Megjavították Bajuszt

Aznap zongoraóra volt, kint pedig már olyan hideg, ami rövidre zárja a „csak úgy” sétákat. Nem lehet egy órán át lődörögni a szoborparkban, a piac is gyorsan elfogy, a sóbányát meg már mi is unjuk – talán nem is elég higiénikus. Én köhögtem, elhatároztam: orvoshoz megyünk.

Útközben mindent el kellett mondani előre, ahogy a kicsikkel kell: hova megyünk, mi fog történni, és igen, azt is, hogy majd őt is megvizsgálják, mert ő is köhög. A rendelőben aztán a kisfiú pillanatok alatt „közösségi ember” lett: az asszisztensnő is mosolygott rá, a doktornő is megszerette. Pár szó románul, pár szó magyarul, és az életkor kérdése – az sosem biztos, mert ő hol kettő, hol három, attól függően, mennyire tetszik neki a válasz.

Aztán a doktornő azt mondta: vetkőzzek le derékig. Én a fogas felé fordultam, vettem le kabátot, blúzt, mozdulatból mozdulat lett az egész. És amikor hátranéztem, mit csinál a kölyök, hát ő is vetkőzött: a kabát már a széken, a blúzból pedig úgy próbált kibújni, mint én – gombolás nélkül, sietve, komolyan. A rendelőben egyszerre lett nevetés, és valami melegfajta meghatódás is: így tanul az ember, így másol, így bízik.

Visszaöltöztettem, és elmagyaráztam, hogy őt majd máskor vizsgálják. (Később kaptam otthon: járvány idején nem kellett volna a gyereket rendelőbe vinni.) Ő viszont türelmesen nézte végig a vizsgálatot, csillogó szemmel, kicsit mosolyogva, mintha egy fontos dolog tanúja lenne.

Otthon az apja kérdezte: hol jártatok?
Orvosnál – mondta. – Megjavították Bajuszt.

És ez a „megjavították” valahogy mindent elárult. Hogy az orvos nem ijesztő, hanem olyan hely, ahol rendbe teszik a dolgokat. Hogy a felnőttek testével történnek dolgok, amiket látni lehet. És hogy vannak napok, amikor nem baj, ha a világ nagy – csak legyen benne kéz, ami megfogja a tiedet.

A többi történet is ilyen: apró félreértésekből lesz megértés. Az óvoda után megkérdezem, mit ettek. Paradicsomleves, mondja, a második már elúszik, de ő nem ragad le a szavaknál: felemeli a karját az ég felé, és egyszer csak összeáll. Nem repülőt mutat, hanem a saját növekedését: sokat evett, nagyra nőtt – olyan magasra, ameddig az ujja felér.

A lugas levelei lehullanak, a kilátás kitisztul, és egyszer csak ott a tízemeletes óriás az udvar fölött. Félős tekintet, hirtelen riadalom: mintha ránk dőlne a világ. Megnyugtatom, mert az óriások nem mindig veszélyesek – csak néha váratlanok.

Este körömvágás. A fiú ellenkezik, „nem akajom” se így, se úgy. Aztán a húga kezét látja, és ott, abban a csöndben, amiben a kicsik a kicsikhez igazodnak, ő maga kérdez rá reggel: fájt? S amikor az anyja azt feleli, hogy nem fájt, egy idő után odasomfordál: akajom, hogy levágd a körmömet.

Mintha a világ megint megjavult volna egy kicsit.