A megkapaszkodás és az elszakadás

Már közel egy éve, hogy szinte minden nap velem van a két-, maholnap hároméves unokám. Látni, hogyan cseperedik egy kis emberpalánta, segíteni a fejlődésében, együtt örülni az apró és nagyobb eredményeknek – igazán felemelő élmény. Életem egyik legszebb időszakaként éltem meg ezt a tíz hónapot.

Az együtt töltött idő alatt rengeteg kellemes, korábban ismeretlen élményben volt részem. Ezek egy részét le is jegyeztem. Aztán jött egy megrázó fordulat – az óvodakezdés –, ami lezárta ezt a különleges időszakot, és egy új szakasz kezdetét hozta el.

A saját gyerekeimet – csakúgy, mint az unokákat – többnyire az anyák vagy a nagymamák vitték óvodába, így korábban csak hallomásból tudtam, milyen nehéz az elején ott hagyni egy kisgyereket. Most azonban személyesen is megtapasztaltam.

Az első hét péntekén azt gondoltam, meglepem az unokámat, és korábban megyek érte – ebéd után, fél egy körül. Amikor az óvoda udvarába értem, hangos zajt hallottam az egyik ablak felől. Közelebb mentem, és az ott álló anyukák mondták, hogy épp ebédelnek a gyerekek. Az épületből síró gyerekkórus hangja szűrődött ki – olyan hangzavar volt, hogy úgy éreztem, a pokol tornácára kerültem. Felléptem egy kőre, benéztem az ablakon, és láttam: a huszonvalahány gyerek mind sírt, kiabált – miközben próbáltak enni.

Amikor végre hozzám került az unokám, az ölembe ugrott, és tovább sírt, reszketett, alig kapott levegőt. Három-négy percig így tartott, aztán lassan megnyugodott. A nap további része már a megszokott módon telt: ebéd után aludt, majd önfeledten játszott. Ahogy teltek a napok, minden reggel egyre kevesebb volt a sírás, a stressz, és egy hét elteltével már vidáman készült reggelente az óvodába.

Az eset mélyen megérintett, ezért utánanéztem a témának.

Az anya–gyerek kapcsolat egyik alappillére a megkapaszkodás – amit idővel követ az elszakadás.

Az embercsecsemő, akárcsak a főemlősök kicsinyei, élete első szakaszát az anyja közvetlen közelében tölti. A kismajmok három–négy hónapig szinte állandóan az anyjuk hasán kapaszkodnak, így az anya mind a négy végtagját használhatja meneküléshez, táplálkozáshoz.

Az emberi újszülöttet születése után az anya mellkasára fektetik – ez nemcsak meleget, de biztonságérzetet is nyújt számára az új környezetben. Hónapokig, sőt, évekig csak akkor érzi magát biztonságban, ha láthatja, megérintheti az anyját. Ez a „megkapaszkodás” ösztöne, amit Herman Imre magyar pszichológus írt le először Az ember ősi ösztönei című könyvében az 1930-as években. A tenyérreflexet vizsgálva figyelte meg: ha egy újszülött kezébe ujjat teszünk, erősen megszorítja – akár pár másodpercre fel is lehet emelni. Ez az ösztönös reakció a gyermekben és az anyában is jelen van: a kicsit a túlélésre, az anyát pedig gondoskodásra, védelemre készteti.

Az ölelés, simogatás, kézfogás, tekintetváltás mind biztonságot adnak. A természeti népeknél ma is él ez a gyakorlat: kendőkkel a testükre kötik a csecsemőt, és így végzik napi teendőiket – éveken át.

Ez a megkapaszkodás tehát velünk született ösztön, amelyet idővel természetes módon kell, hogy kövessen az elszakadás. Normális körülmények között ez zökkenőmentesen történik. Vannak persze kivételek – „anyás” gyerekek, sőt felnőttek is, akik élettársukban is az anyjukat keresik.

A legtöbb gyermeknél az első komolyabb elszakadási próbatétel az óvodakezdés – a szoptatás elhagyása után. Ez általában néhány nap, legfeljebb egy-két hét alatt lezajlik: a gyerek megszokja az új környezetet, és boldogan jár óvodába. Az élet során aztán újabb és újabb elszakadási fázisok következnek, amelyek a felnőtté válás állomásai – általában gond nélkül.

Én magam is egy ilyen elszakadási folyamat részese voltam az elmúlt hetekben. Bevallom: nem volt könnyű. De mivel olvastam róla, tudatosabban tudtam megélni – elengedni.

Eszembe jutott egy régi emlék is. Egykor a lányomat vittem kisdedóvóba. Nem sírt hangosan, de a szeme tele volt könnyel, ahogy búcsúztunk. Az óvónő a karjába vette, megnyugtatta, engem pedig biztatott, hogy menjek nyugodtan. Egyszer megkérdeztem tőle, meddig tartja ölben a gyereket. Azt felelte:
„Amíg egy másik síró gyereket nem kell felvenni. Utána már az nem sír, akit letettem.”

Addig is, de azóta még jobban becsülöm az óvónőket. Munkájuk rendkívül nehéz, hatalmas felelősség nyugszik a vállukon – sok minden múlik rajtuk. Köszönet nekik ezért.

Utóirat:
Tegnap újra én mentem az unokámért. Kevés gyerek volt a csoportban. Megkérdeztem az óvónőt, miért. Azt mondta:
„Minden kezdet nehéz. Sok szülő megsajnálja a gyerekét, és inkább nem hozza pár napig, hétig. Pedig ezzel csak megnehezítik, meghosszabbítják a beilleszkedést.”

A gyerekek azért sírnak az elején, mert azt hiszik, hogy ott hagyják őket – hogy nem jön értük senki. A most három és fél éves leányunokámat a menyem mindig az idősebb bátyjával együtt vitte az óvodába, és gyakran otthagyta a többi gyerekkel játszani, miközben az óvónénivel beszélgettek. Így fokozatosan megszokta az óvodai környezetet, és amikor bekerült a kiscsoportba, egyetlen egyszer sem sírt, amikor ott kellett maradnia.