A viskó

Pár évvel ezelőtt írtam egy cikket Máray Sándor A gyertyák csonkig égnek című regényéről és a róla szóló filmről. Ott először olvastam a regényt, s később láttam a filmet, s bizony csalódtam, nem tetszett az átültetés, a film. A regény elolvasása után annyira élénk, eleven volt előttem az egész történet, hogy gyönge másolatnak éreztem a filmet.

Most fordítva történt. Az egyik nap láttam A viskó című filmet. Annyira tetszett, hogy utánanéztem. Megtudtam, hogy P. Young, A viskó c. regényéből készült a film. A regényt is el akartam olvasni, de az országban nem találtam sem magyarul, sem románul. Románul még nem adták ki, pedig nagysikerű könyv, két évig a New York-i sikerlista élén állt, 2 millió példányban kelt el. Magyarul is nagy siker volt, már a 10. kiadást is megérte, és 100.000 példányt adtak el. Így a könyvklubtól rendeltem meg a regényt. Meg is kaptam, neki is láttam, de nem tudtam végigolvasni. Ebben az esetben a filmet találtam jónak s a könyvvel nem voltam megelégedve.

Egy gyermekét elvesztett apa három napjáról szól a film. Egy tóparti kiránduláson a kisebbik lánya eltűnik, és a nyomok egy elhagyatott viskóhoz vezetnek, ahol megtalálják a kislány véres ruháját. Szomorú és bűntudattal teli időszak kezdődik az egész család életében. Egy nap az apa, rejtélyes levelet kap Papától (Istentől), aki találkozóra hívja a viskóba. Útközben azonban baleset éri. Amikor a kórházi ágyon felébred, akkor meséli el a vele történteket vagy álmát, amit aztán leír, amelyben személyes élményként tapasztalja meg Istent.

A viskóban a Szentháromságot – az Istent, Jézust és a Szentlélek megtestesítőit találja. A fájdalomtól gyötört apa az Isten szemére hányja, hogy egy ártatlan kislányt vett el a szerető családjából, s követeli a gyilkos megbüntetését.

Az Isten a filmen egy jókedélyű néger nő, azt mondja, ő nem büntet. Igaz szállóigék lettek olyan kifejezések, hogy: Isten verése, Isten büntetése, de a szenvedés, a rossz, ami az emberek életében történik, az a szabad akaratuk eredménye. Minden (majdnem minden) ember Istennek képzeli magát, hogy ő tudja mi a jó, és mi a rossz, és azt tesz, amit akar, még ha avval árt is másoknak. S azért nem büntet, mert a bűn maga a büntetés is, s mindenki elnyeri, előbb-utóbb megkapja tettei jutalmát.

Egy másik téma a szeretet és a megbocsájtás.

„Minden alkalommal, amikor megbocsátasz, az univerzum megváltozik. Bármilyen kedvességet vagy szolgálatot teszel, legyen az akár látható, akár láthatatlan, az én céljaim megvalósulnak, és valami véglegesen megváltozik.” – mondja az Isten. A megbocsátás nem felejtést jelent. Azt jelenti, hogy elengedjük a másik ember torkát.

Egyfajta fájdalomterápia ez a film, amely során az apa megérti, hogy énje egy részének feladásával magasabb rendű öröm birtokosa lehet, ha megbocsát kislánya gyilkosának. Nyitott szívvel és lélekkel kell élni (pl. az apa nagy fájdalmában észre sem vette, hogy a nagyobbik lánya – saját magát okolva az esetért – már-már a lelki összeomlás szélére jutott, zárkózott lett, elidegenedett mindenkitől). Rájön a férfi, hogy sokkal többet érne, ha fájdalma helyett a szeretet foglakoztatná, ami átsegítené saját magát és családtagjait is a válságon.

Ezt a gondolatot sokszor elmondtam már, mediációs megbeszéléseken, hogy az embernek néha le kell mondania saját (vélt) igazságáról, érdekeinek egy részéről azért, hogy megoldódjanak a konfliktusai, s visszanyerje lelki nyugalmát.