Nem ugrottam, beleestem

Nem ugrottam, beleestem – mondta ki egy alig hároméves kisfiú olyan természetességgel, hogy hirtelen minden felnőtt elhallgatott körülötte. Ez az esszé erről a mondatról szól. Arról a tiszta különbségtételről, amelyet mi, felnőttek gyakran elsimítunk, a gyerekek viszont még ösztönösen pontosan érzékelnek.

Nemrég kettős ünnep volt a családban. Vasárnap keresztelőn vettünk részt, húgom unokáját kereszteltük, másnap pedig Majláton volt búcsú. Az udvaron szinte minden asztalt felállítottunk, de a nagy barackfa nem adott elég árnyékot, ezért sátrat és ponyvát feszítettünk ki. A gyerekek felszabadultan játszottak, mi felnőttek pedig – bár többnyire csak ültünk – a nap végére teljesen kifáradtunk.
Ha mi elfáradtunk, el sem tudtam képzelni, mennyit bírhatnak azok a gyerekek, akik egész nap szinte megállás nélkül mozogtak.
A harmadik napon a távolabbról érkezők Aradra mentek, a nagyobb unokák pedig strandolást terveztek. Így lett ez a nap egy könnyebbnek szánt, pihenősebb nap. A két és háromnegyed éves Edmondnak ez volt élete első igazi strandélménye. A kis kerti medencét már ismerte, de a nagy víz új volt számára. Úszóöveket kapott a karjára és a hóna alá, így biztonságban volt.
Élvezte a pancsolást, de a medence széléről nem akart beugrani. Hiába fogtam mindkét kezét, csak guggolt, emelgette magát, próbálkozott – de az ugrás nem jött. Csak akkor ugrott a vízbe, ha a hónaljánál tartottam.
Közben mellette az unokatestvérei vígan ugráltak, fröcsköltek, lökdösték egymást. Egy pillanatban, miközben a parton guggoltam és próbáltam őt bátorítani, Edmond meglökött. Nem tartottam ellen: hagytam magam beleesni a vízbe. A lendület miatt ő sem tudott megállni, és utánam esett.
Egy pillanatra teljesen eltűnt a víz alatt. Egyetlen hajszála sem látszott. Másodpercek múlva azonban már a karjaimban volt. Láttam, hogy nyitott szájjal ért a vízbe, de mire feljött a felszínre, nem köhögött, nem prüszkölt. Mintha valami ösztönösen működésbe lépett volna benne. Kissé nyöszörgött, de hamar megnyugodott.
Próbáltam vigasztalni és bátorítani:
– Látod, milyen bátor vagy, bele mertél ugrani a vízbe!
Amikor magához tért a rémületből, az első mondata ez volt:
– Nem ugrottam. Beleestem.
Ezután esemény lett körülötte. Körbevettük, a nagymama és az unokatestvérek dicsérték, milyen ügyes volt, hogy beugrott a vízbe. Ő azonban minden alkalommal kijavított mindenkit:
– Nem ugrottam. Beleestem.
Otthon is elmeséltük a történetet, és ott is újra és újra pontosított. Nem ugrott. Beleesett.
Ekkor kezdtem el gondolkodni azon, honnan tudja egy alig hároméves gyerek ilyen pontosan a különbséget. Hiszen senki nem magyarázta el neki. Csak hallotta a szavakat: ugorj le, ne ugorj bele, vigyázz, bele ne ess. A nyelv lassan, észrevétlenül rakódott össze benne – de a jelentések tiszták maradtak.
Milyen bámulatos a természet. Egy kisgyereket szinte észrevétlenül tanítunk meg rengeteg dologra. Talán ezért is érdemes odafigyelnünk arra, hogyan beszélünk, viselkedünk velük.

„Akarom pakk”
Egy másik meglepő nyelvi pillanat akkor történt, amikor Edmond az íróasztalom mellé ült. Egy fiókban rátalált a pecsételőre, és nagy lelkesedéssel kezdte kattogtatni. Tetszett neki, hogy nyomot hagy a papíron.
Egy későbbi alkalommal ismét az asztalhoz ült, és ezt mondta:
– Akarom pakk.
Először nem értettem, mit szeretne, majd rájöttem: „pakkoltatni” akarta a pecsételőt. Soha nem mondtuk ki előtte a tárgy nevét, mégis pontosan ki tudta fejezni a szándékát.
Megfigyeltem nála a rövidítéseket is. Mivel az R betűt még nem tudja kimondani, a Sanderót egyszerűsítve „Dació”-nak hívja, a buborékos ásványvíz pedig „bubos víz” lett.
Egy másik alkalommal az eső okozott meglepetést. Ritkán találkozott még vele, ezért amikor esni kezdett, kiszaladt az udvarra, és alig lehetett beterelni. Másnap útközben kaptunk el egy enyhe záport. A fák koronája alatt száraz maradt a föld, jól kirajzolódott a védett kör. Edmond megállt, majd ezt mondta:
– Menjünk be a fába.
Először csak néztem. Aztán megértettem: a fa alá, az árnyékába akart menni, hogy ne ázzunk meg.

A gyerekek nyelve nem hibás, csak más logikát követ. Pontos, tömör és őszinte. Talán mi vagyunk azok, akik idővel elveszítjük ezt a pontosságot. Edmond nem ugrott – valóban beleesett. És ebben igaza volt.