dalt is elénekelt. Réhon József klasszika-filológusi műveltségével és nagyszerű humorával méltatta egykori tanítványát.
Szép, estébe nyúló délután volt. A legszebb azonban az, hogy az aradi magyarság a Kölcsey Egyesület jóvoltából (Berecz Gábor, Nagy István, Haász Ágnes, Nagy Gabriella, Zehe István, nem utolsósorban a pénzügyi hátteret kiharcoló Jankó András elnök, valamint a támogatást biztosító Arad Megyei Kulturális Központ révén) egy értékes könyv megjelenésének lehetett részese. Hátha lesz folytatása is.”

Megjegyzésem: A bemutató végén a Tanár Úr köszönetet mondott mindenkinek, aki valamilyen formában hozzájárult a könyv megjelenéséhez. Amikor a felsorolás végére ért, de rólam nem esett szó, felálltam és feltettem neki pár kérdést: „Ez a könyv nyomdakész volt már tavaly is?” – „Igen” – felelte. „És miért nem jelent meg?” – „Mert nem volt rá pénz.” Ekkor aztán nekem is megköszönte, és így kerültem be a résztvevők fülébe és az újságírói tudósításba is.

Április 11-én, hétfőn 17 órakor a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében, közösen a Tóth Árpád Irodalmi Körrel, ünnepeltük a költészet napját.

Ekkor mutattuk be Szép Mária Terézia: Ha megszületik a szó... című kötetét, amelyet Brauch Magda méltatott. Az eseményen a költőnő férjének, Szép Zoltánnak néhány festményét is kiállítottuk, amelyeket Ódry Mária ismertetett.

Május 21. – A Feszty-konferencia

A Feszty-triptichonról korábban semmit sem tudtam, amíg Fekete Károly nem beszélt róla a Kulturális Főváros pályázat előkészítése idején.

Amikor tudomást szereztem róla, elszántan kezdtem kutatni. Egy idő után Karcsi tréfásan megjegyezte:

„Te, András, úgy elkaptad ezt a feladatot, mint egy buldog kutya.”

Először is tudni akartam, miről is van szó, hiszen semmilyen adatot, még fényképet sem találtam a festményről. Megkerestem P. Hügelt, az aradi múzeum igazgatóját, aki – bár kissé kétkedve – levezetett a pincébe, és megmutatta a majdnem két méter magas, öt méter hosszú feltekercselt festményt. Szinte remegő térdekkel követtem, attól félve, hogy rossz állapotban találom. Megkönnyebbülés volt látni, hogy száraz helyen, sértetlenül őrizték: se nedvesség, se penész nyomát nem találtam. Hatvan év alatt csak a hengert tartó fakerék ért le a földre, a festmény burkolata 20 cm-re volt a padlótól. A muzeológusok jó, hozzáértő munkát végeztek – különösen Ferenczy A.

Megnyugtató volt látni, hogy a festmény létezik, de arról, mit ábrázol, továbbra sem tudtam meg semmit. Aradon bárhol érdeklődtem, semmit nem találtam róla, így az interneten kezdtem kutakodni. Ott hamar rátaláltam Görbe Márkra, művészettörténészre és festményszakértőre. Rengeteg Fesztyről szóló írását és tanulmányát olvastam, de a Triptichonról ő sem talált semmit. Írtam neki, készségesen válaszolt, és megígérte, hogy mindenben a segítségemre lesz.

Amikor végre talált egy Triptichon-reprodukciót, elmentem Budapestre. A druszámmal, a budapesti Jankó Andrással együtt kerestük fel Márkot a munkahelyén, egy szőnyegbecsüs üzletben. Márk egyetemen is tanít, hegymászó barátaival toronyépületek ablakait tisztítja, és a Feszty Társaság éltető, mozgató rugója. Hamar közös hullámhosszra kerültünk: összehozott bennünket a közös érdeklődés és cél.

Evvel a reprodukcióval kezdtem járni a hivatalokat. Hügel úr meggyőzése könnyen ment, a többieké nehezebben, de lassan megindultak a „malomkerekek”: kiterveltük a kihozatal idejét, és elkezdtük megteremteni ennek a nem könnyű feladatnak a feltételeit.

Hügel úr vállalta a szállítóeszközt és a rakodómunkásokat; én pedig folytattam a három új henger elkészíttetésének előkészítését, amelyekre a kibontott festményt – a Triptichon három részét – külön-külön lehet majd visszatekerni.

Közben is tevékenykedtem: konferenciát terveztem, hogy ne csak az elöljárók, hanem a város polgárai figyelmét is felhívjuk a festményre. Az előkészítés során sok új ismerősre és barátra tettem szert.

Görbe Márk művészettörténész jelezte: ilyen munkát nem akárki restaurálhat. Tanácsára felvettem a kapcsolatot Kertész Péterrel, az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark igazgatójával, hiszen ott található Feszty Árpád A magyarok bejövetele című körképe, amelyet nemrég restauráltak.

Kertész Péter elmondta, hogy a restaurálást egy lengyel munkacsoport végezte Henryk Lipowicz vezetésével. Lipowicztól a következő választ kaptam:

„Kedves András! Köszönöm a megkeresését. A Feszty: Magyarok bejövetele restaurálását és konzerválását én vezettem. Nem vagyok művész vagy restaurátor; gépész vagyok (összesen 12 szakmám van), a munkálatokat irányítottam és az egész vállalkozásért feleltem. Három év tárgyalás és öt év munka alatt sokat tanultam; a teljes folyamatot ismerem. A restaurátorok közül egyedül én beszélek magyarul; megkérdezem egyiküket, vállalná-e, de kicsit többet kellene tudnom a képről. A konferenciában való részvétel nem gond; Erdélyt jól ismerem. Ha tudom az elképzeléseit, válaszolok, vállalhatom-e.”
– Henryk Lipowicz

Kertész Péternek tetszett a tervünk, mellénk állt, és saját megoldást is keresett: meghívta Hügel urat Ópusztaszerre. Együtt mentünk; amikor meglátta a körképet, „nyert ügyünk” volt: ámulva nézte, és a többi létesítményt is csodálta. Hétköznap jártunk ott, vasárnap pedig – Péter elmondása szerint – magánemberként is visszatért, órákig sétált a parkban, ahol az igazgató ismét személyesen kalauzolta.

Péter akkor azt is elmondta Hügel úrnak, hogy az emlékparkban van egy nagy, EU-pénzből épült restauráló műterem, ahová a körkép vászoncsíkjai is beférnek; ott megfelelő klíma és technikai feltételek adottak. Azt is felvetette, hogy közel 100%-os európai támogatást is tudnának szerezni a Triptichon restaurálására. Már akkor látszott azonban, hogy a festmény országhatáron való átlépése szóba sem jöhet.

Miután a lengyel vonal és az ópusztaszeri verzió is elakadt, más megoldást kerestem. Így találtam meg Szentkirályi Miklóst, a Magyar Restaurátorok Egyesületének akkori elnökét (erdélyi származású művész), akit a budapesti Jankó András segítségével értem el. Miklós teljes vállszélességgel beállt az ügy mellé, ellenszolgáltatás nélkül adott tanácsokat, és – mivel románul is beszél – Hügel úrral is jól megértette magát. Kiderült: Balatonszabadiban szomszédok (nyaralóik alig 500 méterre vannak egymástól).

Szentkirályi úr három munkatársával Aradra jött, és mindent részletesen ismertetett. Nemrég Munkácsy Mihály nagy festményeit is ők restaurálták, tehát nemcsak könyvből, hanem gyakorlatból is tudták, miről beszélnek. Előbb a kihozatal és szállítás rizikóira, majd a kibontás veszélyeire hívták fel a figyelmet. Vállalták az állapotfelmérést, és ígérték: erre alapozva elkészítik a konkrét restaurálási tervet – teljesen ingyen, önkéntes munkában.

Megkezdtük a kihozatalt. A pesti szakemberek előírták: a festményt állandó hőmérsékletű, pormentes helyen kell kibontani; a különböző részekből mintákat vesznek, majd a kezelhetőség miatt a három táblát külön-külön, különleges hengerekre kell visszatekerni, hogy a későbbi mozgatásnál ne sérülhessen.

Elküldték a hengerek tervrajzát. Napokig jártam asztalosműhelyeket, de senki nem vállalta a bonyolult kivitelű, 5 méter hosszú hengerek elkészítését. Itt segített a szerencse: szomszédom, Bátkai Sándor megkérdezte, min bánkódom; elmondtam. Ő rögtön javasolta a sógorát, Ambrózfalvi Györgyöt, aki 30 évig dolgozott a színház kellékkészítő asztalosműhelyében – „ő biztosan meg tudja csinálni”. Elmentünk hozzá, és vállalta.

Új gond merült fel: hol készüljenek a hengerek? A színházi műhely kicsinek bizonyult. Ambrózfalvinak mentőötlete támadt: Sallai József, a Faipari Líceum asztalosműhelyének vezetője talán tud segíteni. Felkerestük.

Sallai úr – igazi magyar úriember benyomását keltve – eleinte még a Jelen újságot sem olvasta, a Kölcsey Egyesületről sem hallott. Kértem tíz percet; vizet kértünk, leültünk, és elmeséltem Egyesületünk történetét, terveit, majd a Feszty-triptichon ügyét. Elővettem a tervrajzot, és mondtam: „Ezt kellene megcsinálni. Ember van rá – Ambrózfalvi mester –, csak hely nincs. Arra gondoltunk, a vakáció alatt elkészülhetne, anélkül, hogy zavarnánk az oktatást. A szomszédom fia, Bátkai Tibi besegít; de legyen az iskolából is valaki jelen, hogy ne érje szó a ház elejét.”

Megszületett az egyezség: az egyik alkalmazott, Popa Tiberiu (magyarul is kiválóan beszél) vállalta a felügyeletet és segítséget. Sallai úr kérte, hogy kérjek írásbeli igazgatói engedélyt – ezt sikerült megszerezni. A faanyagot mi vettük meg (a mester válogatta), a költséget a múzeum állta.

A hengerek elkészültek.

A két mester Ambrózfalvi György és Bátkai Tibi

Ugyanebben az időben szerveztem a Feszty-konferenciát, amelynek főbb előadói Görbe Márk és Szentkirályi Miklós voltak; hazai részről Puskel Péter, Ódry Mária és Matúz András tartottak előadást.

A konferenciához egy kis szerencse is társult. Szentkirályi úr jelezte, hogy éppen akkor volt Temesváron A restaurálás művészete című vándorkiállítás, amelyet ők rendeztek. Miklós szólt a temesváriaknak, én egyeztettem velük, és kölcsönadták nekünk azt a 15 tablót, amelyeket a városháza dísztermében és folyosóján állítottunk ki a konferencia ideje alatt. Ez is „magad uram, ha szolgád nincs” alapon történt: szerencse, hogy Márkus Jancsinak ötajtós autója volt, és az összehajtott tablók éppen befértek. Ha eggyel több lett volna, azt már ott kellett volna hagynunk.

A konferenciáról a következő cikk jelent meg a Nyugati Jelen napilapban Jámbor Gyula tollából:

Ha ma a képzőművészet iránt érdeklődő magyar a Feszty nevet hallja, mindenekelőtt a Magyarok bejövetele című monumentális alkotásra gondol, amelyet a Szeged közelében, Ópusztaszeren kimondottan e célra épült rotondában helyeztek el. A körkép műfajának voltak ugyan előzményei Európában, de magyar vonatkozásban mégis ez volt az első, s az éppen 120 éves, sok hányattatást megért festmény restaurálás utáni újbóli felállítása (1995) óta hatalmas tömegeket vonz.
Kevesebben tudják azonban, hogy Feszty Árpád (1856–1914) egyik jelentős alkotása, az ugyancsak monumentálisnak nevezhető Krisztus temetése című hármas kép Aradon található. Feltekerve, a múzeum raktárában, és pillanatnyilag senki sem tudja, milyen állapotban. A hasonló művek sorsából kiindulva egészen biztos, hogy sérülten, alapos restaurálásra szorulóan.
Vannak még idős aradiak, akik egykor „élőben”, falon látták az Aradi Kultúrpalotában lévő (időközben elköltöztetett) szépművészeti múzeumban a hatalmas méretű (400×312 + 600 + 312 cm, azaz négy méter magas, 12,24 méter hosszú) festményt. A kommunista diktatúra idején egy ideig – mondhatni furcsa módon – megtűrték, bibliai, vallásos ihlete ellenére is, aztán 1959-ben letakarták, majd eltávolították a kiállítási teremből.
Van-e mód arra, hogy a múzeum e kivételes – magyar vonatkozásban a Szabadság-szobor mellett talán legjelentősebb – művészeti értéke újból a falra, a közönség elé kerüljön?
A kérdésre ma, 2016 májusában nem könnyű és nem kockázatmentes válaszolni. Mivel az Arad – Európa Kulturális Fővárosa 2021 projekt keretében a festmény restaurálása és újbóli közkinccsé tétele szerepelt, akár igennel is felelhetnénk. A projekt azonban elbukott, és ki tudja, hogy Arad következő városvezetése miként viszonyul majd a kérdéshez? Egyértelmű, hogy ezúttal sem a művészi értékről, hanem egyéb megfontolásokról van szó.
A péntek késő délután, a Városháza dísztermében (zsúfolt ház előtt) megrendezett összejövetel – a Kölcsey Egyesület újabb kori harmadik konferenciája – a triptichonról szólt. Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület titkára bevezetője után Bognár Levente alpolgármester azt emelte ki, hogy a város kulturális értékeit az itt élő nemzetiségek közösen hozták létre. Jankó András elnök pedig azt fejtegette: lehet, hogy a mai nap jeles nap lesz, mert megmozdul valami a kép körül, és mások is felfigyelnek rá. A magyar kormány által meghirdetett lehetőségre a Kölcsey Egyesület májusban pályázatot nyújtott be.
Fekete Károly elmondta: a megyei múzeum egykori munkatársától, Szabóné Ferencz Irmától „örökölte” a triptichon ügyét, és ismertette, hogyan került a kép a városba: az Aradi Kultúrpalota megnyitására a Magyar Szépművészeti Múzeum által itt letétbe helyezett alkotások között volt. Két szemtanú szerint az 1950-es években itt állomásozó, múzeumlátogatásra vitt szovjet kiskatonák térdre borulva imádkoztak előtte…
Görbe Márk budapesti művészettörténész a triptichon születésének körülményeiről és alkotójáról tartott érdekes előadást. Puskel Péter aradi helytörténész (előrebocsátva, hogy ő még látta a falon az alkotást a Kultúrpalotában) a kép sorsáról és utóéletéről szólva elmondta: amikor a Szépművészeti Múzeum 73 műalkotást Aradon letétbe helyezett, a hármas kép értékét 232 ezer koronára becsülték – miközben 250 ezer volt eredetileg a Kultúrpalota felépítésének (utóbb jócskán meghaladott) költsége.
Ódry Mária festőművész–restaurátor egy XVIII. századi oltárkép általa végzett restaurálásáról, Matúz András ugyancsak a restaurálási gyakorlatról beszélt. Szentkirályi Miklós, a neves restaurátor, a Magyarországi Restaurátorkamara elnöke egy művészeti alkotás helyreállításának nemcsak gyakorlati, hanem elvi kérdéseiről is szólt, s támogatást ígért arra az esetre, ha a Feszty-hármas kép restaurálásra kerülne.
A Municípiumi Kulturális Központ által támogatott, színvonalas konferencia végén kiosztották Az Aradi Kultúrpalota kincse, Feszty Árpád triptichonja című kétnyelvű kötetet, amely a konferencián elhangzott előadások bővebb szövegét tartalmazza, kiegészítve Juhász Béla Ódry Máriával és Matúz Andrással készített interjúinak részleteivel, valamint Andó András cikkével a triptichon lehetséges jövőjéről.
A Kölcsey Egyesület Fecskés könyvek sorozatának 34. kötetét Jankó András szerkesztette, olvasószerkesztő Fekete Károly, tördelő Nagy István. Gratulálunk hozzá!

Akkor még nem „szabadult ki” a festmény a börtönéből, de a „motor” már be lett rántva, és utána szépen, lassan minden a kerékvágásba került – majdnem, mint a karikacsapás.

A kibontásról is néhány szó. Mindenkire nagy pszichikai teher nehezedett: nem tudhattuk, milyen állapotban kerül elő a festmény. Akár rossz, összemorzsolódott, helyrehozhatatlan állapot is elképzelhető lett volna. Szerencsénk volt: nagyon jó állapotban került a szemünk elé, kevés szabad szemmel látható hibával. A szakértők természetesen többet láttak: árnyalati fakulásokat, helyenként négyzetcentiméternyi morzsolódásokat, leválásokat. Nagy kő esett le a szívünkről, amikor az első négyzetmétereket megláttuk, és látszott, hogy szinte semmi baja.

A magyarországi szakemberek mindent lefényképeztek, próbákat vettek a festmény anyagából, elvitték és megvizsgálták azokat, majd két hónap múlva egy komplett állapotfelmérést, restaurálási tervet és árlistát küldtek – a megállapodás szerint teljesen ingyen. (Néhány fotó is készült arról, milyen alapos munkát végeztek.) Tudtuk ugyan, hogy szinte biztosan nem ők fogják elvégezni a tényleges restaurálást, mégis példás szakmai anyagot adtak.

Ezeket elvittem Hügel úrnak, ám ezután ritkábban találkoztunk, majd teljesen elhidegült köztünk a kapcsolat. A megnyitásra Hügel úr román, szebeni restaurátorokat is hívott, hogy ne csak a magyar szakvélemény alapján szülessen döntés; végül a szebeni restaurátor-csoport kapta meg a munkát. Szentkirályi Miklóst meghívták Szebenbe, amikor dolgoztak; tanácsot kértek tőle, és később azt mondta: a munkát elfogadható módon végezték el. Ők például a földön restauráltak, nem feszítették állványra a képet; a mi tervünkben a feszítővászon felújítása is szerepelt (nem csekély költséggel). Így nem tudni, milyen állapotban lesz a festmény, amikor kiállítani szeretnék. A ráma is olyan kell legyen, hogy a páratartalomhoz és hőmérséklethez igazítható legyen.

Azóta a festményt visszahozták Aradra, és várja a kiállítás pillanatát – remélem, még megérem.

2016-ban a Kölcsey Színpad Százszorszép csoportjának előadására június 20-án, hétfőn, az Aradi Kamaraszínházban került sor. A lelkes és ügyes V–VIII. osztályosokat Ujj Ágnes nyugalmazott magyartanár készítette fel; Mátyás király udvari bolondja című darabot mutatták be.

Kórustalálkozó

2016-ban az Arad-belvárosi katolikus templomban szervezte meg az I. Iskolakórus-találkozót az Aradi Kölcsey Egyesület.

A nagyszámú résztvevőt Bognár Levente alpolgármester köszöntötte, majd Hadnagy Dénes, az Egyesület alelnöke és az esemény ötletgazdája fejtette ki gondolatait a találkozó céljáról. Fekete Károly programvezető bevezetője után elsőként a nagyzerindi Tabajdi Károly Általános Iskola kórusa lépett fel Dénes Erzsébet betanításában: Csak a szeretet és Dicsérem, áldom szüntelen; gitáron Köteles Nikolett kísért.

Ezt követte a kisiratosi Godó Mihály Általános Iskola 22 tagú kórusa Almási Gábor vezényletével és gitárkíséretével: Kodály Zoltán gyűjtéséből Elmegyek, elmegyek, Erdő mellett estvéledtem, zárásként Három magyar tánc: Apor Lázár táncza – Heiducken Dantz – Ungarecha.

Utánuk a Csiky Gergely Főgimnázium „Kispacsirták” nevű elemis kórusa énekelt Khell Jolán betanításában (nép- és gyermekdalok). A Csiky nagydiákok kórusa Szabó Csilla vezényletével Kodály-gyűjtésű dalokat adott elő (A juhász, Kis kece lányom, Árgyélus kismadár), majd: Quodlibet (német kánon); Tüzeld, Uram, Jézus (Berta Schmidt – G. Elbert, héber dallam); végül Ecsedy Aladár: Szentlélek, jövel.

A továbbiakban Anghel Orsolya – Kiss Bence – Balogh Zita népdalcsokrot adtak elő szintetizátoron és furulyán, Szabó Csilla vezényletével.

Ezt követte az Erdőhegyi Általános Iskola Fáy Szeréna Kórusa ft. Papp József vezényletével, Pusztai Matild és Sime Judit betanításában: körösközi nótacsokor.

Majd a simon yifalvi és nagyzerindi gitárosok és furulyások következtek Kasza Rozália és Deák Andrea vezetésével: Soha, soha nem hagy el; A Bárány vére megtisztít; Tudd, van egy gyertya a szívünkben; Az Istené legyen minden.

A Simonyi Imre Általános Iskola és a Vadász Általános Iskola diákjai (Szabó Viktória, Szabó Hunor) Deák Andrea Csilla betanításával az Itt vagyok most, jó Uram és Találkozni jöttem Veled, Istenem című énekeket adták elő.

A Vadászi Általános Iskola diákja, Puskás Balázs József (Mészáros István betanításával) zongorán adta elő: Bach: AMB – 3; Bartók: 3–5; Beethoven: G-dúr szonatina. Utána Szalók Antónia Mária (szintén Mészáros István tanítványa) játszott: Bartók 1–6; Bach: Musette 5–17; Tobias Haslinger: Szonatina. A vadászi blokkot Puskás Balázs és Szalók Antónia négykezes Naykapar 1–2 zárta.

Ezt követően az Ágyai Olosz Lajos Általános Iskola Pedagógus Kórusa lépett fel Kis Anikó vezetésével: Brun: Ó, terjeszd ki, Jézusom; Daniel Iverson – Cserny András: Isten élő Lelke; Hrabanus Maurus – Martin Luther – Esterházy Pál: Jövel, teremtő Szentlélek; Mozart: Jubilate Deo; Dona nobis pacem – a latin tételek nagy tetszést arattak.

Az I. Iskolakórus-találkozó az összes fellépő közös énekével zárult: Horváth Tünde vezényletével, Csermák Regina orgonakíséretével mintegy 100 tagú kórus adta elő a Himnuszt, majd a Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat művet.

A házigazdák nevében p. Blénesi Róbert mondott köszönetet; a szervező Kölcsey Egyesület minden fellépő kórusnak/szereplőnek részvételi oklevelet és egy-egy tábla csokoládét adott. Zárásként mindenkit a Minorita Palota szociális étkezdéjében tartott szeretetvendégségre hívtak.
Reméljük, a szerda esti, emelkedett hangulatú Iskolakórus-találkozó egy új, szép magyar hagyomány nyitánya volt.

KITÁSZ – XXV. vándorgyűlés (Arad, Városháza díszterem)

Arad legreprezentatívabb termében, a Városháza dísztermében került sor 10 órakor a KITÁSZ (Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetsége) jubileumi, XXV. vándorgyűlésének megnyitójára. (A valamennyi, magyarok által is lakott Kárpát-medencei országot és az anyaországot tömörítő szervezet évente máshol tart találkozót: egyik évben Magyarországon, a következőben határon túl.)

Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület alelnöke üdvözölte a megjelenteket – Magyarországról, Romániából, Szlovákiából és Szlovéniából 41 küldött érkezett. Sorra hangzottak el a köszöntők: dr. Medvigy Endre, a KITÁSZ tiszteletbeli elnöke kiemelte, hogy Arad másodszor házigazda; Bognár Levente alpolgármester a városról adott rövid tájékoztatót, hangsúlyozva: a többnemzetiségű, többvallású Aradon a magyarságnak kultúrájával kell bizonyítania jelenlétét. Berecz Gábor, az Egyesület titkára (a betegség miatt távol maradó Jankó András elnök helyett) Arad 19–20. század fordulójának fejlődéséről, a Kölcsey Egyesület megalakulásáról és munkásságáról tájékoztatta a jelenlévőket. Kovács Attila Zoltán, a KITÁSZ elnöke hangsúlyozta: a szervezet léte egyfajta „széllel szembeni kulturális-misszionárius sikertörténet.”

Az előadásokat Piroska Katalin nyitotta meg színház-témájú referátumával (az aradi színház zenés és prózai előadásainak látványvilága). Földesdy Gabriella színháztörténész ezúttal az aradi születésű Jávor Pál film- és színpadi sikereiről beszélt (szerepelt az utolsó magyar némafilmben és az első hangosfilmben is). Ujj János Arad megye szakrális köztéri szobrairól értekezett (Nepomuki Szent János, Szent Flórián, a színház előtti és újaradi Szentháromság stb.), és jelezte: a témából terjedelmes kötetet kíván írni. Csanádi János tanár, néprajzkutató, helytörténész A kisjenői címerfák alatt címmel az EMÍR (Erdélyi Magyar Írói Rend) 1933. május 14-i megalakulásának hátterét mutatta be. A délelőttöt Puskel Péter újságíró, sajtótörténész előadása zárta az aradi magyar újságírás kezdeteitől a II. világháborúig.

Ebéd után koszorúzás volt a Szabadság-szobornál, majd Erdélyi István, az Egyesület elnökségi tagja bemutatta az Aradi Ereklyemúzeumot. 17 órakor 14 aradi kortárs képzőművész tárlatának megnyitójára került sor.

Steinhübel Zoltán kiállítása (szeptember 27.)

Jámbor Gyula írása:

„Alig három hónapja tizennégy aradi magyar képzőművészt vonultatott fel a legutóbbi tárlatunk; a mostani, különleges, 8. kiállítást az akkori alkotók egyike, Steinhübel Zoltán munkásságának szenteltük” – mondta a szerda délutáni, a megyei múzeum Klió termében, az Aradi Magyar Napok keretében rendezett tárlat megnyitóján Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület alelnöke, az RMDSZ megyei szervezete művelődési szakbizottságának elnöke, a kiállítás kurátora. Megjegyezte azt is: a kétségkívül nagy sikerű rendezvénysorozat folytatódik, a jövő évre vonatkozó elképzelések már megvannak.

Bognár Levente, Arad balesete után még lábadozó alpolgármestere arról szólt, hogy a rendezvény ismét felmutat értékeinkből: a kortárs aradi művészet egyik jelesének tárlatát mutatja be – olyan alkotóét, aki számos hazai és külföldi, csoportos és egyéni kiállítás résztvevője volt, és akit a város Kiválósági díjra javasolt, amelyet át is vehetett.

Puskel Péter újságíró, helytörténész, közíró a kiállítást méltatva hangsúlyozta: rendkívüli tárlatról van szó, hiszen egy igen sokoldalú, sok arcát felmutató művész jelentkezik kerámiáival, porcelánmunkáival, sőt papírból (!) készült alkotásaival. Egykori egyetemi esztétikatanárát idézte – akit Aradon is sokan ismertek –, aki szerint fölösleges dolog a kiállított művek megítélése: a nézőre kell bízni, hatnak-e rá és miként. A méltató azonban e teóriával némileg ellentmondásban mégis támpontokat adott – többek között megjegyezte, egyik alkotást szívesen látná „villája kertjében”. (Ezen sokan mosolyogtak, maga is: „honnan lenne nekem villám?”) Az viszont beszédes, hogy a közönség soraiból többen mondták: „ezt nagyon szívesen látnám a lakásomban”. Magam is így vagyok vele – írja a tudósító. Puskel Péter rámutatott: a mai kor nem kedvez a művészeteknek fizetőképes kereslet híján, ami Steinhübel Zoltán esetében különösen igaz: a kerámia és a porcelán előállítása költségigényes, és akkor a művészi értéket még nem is számoltuk. Ha a művésznek nem lenne „rendes, polgári” foglalkozása – tanárember –, aligha élhetne meg kizárólag az alkotásaiból. Ez már egy másik kérdés; a lényeg, hogy egy értékes művész igen szép tárlattal állt az aradi közönség elé. Feltétlenül nézzék meg!

Megjegyzés. Ha széles vásárlóközönség ma nincs is, szponzor és támogató szerencsére akad egy-egy kiállítás megrendezésére: esetünkben Arad Megyei Kulturális Központ, Borbélyné Trattner Melinda, Fekete Károly, Vasile Andrei-Tiberiu, az Arad Megyei RMDSZ. És azokról a közreműködőkről ( Berecz Gábor, Márkus János, Jankó András ) sem feledkezhetünk meg, akik nélkül nehéz elképzelni egy ilyen kiállítás felszerelését, berendezését. Higgyék el, ez nem párperces munka.

Olosz Lajos – Csanádi János (szeptember 30.)

Szeptember 30-án este a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében tartották Csanádi János nagyzerindi magyartanár, népművelő, helytörténész új könyvének bihari bemutatóját, Sándor Lajos váradújvárosi lelkipásztor és Tőkés László EP-képviselő irodája szervezésében. Ez alkalommal emlékeztek meg Olosz Lajos költőről, a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakjáról, kinek 125. születési évfordulója augusztusban volt.

Az 1891-ben, az Arad megyei Ágyán született Olosz Lajos jogásznak tanult, de fiatalon elkötelezte magát az irodalomnak. Kisjenőn letelepedve távol maradt az irodalmi élet fősodrától, mégis a harmincas években futott be az erdélyi sajtóban; tagja volt a helikoni közösségnek, egyik alapítója az Erdélyi Magyar Írói Rendnek, és a dél-erdélyi magyarság jelentős szellemi vezetője lett. A II. világháború végnapjaiban a román hatóságok internálták, másfél évig munkatáborban sínylődött. Csak a hatvanas évek végén kezdődött „irodalmi rehabilitálása”, ám sokak szerint máig nem foglalhatta el méltó helyét a magyar irodalom panteonjában a szimbolista szabadvers erdélyi prominenseként. Marosvásárhelyen hunyt el 1977-ben, Erdőhegy–Kisjenőn helyezték örök nyugalomra.

A múltidézés során Tőkés László püspök, európai parlamenti képviselő méltatta Olosz korabeli kiállását: az ügyvéd-költő lemondott a Királyhágómelléki Református Egyházkerület főgondnoki tisztéről, nem kívánván aláírásával asszisztálni az egyházi vagyonok erőszakos államosításához. Az egyházkerület közgyűlése 2001 novemberében post mortem Pro Ecclesia-díjjal tüntette ki; Percek közt virágok címmel 2014-ben válogatott versei jelentek meg Csanádi János szerkesztésében és bevezető tanulmányával. Olosz és Csanádi együtt alapították a nagyzerindi irodalmi kört, amely a költő halála után felvette az Olosz Lajos Irodalmi Kör nevet; Csanádi azóta is vezeti, és élen jár Olosz emlékének ápolásában. A rendezvényen a kör több tagja is felolvasott a költő műveiből.

A 75. életévét tavasszal betöltött Csanádi Jánost az Aradi Kölcsey Egyesület titkára, Berecz Gábor mutatta be – ő egyben a most bemutatott kötet egyik szerkesztője is. A Kölcsey Egyesület Fecskés könyvek sorozatának 32. kötete egy négyszáz oldalas, gazdagon illusztrált válogatás Csanádi János 1982–2014 közötti, folyóiratokban, almanachokban, évkönyvekben megjelent, változatos témájú és műfajú írásaiból. Az Eleinkről szól a fáma című könyvet maga a szerző ismertette egy információgazdag kultúrtörténeti előadás keretében, amely szakmai hitvallásnak is beillett.
– „Kiáltanak az őseink”: a nemzetmegtartó anyanyelvről szóló írások.
– „A Körös partján nem jó elaludni”: válogatás a folklórkutatásokból.
– „A Körösköz – mint szellembölcső”: a Fekete- és Fehér-Körös közötti táj szülötteinek bemutatása.

Tőkés László több személyes emléket is megosztott a kiváló pedagógusról, közösségi emberről; az erdőháti–körösközi magyarság érdekében többször cselekedtek együtt. Végül – szentírásbeli párhuzammal – „jó pásztornak” nevezte a nemzedékeket oktató-nevelő Csanádi Jánost: „a juhok hallgatnak annak szavára; és a maga juhait nevökön szólítja” (Jn 10,3). Az önmagát „a nemzet napszámosának” tartó tanárember generációk igazi lelki pásztoraként szolgált évtizedeken át szülőföldjén; a zeréndi magyarok értékelik kitartó közösségszolgálatát és szerteágazó munkásságát. A püspök Csanádit az erdélyi–partiumi „gyökeres lét” hiteles képviselőjeként méltatta és állította példaképül: életműve azt bizonyítja, hogy a magyar értelmiség tudatos szerepvállalásában továbbra is érdemes bízni.

Ezt a könyvet Gyulán is bemutattuk, ahol egy „kölcseys” küldöttség képviselte Aradot az ottani könyvnapon.

Brittich Erzsébet, Szabó Péter, Jankó András, Csanádi János, Berecz Gábor, Szép Mária és a Gyulai Dézsi János

Az aradi Kölcsey Egyesület is képviseltette magát az idei 87. ünnepi könyvhét gyulai rendezvényén. A szervezet egyfajta kultúrmissziót teljesítve vállalta fel az értékek közvetítését, megmentését. Több taggal és kiadvánnyal érkezett a gyulai könyvhét rendezvényére az Aradi Kölcsey Egyesület. A szervezet jelenleg 135 éves és annak idején azzal a céllal hívták életre, hogy óvja és terjessze a magyar értékeket. Írta az ottani sajtó.

Csanádi János és Berecz Gábor a gyulai hirdető tábla előtt

Olosz Lajos – Fecskés könyvek 35. kötete

Az Aradi Magyar Napok rendezvénysorozat programjai közé ékelve, kedden délután, az RMDSZ Arad megyei székházában mutatták be a Kölcsey Egyesület Fecskés sorozatának 35. kötetét.

Az Aradi Kölcsey Egyesület és a Kisjenői Körösmente Irodalmi Kör közös gondozásában megjelent kétnyelvű (magyar–román) kiadvány az ágyai származású Olosz Lajos (1891–1977) húsz versét gyűjti csokorba. A válogatást és az előszót Csanádi János tanár, helytörténész, néprajzkutató készítette, a kötetet Berecz Gábor, az Egyesület titkára szerkesztette.

A román előszó Ioan Leric, a kisjenői líceum egykori romántanárának egy, még 1991-ben az ARCA folyóiratban megjelent írása. A versek román fordítását Iuliu Lucaciu, a zerindi iskola hajdani romántanára, valamint Constantin Negulescu, a Kolozsvári Egyetemi Könyvtár egykori igazgatója készítette.

Csanádi az előszóban így fogalmazott:

„E szerény kis kétnyelvű könyvecske legyen a tiszteletadás és nagyrabecsülés jele az egykori Olosz-csodáló és román nyelvre fordító irodalombarátok iránt…”

A rendezvényen Csanádi János már nem tudott részt venni, mivel – az elhangzottak szerint – hamarosan Magyarországra költözik fiához. A kötetet Berecz Gábor mutatta be; felvezetésként néhány adatot osztott meg Csanádiról, kapcsolatáról Olosz Lajossal, valamint a költő munkásságáról és kulturális szerepvállalásáról.

A költő születésének 125. évfordulóját augusztusban ünnepelték. Az est hangulatát emelte, hogy Brittich Erzsébet aradi képzőművész–költő felolvasott a versekből.